Az ember tragédiája (1938)

Hogy a különös vállalkozás anyagi sikerrel nem jár, de nem is járhat, az kétségtelen. Az üzleti forgalomba kerülő lemeztömegnek ugyanis már csak azért sem fog vásárlója akarni, mert jelentős összegbe — 130 pengőbe — kerül. (Igaz: ebben benne van a magyarázó füzet (!?) ára is, ami nyílt bevallása annak, hogy a lemezelőadás még külön magyarázatra szorul. Nincs benne viszont a gramofon-gép ára… gép nélkül pedig nem élvezhetjük a legfrissebb rendezői ötlet gyümölcseit.) Ennyi pénzt azonban az a társadalmi réteg, amelyik műveltségénél, vagy tanultságánál fogva figyelemmel kíséri a Tragédia sorság, nagyon nehezen adhat ki problematikus értékű és jelentőségű kultúrkísérletekre.

Mindenekelőtt említendő, hogy gyökerestől kiirtotta az 1936. évi és Lucifer szájába adott terjedelmes „összekötő szöveget”, amit — ha érthetőbbé akarta tenni az előadást — célját tévesztette. (Minderről bővebben a Nyugat 1936. évi márciusi és áprilisi számaiban volt szó.) Hogy e helyett mi volna jobb, arról ezt írtam akkori megjegyzéseim során: „A mikrofonkívánta követelményeket kielégíthetjük… az eredeti színiutasítások bemondásával. Ezek rövidek, keresetlenül egyszerűek s ami a legfőbb előnyük: a szerző szavai.”

Ugyanígy annak a kívánságnak honorálása is a jobb előadást szolgálta, hogy kevesebbet húzzon a kék ceruza az eredeti szövegből. Fennebb érintettem a kihagyott sorok számát, ami azonban lényegesen kisebb most, mint a két év előtti rádiórendezésé volt. Akkor a műnek több, mint fele maradt ki, ma csak 2/5-e. Itt is győzött tehát a jobb belátás, mert az 1936-os rádióelőadásról a rendező még azt írta, hogy: „közönség-lélektani tapasztalat alapján” még többet kellett volna húzni, mert a „még tömörebb, még szűkszavúbb és még inkább a lényegre menő bemutatás sokkal nagyobb szolgálatot tehet a műnek és költőjének, mintha a színpadi előadás szövegterjedelmét vesszük mértékadónak”, ma mégis többet adott 459 sorral s így majdnem elérte a Paulay-féle rendezés sorszámát.

A rendezés nagyobbára figyelmen kívül hagyja, hogy a kizárólag akusztikai hatásra épített előadásnak minő végtelenül fontos kelléke az egyes szereplők életkorának és nemének illúzióját minél tökéletesebben felkeltő hang. Nem értjük tehát, hogy a négy főangyal egyikének — Rafaelnek — szavait miért nővel énekelteti? Főként azonban azon való töprengésünk meddő, hogy a XV. szín végjelenetében miért adja az Úr szavainak egy nagy részét — teljes 9 sornyit — nő szájába, aki nagyon kedves és a maga helyén mindig szívesen hallgatott hangján énekli az Isten megrázóan felséges és méltóságteljes szavait. Így azután a Tragédia fináléja az Úr és — már a római színben is szereplő — egyik kitűnő koloraturénekesnőnk szabályos duettjébe torkollik. S ha már a hanghatásokról van szó: sem Pál apostol, sem Rudolf császár szava nem volt megfelelő. Sem eléggé koros, sem eléggé majestetikus nem volt az a hang.

Helytelen az I. színben az angyalok karának befejezni a zsolozsmát a harmadik főangyal hozsannája után, mikor még Lucifer meg sem szólalt. Érthetetlen volt a VI. szín Hippiájának és Cluviájának névcseréje. Így történt, hogy Hippia dalát (Borral, szerelemmel…) Cluvia, az övét viszont (Bolond világ volt hajdanában…) Hippia énekelte… Egy-két helyen a húzás nem elég körültekintéssel történt. A legszembetűnőbb példa erre az űr-jelenetben a föld szellemének Ádámhoz intézett ez a szava: „Te ismersz már, a földnek szellemét…” Céloz a III. színben történt találkozásukra. Mivel azonban a rendezés az előbbi találkozást kihúzta: ez a mondat elveszti hitelét… Kár volt eltérni a VIII. szín végjelenetének színiutasításától: „A Marseillaise dallama hallik”, hiszen kitalálni sem lehetne olyan hangot, ami a francia forradalom jeleneteit jobban érzékeltetné, mint ez.

