Aucassin és Nicolete (1984)

Talán még mindig nem sikerült végképp eloszlatni azt a tévhitet, mely a középkor századait a szellemi sötétséggel azonosította. De ha már oszladozóban is az előítélet, még mindig viszonylag kevés ismeret jut el a szélesebb olvasóközönséghez a „sötét középkor” valójában csodálatosan gazdag, sokrétű irodalmából. A francia középkor költészete hatalmas, alig ismert birodalom, ahol a legnagyobbak közé tartozó Chrétien de Troyes uralkodik. Az ő, saját korában oly népszerű verses regényei, sa különböző szerzőktől származó chanson de geste-ek a kelta mondakör és a lovagvilág igézetében fogantak. Az udvari regények szigorú értékhierarchiájába a lovagi szerelem és a „prouesse”, a vitézi becsület, lovagi virtus egymástól elválaszthatatlanul, összefonódva áll a középpontban. A XII. és a XIII. század fordulóján élt ismeretlen alkotó (csak annyit tudunk róla, hogy feltehetően Picardiából származott) műve, az Aucassin és Nicolete ennek a zárt világnak – a lovagi eszmények és a hagyományos formák világának – falait tágítja, feszegeti: korfordulót jelez, a szilárdnak tetsző értékhierarchia bomlását, s egy új, előremutató, ha úgy tetszik: modernebb eszmevilág és értékrend megszületését vetíti előre. Az ismeretlen szerző a poétikai tradíciót, a chanson de geste-ek visszatérő motívumait, szinte kötelező fordulatait is tiszteletben tartva és felhasználva teremtette meg a műfajnak – s ezzel a lovagvilágnak, a lovagi eszményeknek is – a paradisztikus változatát, pátosz helyett iróniával közelítve tárgyához.

—

Aucassin már nem a hősi mondák, lovagregények feddhetetlen erkölcsű, tökéletes lovagja, hanem a szerelmet, a földi boldogságot és a testi örömöket a lovagi erényeknél, harci vitézségnél többre tartó, olykor esendőnek mutatkozó ifjú, aki alkudozni sem átall atyjával a csatában induláskor – szerelme érdekében. A műben felcserélődik a férfi és a nő hagyományos szerepköre is: Aucassin a passzívabb fél, aki egyre csak szép kedvese után sóhajtozik: „Nicolete, te szép ha állsz, / szép ha kelsz és szép ha jársz, / szép ha víg vitára szállsz, / szép ha csókra, bókra vársz, / szép ha kart ölelni társz , / bánat éretted csigáz, / érted leszek síri váz, bús szívemnek jaj de fájsz, / nővérkém, szívem!” A „fényes arcú” Nicolete az aktív, a cselekvő, a furfangos és találékony szerelmes: álruhába öltözik, szökik és cselt sző, semmiről sem riadva vissza, hogy viszontláthassa, s megkaphassa az ifjút, akitől a szülői önkény és a származás (Nicolete szaracén leány!) gátjai elválasztják.

—

Az Aucassin és Nicolete műfaja is egyedülálló: prózai és verses részek váltják egymást (Szerb Antal „versbetétekkel ellátott prózanovella”-ként említi) – eredetileg azonban dramatikus, színpadi megjelenítés céljára készülhetett. A magyar olvasó Tóth Árpád remekmívű fordításában ismerhette meg ezt a „chantefable”-og, azaz énekes mesét, melyet a fordító – megfelelő magyar műfajmegjelölés híján – széphistóriának nevezett el. Fordításában kitűnően érvényesül mindaz a finom könnyedség, sziporkázó kedvesség, báj és elegáns irónia, ami az ófrancia eredetit jellemzi. A lebegő líraiság és a földhözragadtabb vaskosság, az átszellemültség és a groteszk elemek kiegyensúlyozottsága teszi a mai befogadó számára is élővé, vonzóvá a két szerelmes kalandos történetét, mely – annyi más irodalmi remekhez hasonlóan – a szerelem legyőzhetetlenségét és mindenhatóságát hirdeti a társadalmi előítéletekkel szemben.

