Sínek

Egymásra zsúfolt csomaghegyek között, összepréselődve négy ember utazik egy vasúti kocsi fapados fülkéjében, három férfi és egy nő. Az érkezés menetrendben megígért ideje már órák óta elmúlt, pedig a vonat nem állt meg, és még csak nem is lassított. A szokatlan körülmény feloldja az utasok gyanakvó hallgatását, beszélgetésbe elegyednek, különféle magyarázatokkal próbálkoznak, Dürrenmattól Einsteinig mindenki szóba kerül, aki valaha a vonatok természetével foglalkozott; végre előbukkan a kalauz is, aki — újabb vitaszakaszt adva a du­lakodássá fajuló vitának — egy meghök­kentő hipotézissel áll elő: a vonat már rég megérkezett, csak ezt az utasok még nem vették észre…

Ezzel a szituációval indul rádiójátékom, melyet ma este mutat be a Rádiószínház, s amely a Sínek címet viseli. Az elmondottak után talán úgy tűnik, hogy a hangjáték az abszurd dráma fájának egyik hajtása. Ténylegesen azonban nem erről van szó. „Groteszk parabola” — talán ezt lehetne műfaji megjelölésül adni. Mégpedig többsíkú parabola. Legáltalánosabban az emberi létről, ennek szorongásairól, cél-eszméiről és ezen eszmékhez való viszonyunkról szól. De nem lesz nehéz fölfedezni és megfejteni egy másik, politikai-társadalmi jelrendszert sem, amely nagyon is konkrétan azt a kérdést feszegeti, vajon nem tévedtünk-e naiv várakozásunkban, amikor az általunk formált és szocialistának nevezett társadalmi rend megvalósítására irányuló eszméket — irányító direktívák helyett — valamiféle síneknek képzeltük, amelyre csak rá kell állni, s a többi magától megy a végállomásig?

Nem tagadom tehát: politikai parabola a Sínek, mely egyfelől az emberi tunyaság, belenyugvás és tehetetlenség, másfelől a hivatali hülyeség és bürokratikus vízfejűség érzékeny pontjait keresi (és remélem: találja), elszántan és kegyetlenül, és ha igaz, hogy a nevetségesség öl, akkor kétségkívül gyilkos módon… Bevallom, hosszú ideig nagyon szerencsétlennek éreztem magam írói pályafutásom eme első drámai művével. Négy évvel ezelőtt írtam ezt a kis „egyfelvonásost”, s akiknek akkoriban megmutattam, folyóirat-szerkesztők, színházi emberek, igencsak furcsállva néztek rám: hol élek, hogy képzelem? Szó sem lehet róla, ezek a gondolatok…

Hát igen, azok a gondolatok: a Sínek egy új gondolkodásmód szükségessége mellett tört lándzsát, amely akkoriban — darabom születése idején — sokak szemében „megbotránkoztatónak” tűnt, ma viszont már, pár évvel az új mechanizmus meghirdetése után…

„Azokból a gondolatokból” én természetesen azóta sem engedtem; a Sínek viszont valahogyan afféle mostohagyerek-sorsra jutott nálam… eldugtam, hogy ne is lássam. S valószínűleg máig egy dosszié mélyén porosodna kéziratkötetegeim alján, a Rádió egyik dramaturgjának biztatása nélkül. Az ő többszöri rábeszélésére vettem elő ez év elején újra a Síneket. És nem bántam meg. Mindazok, akik hozzájárultak a holt betű életrekeltéséhez, a dramaturgok, a rendező, a technikusok és kitűnő színészek értő kedv-vel, a játék önfeledtségével és örömével tették bele magukat e furcsa produkcióba, s ez, valamint az időről időre fölcsattanható hahoták mindezért kárpótoltak. S egyúttal némi reménykedést is loptak belém: a rádióhallgató is jól fog szórakozni…

Maróti Lajos