Özvegy és leánya (Kolozsvári Rádió)

A láthatatlan színház 1975-ben Kemény Zsigmond halála századik évfordulóján négy részes rádiójátékot közvetítettünk az író talán legérdekesebb regényéből, az Özvegy és leányából. Pedig tudtuk, már a század fordulón elterjedt, sokan dicsérik, de kevessen olvassák Kemény Zsigmond műveit. Mert nehézkes a nyelvezete, mert nem tudja beszéltetni alakjait, mert balladisztikusan tömör minden írása, különösen ez a regény.

Hogy balladisztikus, az tetszett nekünk, tömör, tehát épp rádióra való. Hogy nem tudja beszéltetni hőseit, az nem igaz, legalábbis itt nem igaz. És Kemény Zsigmond meghálálta a vele való foglalkozást.

A 40 éves Kolozsvári Rádió talán legsikeresebb rádiószínházza lett a regényből, sőt, a rádió bemutató után a színpadot is meghódította. Kántor Lajos, Pál Árpád, Rác Győző, Bernát Ágoston, Krizsán Zoltán írtak a darabról, Nagy Pál, Sütő András akkori lapjában az Új Életben egy és fél oldalas összeállítást hozott a rádiós vállalkozásról, megszólaltatva az özvegyet alakító Orosz Lujzát, a rendező László Gerőt. Sütő András pedig bevezetőt mondott az Özvegy és leányához.

A Kemény Zsigmond születése 180. évfordulóján és a Kolozsvári Rádió születése 40. évfordulóján négy szombat délután újra közvetítjük ezt a rádiójátékot.

Előtte hallgassák meg Sütő Andrást:

“Vázaültetés Kemény Zsigmond emlékére.

A tehetség, az igazi, a szenvedésben és felelősségben fogant, az időleges felejtetést is kibírja.

Sorsának jégkorszakai után, ha kedvező körülmények sütnek föl rá, óhatatlanul életre támad. Titka ugyanis nem csupán önmagában rejlik, hanem tőle független külső tényezőkben is, olvasóinak sorsában, a kritika részéről némelykor figyelmen kívül hagyott közösségi-lelki időjárásban is. Az író megnyilatkozási formája ama középkori pecséthez is hasonlatos, melyet tulajdonosainak száma szerint úgy osztottak meg, hogy használatát egyedül a szándék egyöntetűsége tette lehetővé. A felek találkozása tehát.

Szellemi életünkben mostanság mind gyakrabban találkozunk Kemény Zsigmond pecsétjével, az újra összeillesztettel, melynek egyik felét csontkeze őrzi a pusztakamarási sírban, másik felét az utókor tette-vette, más egyébbel lévén elfoglalva. Ez utóbbit némely kritikus elme végleg elveszettnek nyilvánította.

Kemény Zsigmond feltámadása épp oly reménytelen, mondogatták, akár a biblikus sírelés a sírból való kikelés dolgában. Magyar író is akadt, ki azzal dicsekedett el írásban, hogy az öregúrnak egyetlen sorát sem olvasta. Váljék egészségére! Mi a magunk részéről újabb hírt adunk most arról, hogy a megosztott pecsét piros félkörei, írónak és fenntartó közösségének találkozásaként, mintha már-már egybe illeszkednének.

Talán legjobb regénye az Özvegy és leánya rádiójáték-változatát indítjuk útjára, abban a reményben, hogy sokan fognak hozzá csatlakozni. Nem csak kik a regény hazai kiadását évekkel ezelőtt oly annyira fölpártolták, hanem azok is, akikben mostanáig csupán a szerző tragikus sorsa iránt moccant érdeklődés. Mert sírja, zarándokhely.

Nem aféle, mint az utókor kegyeiben pihenőké, a múzeummal, emléktáblával, szoborral megtisztelteké. Kemény Zsigmond sírjához nem vezet márványlépcső, de még mezei út sem, kitaposott ösvény sem. Látogatói a pusztakamarási kopár hegyoldalon úgy szokták őt megközelíteni, toronyiránt, pontosabban bokoriránt, kukoricáson, répaföldön által, a négy égtáj felől.

Némelykor, nyáron kiváltképpen, midőn az ember eltéved a kukoricarengetekben, éppenséggel kalandos körülmények között. A faluvégi útbaigazítás, előre, majd balra, és azután nyugatnak, satöbbi, a helyszínen rendszerint több zavart okoz, mint eligazítást. Viszont annál örömtelibb a mindenkori boldog rikkantás: Megvan, erre gyertek. Itt nyugszik Kemény Zsigmond, született 1814-ben, meghalt 1875 decemberében. A fákja másnak világít, önmagát emészti el.

Hogy mifajta világlás volt ez, rendre tanulgatják az utónemzedékek. Az a 40 Maroskereszturi iskolás gyermek is például, kit a minapában számolt össze egy öreg román paraszt, az kérdezvén apámtól: Ki lehetett az az ember, hogy ennyi a látogatója? Író volt, nagy író, mondotta apám, mitől az embernek valósággal kultúrbizottsági elgondolása támadt, ugyanis azt mondta: Ha így áll a dolog, fogjunk össze és állítsunk neki valami emléket.

És mivel a piramisok is apró munkával kezdődnek, apám a sírhantot megkapálta, elegyengette és jókor tette, a Maroskeresztúri gyermekek ugyanis gyönyörű vázát, benne virágot hoztak a száz éves halottnak. Jómagam, eléggé bánom, hogy nem lehettem jelen, amidőn e kegyeleti ünnepség alkalmával, tanárok és iskolások gyűrőjében, ásóval, kapával, vagyis a virágváza földbe süllyesztésével apám a maga emlékbeszédét megtartotta. Igazi vázaültető nap volt, mondotta azután.

Lehetséges, hogy akadémikusok is hasonlóképpen fognak cselekedni, a példát olyképpen is értelmezve, ahogyan apám a sapkája után nyúlva bejelenti: Elmegy megnézni, hogy valamely csellengő borjú nem lépett-e a regényíro vázájára. Mutatis mutandis, így szólhatnának tehát az irodalmárok is. Elmegyünk utánanézni, mi lett a beszédünk sorsa. Eddig való fáradozásaink, Kemény Zsigmond életművének megbecsülésében azt mutatják, hogy a zuzmarát, a havat jó helyt sepertük el. Életre bukkantunk alatta. Halhatatlan művekre, amilyen ez a regény is, melyet, mint említettem, most rádiójáték formájában odasorulhatunk majd az érveink közé.

Hozzá való ragaszkodásunk ugyanis nem jótékonykodás, nem elfogultság. Érdeklődésünk krajcárait a szellem krőzusának kalapjába dobjuk.”