Lucifer, aki pedig talán legjobban megérezte a vessorok farkasvermeit, a római színben: „… holnap nekem, ma néked” helyett a hétköznapi használatban gyakori: „… holnap neked, na nekem”-et mondott, ami nemcsak a kiejtés, de a használt helyen való értelem szempontjából is helytelen.

De ezeken messze túl lesz az a lapsus, amit még most, kétszeri hallás után is hajlandó vagyok a magam tévedésének minősíteni s elhinni, hogy rosszul hallottam. A londoni színnek ezt a sorát: „Ragadjuk el a zsoldosok öléből lánykáikat” így értettem: „Ragadjuk e a zsoldosok öléből lándzsáikat.” ha így van, mérhetetlen hiba, ami a korrigálhatatlanul az anyagba merevített egész előadás hitelét veszélyezteti.

Madách Imre drámai költeményéne 14 hangképben = „A Nemzeti Színház előadása 1938-ból” (2003)

Rádiószínpadra alkalmazta és rendezi: dr. Németh Antal

Társrendezők Both Béla, Kiszely Gyula és Barsi Ödön

Az előadás zenéjét szerezte: és vezényli: Farkas Ferenc.

Közreműködik a Budapesti Hangverseny Zenekar, a Budapesti Opera- és Hangversenykórus Káldy László karigazgató vezénylésével

Km. a Budapesti Opera- és Hangversenykórus
Karigazgató Káldy László

A Nemzeti Színház művészeinek stúdióelőadása.

A bevezető szöveget elmondja a rendező
(1938-as stúdiófelvétel)

I. rész

1. hangkép: A menny

2. hangkép:  A paradicsom

3. hangkép: A paradicsomon kívül

4. hangkép: Egyiptom

5. hangkép: Athén

6. hangkép: Róma

II. rész,

7. hangkép: Bizánc

8. hangkép: Prága

9. hangkép: Párizs

III. rész, 10. hangkép: London

11. hangkép: Phalanszter

12. hangkép: Az űr

13. hangkép: Jégvidék

14. hangkép: A paradicsomon kívül

Madách Imre: Az ember tragédiája három felvonásban

Szereposztás:

