** Vidróczki **

FARKAS FERENC: VIDRÓCZKI
Gondolatok egy zenés színpadi műfajról
… a rádióműsor a Vidróczkit „balladának” jelöli. Innocent Vincze Ernőnek pedig az volt a gondja, hogy eleven színpadot faragjon a töredékes népi hagyományból. Nem volt könnyű, már csak azért sem — mint egy beszélgetésben Farkas Ferenc is utalt rá —, mert Vidróczki kora történelmileg nagyon is közel van, szinte nagyapáink idején — azon a határon, amikor a „történelmi” színpad sok vonatkozásban a „társadalmi” színpaddal érintkezik, múlt és jelen fordulóján. A felépítésben mégis meg kellett tartani a képek lazább összefüggésének módszerét: nem felvonásokban, hanem szinte „kaland”-okban bemutatni Vidróczki alakját, sorsát, mint a Háry Jánosét is, így kívánta az anyag sajátos természete, ennyi maradt a balladaszerűségből. Csak ez a lazább képfűzés adhatja valami okát, miért nevezi a rádióműsor a művet balladának. Mert egyébként az érdekes és épkézláb történet valóban színházzá teszi a témát, bármennyire járja is a kitaposott utakat. Ismerős motívumai a műfajnak a cselédsorú, elnyomott szegénylány és a betyár romantikus szerelme, a gőgös és kalandvágyó nagyúri hisztérika fellángolása és a két nő rivalizálása. A betyár is a dolog természete szerint plebejus hős és kései kuruc, nemzeti ügy bajnoka is egyúttal; a megcsúfolt császári katona pedig Csínom Palkó nótája óta — vagy még régebben talán? — szívderítő figurája a mesetípusnak. Mégis, a puszta megszokás ismert keretein jóval túlvezeti Vidróczki történetét néhány keményen formált, nem sablonosan felléptetett alak: Vidróczki édesanyja, Marsó Lenci pandúr-figurája. Szerepük éppen elég a vérbeli színpadi szerző leleményéből a régi anyag újrateremtéséhez. Színpaddá vált tehát a ballada, de mégsem egészen, hanem a színpadnak egy különös átmeneti műfajában: a rádiószínpadon.A rádiószínpad azzal, hogynem láttatja, csak hallatja a történést, közelebb áll a meséhez, több szabadságot enged a fantáziának, mint a látható színpad. A látás sokkal konkrétabb képet ad, mint a hallás. A hallásból szerzett hiányos adatokat sokkal gazdagabban, többféle módon egészíthetjük ki, mint a látási képeket (ha világos van és nincs köd, a romantikus színpadon egyszerre jelenik meg a mese és a sötétség!). A „ballada” és a színház sehol olyan szerencsésen nem találhat egymásra, mint a rádiójátékban. Ezért ad a rádiószínház olyan kitűnő alkalmakat zenei megoldásra. A zene esztétikájában, nagyfokú általánosító képességében is igen fontos a látás és a hallás közti ilyen különbség. A zenének ez a vonása az opera esztétikájáról is sok mindent elárul. Ezért olyan otthonos a zene rádiójátékban is. Emlékezzünk vissza, mennyi jó színpadi zene kezdte pályafutását az utóbbi évtized folyamán a rádióban. Ha most elsősorban a Csínom Palkóra gondolunk, nemcsak a zeneszerző azonossága miatt tesszük. A téma, a feldolgozás módja, az egyes szereplők és a zenei anyag is annyi hasonlóságot mutat, hogy az összehasonlítás elől nem tudunk kitérni. Már ebben a művében szerencsés kísérletet tett Farkas Ferenc arra, hogy a népi hős köré formált nemzeti daljáték műfaját egyesítse a népszerű operett jó hagyományaival, s a kétféle zeneiség két társadalmi réteg, két nemzeti magatartás, két erkölcs közötti különbség szembeállítását tette számára lehetővé. Ezt az utat járta tovább a Vidróczki zenei megoldásában, még nagyobb színpadi igénnyel. Feltűnő, hogy a Vidróczkiban aránylag kevesebb az önálló „szám”, dal, zárt apró együttes. A szerző inkább az egész cselekmény átzenésítésére törekedett, s a különböző zenei rétegek drámai egybedolgozásának valóban szép példáit adja. Hallhatóan nagy gondot fordít a színpadi énekbeszéd megmunkálására, a prózai szövegmondás énekké válásának megoldására. Az egységet szolgálja azzal is, hogy a beszéd és a zene érintkező felületein a döccenőket igyekszik mennél jobban lecsiszolni. Nehezebb és talán kevésbé népszerű, kevésbé könnyű sikerű út, de igényesebb és messzebb vezet. Az opera-műfaj is errefelé haladt a múlt században, eljutott oda, ahol a zeneszerző már egyben rendezővé is válik. Zenéje önállóan szabja meg a színpadi akció lebonyolódását, a szereplők magatartását. A Csínom Palkóban mintegy tíz évvel ezelőtt a népszerű és mégis igényes daljátéki hang feléledését köszöntöttük, a Vidróczkiban is elsősorban ennek a nem olcsó módon népszerű zenés színpadi műfajnak újabb állomását szeretnénk üdvözölni. Daljátéknak azért nem merjük nevezni, mert egybekomponáltsága már sok helyen túlmegy a daljáték szokott formai keretein. A zeneszerző szeme előtt a népszerű opera megvalósításának, újbóli megalkotásának célja lebeg, olyan értelemben, ahogyan népszerű volt a maga korában és ma is az Mozart Varázsfuvolája, Verdi legtöbb műve, Puccini operaszínpada. A céllal egyet kell értenünk, de megvalósulásáról csak akkor beszélhetünk, ha a rádiójáték kiszabadul a rádióból és valódi, látható színpadon is talpára áll. Tudjuk, hogy eddigi kísérleteink alkalmával mindig ott bokrosodtak a gondok, ahol az akusztikus rádiószínpadról vizuális, valóságos operaszínpadra kellett lépniük az utóbbi évtized műveinek. Hiába, az operalibrettista sem terem a rózsabokorban. A műfaj különben is világszerte permanens válságban van, új meg új műfajokban próbál újjászületni. Közbevető megoldásnak, iskolának kínálkozik a film. Közelebb áll a rádiószínpadhoz, mint a valóságos játékszín, mert sokkal szabadabban tágíthatja színhelyét, idejét, technikai lehetőségeivel sokkal jobban követheti a képzeletet, mint emez. Eddig is iskolája volt zeneszerzőinknek, Farkas Ferenc is sokat tanult saját filmzenéiből ahhoz, hogy a Vidróczki zenéjét ilyen színpadi igénnyel megoldhassa. Különös és tanulságos esete a látott kép és a hallott hang drámai egységének. Sokféle módja lehetséges a gyakorlati megközelítésnek. Hogy melyik mikor és hogyan válik be, azt majd a következő évek mutatják meg. Annyi bizonyos, hogy a Vidróczki jó úton tesz egy lépést az új magyar zenésszínpad meghódítására. Gondolatmenetünk nem az előadás elemző bírálata felé vágott. Mégis meg kell köszönnünk a július 20-i bemutató szereplőinek, egész együttesének és vezetőinek, hogy a művet hiteles interpretációjukkal erre az útra segítették. Csakis tolmácsolásuk hitelében bízva merhettünk ilyen módon belekapni témánkba is. Ujfalussy József (Muzsika, 1959/10)