Az az egyetlen pillanat

Erdélyi Sándor rádiójátéka
Rendező: Bozó László

Őrnagy – Bessenyei Ferenc, Tomor Árpád – Kálmán György, A felesége – Kohut Magda, A lány – Császár Angela, Blidár, ügyvéd – Mádi Szabó Gábor, Vendég – Kállai Ferenc, Póti Laci – Usztics Mátyás, Tanai – Molnár Tibor, Kósa Ferenc – Öze Lajos, Mári, az élettársa – Tábori Nóra, Főorvos – Gábor Miklós, Csáki, műszaki-gazdasági tanácsadó – Velenczey István, Kun, csoportvezető – Vajda László, Zólyom, brigádvezető – Szirtes Ádám, Főmérnök – Mensáros László, Sós, biztonságtechnikai vezető – Haumann Péter, Schulteisz, igazságügyi szakértő – Tomanek Nándor, Elek János – Konrád Antal

Dramaturg: Magos György

„Érdekes, hogy a köztudatban, sőt az irodalomban is leginkább az orvosok nyugtatlan álma jelenik meg. Nálunk csörren a telefon éjszaka, hogy indulnak az életet menteni. Pedig mi mérnökök, vegyészek, vegyipari épészek, akik nagyobb termelő egységeket vezetünk, vagyunk értük felelősek, mi is meglehetősen nyugtalanul alszunk. És rettegjük az éjszaki telefonokat. Amelyek néha rosszabbak, mint az orvosoknál csörrenők.

Mert ott a lehetőség segítségért szólnak, nálunk néha nem tancsot kérnek, útmutatást, elirányítást, hanem már csak a rideg tényt regisztrálják. Azt, hogy történt valami.

Mi voltaképpen szeretjük az anyagokat. Nekünk általában barátaink az anyagok, bár jobban tudjuk róluk, mi mindenre képesek ellenünk. Isten tudja miért, talán ingerültségünkben, hogy megzaboláztuk, és munkára fogtuk őket. Tehát, igyekszünk résen lenni és védelmet építünk az anyagok és magunk, meg emberink köze.

Csakhogy ebbe a falba időnként belerülünk emberi, szakemberi gyarlóságaink, hiányos tudásunk, lankadó figyelmünk…. És akkor az anyag hirtelen nemcsak barát, hanem rettenették is válható szörnyeteg, amely betör a már említett téglák mellett és pusztít. Anyagai értékeinket, de sokkal fájóbb, hogy embereket.

Az újságok ilyenkor viszonylag szűkszavú tudósításokat közölnek, amelynek utolsó mondata kísértetiesen ismétlődik Füzfőtől Sajóbábonyig: „A rendőrség szakértő bevonásával megkezdte a vizsgálatot.” De hogy mi minden kavarog egy ilyen vizsgálat mögött, amely azt hivatott megállapítani, hogy mi is történt valóban abban az egyetlen rettenetes pillanatban, nos, arról már kevésbé szólnak a krónikák. Hogy egy-egy robbanás fénye milyen addig is tudott, de nem vizsgált zugokban, a társadalmi, gazdasági, politikai problémák milyen mély rétegeibe világít be. A nagyközönség alig tud valamit rólunk jellemző tragédiáiról, a vádról és a mea culpáról, a soha nem gyógyuló sebeikről, az újrakezdés félelméről, a már végérvényesen elveszettek nem folytatódó, vagy egy ilyen pillanat miatt derékbatört és csak vegetáló életről.

Szemérmes hallgatás köde burkolja őket és a történteteket, amelyek tetszik, nem tetszik, kísérik megújuló társadalmunk hétköznapjait is.

Az az írás, amelyből értő kezek kitűnő színészek rádió- és televíziójátékot formáltak, a maga szegény eszközeivel erről a világról akart híradást adni.

Nem vagyok ostoba, és tudom, hogy a körülöttem zajló konkrét dolgokról számoltam barátom, ismerősöm, kollégám tud. Nekem ők nagyon fontosak. A közeget, az értőt, a mindent tudó közeget jelentik. Ahol mellébeszélni, hazudni nem szabad, mert személyes rezsi van rá. Remélem, ők sem csalakoznak most ezt az írást látván, hallván. És igazolhatják, hogy ez a történet esetek sorából páródott, nem egy konkrét esetről szól. Bár benne van az is, tagadni nem szándékom. De remélem, mindabból, ami velünk, körülöttünk történt, csak annyi jelent meg a tömegkommunikációs csatornákon, amennyit a tágabb közösség számára is érdekes és fontos lehet. Kimaradtak belőle személyes fajdalmaink, még inkább önigazolásaink, amelyek emberileg elfogadhatók ugyan, de társadalmilag érdektelenek.

Bocsássa meg kedves barátom, Bozó László rendező, ha a hozzád írott levelemből nem idézek szó szerint, mert az kettőnk ügye, csak megismétlem befejező gondolatat:

„A befejezés pedig kérek, maradjon olyan, amilyennek megírtam, még ha a szorosan vett dramaturgiai szempontok, a terjedelem csökkentésének kényszere mást is diktálnának. Először is, mert a technika egész története azt igazolja, hogy az ember mindig csak átmenetileg maradt alul, a tönkrement, felrobbant üzemeket mindig újraéptették, a gépeket megindították, és tanulni igyekeztek mindabból, ainek nem lett volna szabad mégtörténnie.

Másodzor az ország jelenlegi, nehéznek mondható helyzeteében egy szerény rádiójáték ugyane ne becsüljön túl magát, de azt se engedje meg magának, hogy hallgatóját feloldozás és remény nélkül hagyja ott a készüléke mellett. Igazságtalan volna.”

Ha szabad kérném, ezekkel a gondolatokkal kapcsolják be rádió- és majd később tévékészülékeiket.

Erdélyi Sándor

1980. március 1. K 18.45-20.02 Bemutató

1982. feb. 12. 22.30-23.37 Kossuth