Ádám – Abonyi Géza,

Éva – Tasnády Ilona,

Lucifer – Uray Tivadar,

Az Úr hangja – Szende Ferenc,

Gábor főangyal – Littassy György,

Mihály főangyal – Hidas Mihály,

Ráfael főangyal – Mészáros Erzsébet,

Cherub – Mester Ilona,

Rabszolga – Kovács Károly,

Kimon – Dévényi Laci,

Első a népből – Abonyi Tivadar,

Második a népből – Szilassy Gyula,

Harmadik a népből – Matány Antal,

Negyedik a népből – Mátray József,

Első demagóg – Földényi László,

Második demagóg – Bodnár Jenő,

Első polgár – Vértes Lajos,

Második polgár – Baksa Soós László,

Crispos – Bazsay Lajos,

Thersites – Baló Elemér,

Catulus – Kovács Károly,

Cluvia – Eyssen Irén,

Hippia – Lukács Margit,

Péter apostol – Táray Ferenc,

Első bizánci polgár – Abonyi Tivadar,

Második bizánci polgár – Szilassy Gyula,

Harmadik bizánci polgár – Matány Antal,

Negyedik bizánci polgár – Mátray József,

Patriarcha – Ajtay Andor,

Egy agg eretnek – Földényi László,

A barát – Bodnár Jenő,

Helene – Lukács Margit,

A csontváz – Vértes Lajos,

Első udvaronc – Balázs Samu,

Második udvaronc – Tassy András,

Harmadik udvaronc – Kovács Károly,

Negyedik udvaronc – Ajtay Andor,

Ötödik udvaronc – Koltay Gyula,

Rudolf császár – Baló Elemér,

A tiszt – Szabó Sándor,

Egy sans-culotte – Vértes Lajos,

A marquis – Kovács Károly,

I. a népből – Abonyi Tivadar,

II. a népből – Szilassy Gyula,

III. a népből – Matány Antal,

IV. a népből – Mátray József,

Saint-Just – Forgách Antal,

Robespierre – Baló Elemér,

A bábjátékos – Pethes Ferenc,

A kislány – Bánky Zsuzsa,

Egy anya – Zala Karola,

Egy leány – Szathmáry Margit,

Egy ékszerárús – Matány Antal,

Első polgárlány – Fónay Márta,

Második polgárlány – Mester Ilona,

Korcsmáros – Dózsa István,

Első munkás – Vértes Lajos,

Második munkás – Mátray József,

Harmadik munkás – Koltay Gyula,

Első koldus – Balázs Samu,

Második koldus – Bazsay Lajos,

Katona – Szabó Sándor,

Első mesterlegény – Baló Elemér,

Második mesterlegény – Szilassy Gyula,

Egy kéjhölgy – Nagykovácsi Ilona,

A zenész – Tassy András,

Egy árús – Forgách Antal,

Másik árús – Abonyi Tivadar,

Anya – Nagy Teréz,

Cigányasszony – Márkus Emilia,

Első tanuló – Kenessey Ferenc,

Második tanuló – Pásztor János,

Harmadik tanuló – Lázár Gida,

Első gyáros – Onódy Ákos,

Második gyáros – Ajtay Andor,

A nyegle – Pethes Sándor,

Tudós – Várkonyi Zoltán,

Az aggastyán – Pethes Sándor,

Luther – Földényi László,

Cassius – Ajtay Andor,

Michel-Angelo – Vértes Lajos,

Plátó – Baló Elemér,

A Föld szellemének szava – Onódy Ákos,

Az eszkimó – Kovács Károly.

1938. 01.18 Budapest I. 19:00 (3 óra)

1938. március 9., 17.00-20.00 Rádió Budapest I („Fekete lemezfelvétel”)

1942. augusztus 14. (10:10), Rádió Budapest II Hanglemez.

1943. július 5. Rádió Budapest II. 18:00-20:45

1993. 05. 16. Bartók 22.05

2003. május 25 K 20.53-23.59 Németh Antal 100 éves születésére

Hanglemezen

Odeon 1938

HUNGAROTON, 1983

Az előadást ismerteti: dr. Sztankovich Viktor.

A bevezető szöveget elmondja a rendező.

Bory István: Madách a fekete lemezen

Az Ember Tragédiája ismeretlen célok felé haladó gépberendzési újításai során a gramofon-lemezhez érkeztünk. Madách inkább kőbe kívánkozó szavait ezúttal ebonitra vésték s az így megörökített produkció közrebocsátásával próbálja népszerűsíteni a művet a mindig tettrekész lelemény.

Hogy a különös vállalkozás anyagi sikerrel nem jár, de nem is járhat, az kétségtelen. Az üzleti forgalomba kerülő lemeztömegnek ugyanis már csak azért sem fog vásárlója akarni, mert jelentős összegbe — 130 pengőbe — kerül. (Igaz: ebben benne van a magyarázó füzet (!?) ára is, ami nyílt bevallása annak, hogy a lemezelőadás még külön magyarázatra szorul. Nincs benne viszont a gramofon-gép ára… gép nélkül pedig nem élvezhetjük a legfrissebb rendezői ötlet gyümölcseit.) Ennyi pénzt azonban az a társadalmi réteg, amelyik műveltségénél, vagy tanultságánál fogva figyelemmel kíséri a Tragédia sorság, nagyon nehezen adhat ki problematikus értékű és jelentőségű kultúrkísérletekre.

Mert miféle gyakorlati hasznát látja ennek a — megengedem: legdícséretreméltóbb szándékkal indult — akciónak, az a néhány gyűjtő, aki csupa kuriozitásból mégis megveszi a 30 drb ebonitlapot? (Ennyire szorult rá ugyanis a Tragédia legújabb, lemezrendezés szerinti szövege.) Kényelmesebben juthat el a műhöz, mintha a könyvet kézbeveszi?… Nem. Sokkal fáradságosabban, hiszen 30 lemezt kell végigcserélnie és megfordítania… Többet ad talán, mint a könyv, vagy a színpad?… Nem. A Tragédia teljes szövegénél 1664, de még a Paulay-féle rendezésnél is 225 sorral kevesebbet ad. Hallunk tehát a mű 4140 sorából mindössze 2476 sort. A színpadi előadást pedig azért sem múlhatja felül, sőt nem is pótolhatja, mert pusztán csak akusztikai eszközök állanak rendelkezésre. Már pedig: hogy a Tragédia a rivalda előtt mennyiféle különleges vizualitást kíván, az éppen a legújabb színpadi rendezésből derül ki. Hátha változatosabb, mint akár a könyv, akár a színpadi látnivaló?… Szó sincs róla… Sőt: néhány leforgatás után a legteljesebb unalommal, sőt csömörrel gondolunk minden gramofon-lemezre. Hiszen a leghalkabb sóhajtásig, a legjelentéktelenebb hangsúlyig egyforma, lélek nélküli gépelőadás többszöri végighallgatása után teljesen átérezzük a falanszter jelenet Michel Angelójának kínjait.

