A bujdosók 🏆

KRITIKA A DARABRÓL

A BUJDOSÓK Azon, hogy éppen vasárnap este kellett-e ezt a drámát közönség elé vinni, lehetne vitatkozni: olyan idő pont, amelyben kevésbé keresik a könnyebb szórakozást, valószínűleg jobban biztosíthatta volna azt az áldozatos figyelmet, amelyre ennek a műnek szüksége van. Szüksége legalábbis az elején, mert aztán már, hogy túlestünk az expozición, Vörösmarty Mihály gazdag gondolat világa, forradalmi indulata és erő teljesen szép nyelve ott tud tartani bennünket a rádió mellett. ,,A bujdosók"-ban, mint a régi drámák legtöbbjében, sok a hosszú monológ, a hangosan gondolkodás; és a könyvdráma körülményességei olykor háttérbe szorítják a színpad követelményeit. Ennek ellenére méltán lephették meg értékei mindazokat, akik nemzeti drámánk klasszikus kezdeteiből kizárólag a Bánk bánt ismerték mostanáig. Az emberi s férfiúi önérzetében megalázott hős konfliktusa Vörösmartynál is az egész nemzet sérelmeivel esik egybe. Sok a hasonlóság a két dráma felépítésében, szerkezetében is, de mindenekelőtt a mondanivaló szándékában van egyezés: a hatszáz év előtti történetbe Vörösmarty is tulajdonképpen a maga kora, az 1820-as évek szabad ság-eszményeit, reform-törekvéseit írta bele. Az előadás magas színvonalú volt s ez nagymértékben a jó szereposztásnak köszönhető. A történelmi szerepek szinte mindegyike olyan tolmácsolót kapott, aki gazdagon, színesen mondta el a vers szépségű szöveget. Kiváltképp plasztikusan érvényesült Gáti József (Laczffy), Sinkovits Imre (Kont), Keres Emil (Gara nádor), Kállai Ferenc (Zsigmond király), Újlaky László (István) és Kömives Sándor (Vajdafy) orgánuma. De a többiek is jól illeszkedtek abba a játékstílusba, amelyet a kort idéző romantikus pátoszból és a mai hallgatót megközelítő modern egyszerűségből ötvözött igen sikeresen Cserés Miklós rendező. A Sugár Rezső komponálta korfestő zene hangulatosan kapcsolta össze, illetve választotta szét a és helyben-időben különböző jeleneteket. Ezek egyike-másika még külön is kiemelkedett villódzóan izgalmas, mély tartalmú párbeszédeivel. Ilyen csúcs volt például az, ahogyan István fogadja s leszereli a bujkáló Kont ellenállásra tüzelő szavait; ahogy Vajdafy szabadságot ígér a király nevében és ahogy rá kell döbbennie: rászedte a király őt is, Kontékat is. A szembenálló felek környezetét már nem sikerült ennyire jól érzékeltetni, a tömegeket idéző hangok irányításában elkelt volna a nagyobb differenciálás. Helyes volt ezt a drámát a Rádiószínház műsorára tűzni s gondolkodni kellene a megismétlésén is. Kürti László (RTV, 1963. év, 38. szám)