Jelentheti tehát mindez a mű népszerűsítését?… a széles néprétegekkel való megismertetését és megszerettetését?… Nem. Ezek a kísérletek lépésről lépésre távolabb viszik a közönségtől Madáchot, nem pedig közelebb hozzá. Nem oszthatjuk hát a rendezőnek a mű elé applikált bevezető szavaiból kicsendülő reménykedését, amely szerint, ha e „szeretetteljes” vállalkozás „új híveket szerez a műnek: elérte célját”. Az Ember Tragédiájának az első és egyetlen, megörökítésre érdemesített előadása nem fogja szaporítani a költemény híveinek számát.

De mást is mond a rendezői bevezető. Értésünkre adja, hogy ez az előadás „a madáchi gondolatot akarja színészi formába önteni”, amihez azt a megjegyzést kell fűznünk, hogy semmiféle színészi teljesítmény nem mondhat le arról, ami leglényegesebb alkotóeleme: a vizuális hatásról. Ami pedig az említett rendezői prelúdiumnak azt a mondatát illeti, amelyik azon örvend, hogy: „… a technika a tovaszálló hangot rabul ejtette”: ez kevéssé érthető; a technikának eme kétségtelen vívmánya ugyanis évtizedekkel ezelőtti újdonság, ma már kevés ujjongani való van rajta.

A gramofonrendezés művészi oldala — a vállalkozás külsőségeivel szemben — kétségtelenül kedvezőbb képet mutat már csak azért is, mert levonta a két év előtti balsikerű rádióelőadás minden tanulságát és — igen helyesen — feladta az akkor még körömszakadtáig védett művészi szempontjait. Éppen ezért ma már nem kell Németh Antalt figyelmeztetni saját — 10 esztendő előtti és csak helyeselhető — felfogására, amit ezekbe a szavakba öntött a maga szerkesztette Színészeti Lexikon II. kötetének 729. lapján: „… a rendező nem szuverén, büszke alakító, hanem alázatos pap…” mert a jelen esetben amúgy is erős közeledést mutat ehhez.

Mindenekelőtt említendő, hogy gyökerestől kiirtotta az 1936. évi és Lucifer szájába adott terjedelmes „összekötő szöveget”, amit — ha érthetőbbé akarta tenni az előadást — célját tévesztette. (Minderről bővebben a Nyugat 1936. évi márciusi és áprilisi számaiban volt szó.) Hogy e helyett mi volna jobb, arról ezt írtam akkori megjegyzéseim során: „A mikrofonkívánta követelményeket kielégíthetjük… az eredeti színiutasítások bemondásával. Ezek rövidek, keresetlenül egyszerűek s ami a legfőbb előnyük: a szerző szavai.”

A mostani rendezés elfogadta ezt, ami csak javára volt az előadásnak.

Ugyanígy annak a kívánságnak honorálása is a jobb előadást szolgálta, hogy kevesebbet húzzon a kék ceruza az eredeti szövegből. Fennebb érintettem a kihagyott sorok számát, ami azonban lényegesen kisebb most, mint a két év előtti rádiórendezésé volt. Akkor a műnek több, mint fele maradt ki, ma csak 2/5-e. Itt is győzött tehát a jobb belátás, mert az 1936-os rádióelőadásról a rendező még azt írta, hogy: „közönség-lélektani tapasztalat alapján” még többet kellett volna húzni, mert a „még tömörebb, még szűkszavúbb és még inkább a lényegre menő bemutatás sokkal nagyobb szolgálatot tehet a műnek és költőjének, mintha a színpadi előadás szövegterjedelmét vesszük mértékadónak”, ma mégis többet adott 459 sorral s így majdnem elérte a Paulay-féle rendezés sorszámát.

Bár az egyes szereplők játékának méltatása kívül esik e cikk keretein, annyit mégis megállapíthatunk, hogy az előadás a maga egészében lényegesen jobb, mint az ezt megelőző studio-kísérlet volt. De ez nem jelenti azt, hogy néhány észrevételt mégis ne tegyünk:

A rendezés nagyobbára figyelmen kívül hagyja, hogy a kizárólag akusztikai hatásra épített előadásnak minő végtelenül fontos kelléke az egyes szereplők életkorának és nemének illúzióját minél tökéletesebben felkeltő hang. Nem értjük tehát, hogy a négy főangyal egyikének — Rafaelnek — szavait miért nővel énekelteti? Főként azonban azon való töprengésünk meddő, hogy a XV. szín végjelenetében miért adja az Úr szavainak egy nagy részét — teljes 9 sornyit — nő szájába, aki nagyon kedves és a maga helyén mindig szívesen hallgatott hangján énekli az Isten megrázóan felséges és méltóságteljes szavait. Így azután a Tragédia fináléja az Úr és — már a római színben is szereplő — egyik kitűnő koloraturénekesnőnk szabályos duettjébe torkollik. S ha már a hanghatásokról van szó: sem Pál apostol, sem Rudolf császár szava nem volt megfelelő. Sem eléggé koros, sem eléggé majestetikus nem volt az a hang.

Helytelen az I. színben az angyalok karának befejezni a zsolozsmát a harmadik főangyal hozsannája után, mikor még Lucifer meg sem szólalt. Érthetetlen volt a VI. szín Hippiájának és Cluviájának névcseréje. Így történt, hogy Hippia dalát (Borral, szerelemmel…) Cluvia, az övét viszont (Bolond világ volt hajdanában…) Hippia énekelte… Egy-két helyen a húzás nem elég körültekintéssel történt. A legszembetűnőbb példa erre az űr-jelenetben a föld szellemének Ádámhoz intézett ez a szava: „Te ismersz már, a földnek szellemét…” Céloz a III. színben történt találkozásukra. Mivel azonban a rendezés az előbbi találkozást kihúzta: ez a mondat elveszti hitelét… Kár volt eltérni a VIII. szín végjelenetének színiutasításától: „A Marseillaise dallama hallik”, hiszen kitalálni sem lehetne olyan hangot, ami a francia forradalom jeleneteit jobban érzékeltetné, mint ez.

Végül néhány szót a helytelen szövegkiejtésről; ilyen a két év előtti, meg a mostani előadásban is volt elég…

Lucifer, aki pedig talán legjobban megérezte a vessorok farkasvermeit, a római színben: „… holnap nekem, ma néked” helyett a hétköznapi használatban gyakori: „… holnap neked, na nekem”-et mondott, ami nemcsak a kiejtés, de a használt helyen való értelem szempontjából is helytelen.

De ezeken messze túl lesz az a lapsus, amit még most, kétszeri hallás után is hajlandó vagyok a magam tévedésének minősíteni s elhinni, hogy rosszul hallottam. A londoni színnek ezt a sorát: „Ragadjuk el a zsoldosok öléből lánykáikat” így értettem: „Ragadjuk e a zsoldosok öléből lándzsáikat.” ha így van, mérhetetlen hiba, ami a korrigálhatatlanul az anyagba merevített egész előadás hitelét veszélyezteti.

Jelentéktelenebb elszólás az ilyen: „… ez a néphangulat”, amit így hangsúlyozott az egyik demagóg: „ez a néphangulat”, meg a VII. színben hallottuk, hogy az „Isten dícséret” helyett gyors egymásutánban mondta így mind a pátriárka, mind az eretnek: „Isten dícséret”, ami persze — így: hosszú í-vel — egészen mást jelent; éppen az ellenkezőjét; sok más kisebb jelentőségű elszólást, kikerülhetetlen nyelvbotlást vettünk észre, ami alig érdemelne szót, ha nem volna kijavíthatatlan immár. Ezt végig kell hallgatni és bosszankodni, valahányszor gramofon mellé ül a publikum.”

Nyugat 1938. 4. szám, Figyelő, Színház