Ófrancia széphistória, ismeretlen szerző műve a XIII. sz-ból

Fordította: Tóth Árpád
Rádióra alk. és rendezte: Varsányi Anikó
Szereplők:

Aucassin – Benkő Péter, Nicolete – Hűvösvölgyi
Ildikó, Narrátor – Tímár Béla
Km. Éless Béla, Gelley Kornél, Harkányi Endre,
Horváth József, Nagy Annamária, Paudits Béla,
Tanai Bella és Zenthe Ferenc
szerk: Kövesdy Zsuzsa

Zeneszerző :Tichy József

Zenei rendező: Durkó Katalin

1984. január 23. hétfő Kossuth Rádió 20.54

1999. február 15., B 10.05

Talán még mindig nem sikerült végképp eloszlatni azt a tévhitet, mely a középkor századait a szellemi sötétséggel azonosította. De ha már oszladozóban is az előítélet, még mindig viszonylag kevés ismeret jut el a szélesebb olvasóközönséghez a „sötét középkor” valójában csodálatosan gazdag, sokrétű irodalmából. A francia középkor költészete hatalmas, alig ismert birodalom, ahol a legnagyobbak közé tartozó Chrétien de Troyes uralkodik. Az ő, saját korában oly népszerű verses regényei, sa különböző szerzőktől származó chanson de geste-ek a kelta mondakör és a lovagvilág igézetében fogantak. Az udvari regények szigorú értékhierarchiájába a lovagi szerelem és a „prouesse”, a vitézi becsület, lovagi virtus egymástól elválaszthatatlanul, összefonódva áll a középpontban.
A XII. és a XIII. század fordulóján élt ismeretlen alkotó (csak annyit tudunk róla, hogy feltehetően Picardiából származott) műve, az Aucassin és Nicolete ennek a zárt világnak – a lovagi eszmények és a hagyományos formák világának – falait tágítja, feszegeti: korfordulót jelez, a szilárdnak tetsző értékhierarchia bomlását, s egy új, előremutató, ha úgy tetszik: modernebb eszmevilág és értékrend megszületését vetíti előre. Az ismeretlen szerző a poétikai tradíciót, a chanson de geste-ek visszatérő motívumait, szinte kötelező fordulatait is tiszteletben tartva és felhasználva teremtette meg a műfajnak – s ezzel a lovagvilágnak, a lovagi eszményeknek is – a paradisztikus változatát, pátosz helyett iróniával közelítve tárgyához.
Aucassin már nem a hősi mondák, lovagregények feddhetetlen erkölcsű, tökéletes lovagja, hanem a szerelmet, a földi boldogságot és a testi örömöket a lovagi erényeknél, harci vitézségnél többre tartó, olykor esendőnek mutatkozó ifjú, aki alkudozni sem átall atyjával a csatában induláskor – szerelme érdekében. A műben felcserélődik a férfi és a nő hagyományos szerepköre is: Aucassin a passzívabb fél, aki egyre csak szép kedvese után sóhajtozik:
„Nicolete, te szép ha állsz, / szép ha kelsz és szép ha jársz, / szép ha víg vitára szállsz, / szép ha csókra, bókra vársz, / szép ha kart ölelni társz , / bánat éretted csigáz, / érted leszek síri váz, bús szívemnek jaj de fájsz, / nővérkém, szívem!”
A „fényes arcú” Nicolete az aktív, a cselekvő, a furfangos és találékony szerelmes: álruhába öltözik, szökik és cselt sző, semmiről sem riadva vissza, hogy viszontláthassa, s megkaphassa az ifjút, akitől a szülői önkény és a származás (Nicolete szaracén leány!) gátjai elválasztják.
Az Aucassin és Nicolete műfaja is egyedülálló: prózai és verses részek váltják egymást (Szerb Antal „versbetétekkel ellátott prózanovella”-ként említi) – eredetileg azonban dramatikus, színpadi megjelenítés céljára készülhetett. A magyar olvasó Tóth Árpád remekmívű fordításában ismerhette meg ezt a „chantefable”-og, azaz énekes mesét, melyet a fordító – megfelelő magyar műfajmegjelölés híján – széphistóriának nevezett el. Fordításában kitűnően érvényesül mindaz a finom könnyedség, sziporkázó kedvesség, báj és elegáns irónia, ami az ófrancia eredetit jellemzi. A lebegő líraiság és a földhözragadtabb vaskosság, az átszellemültség és a groteszk elemek kiegyensúlyozottsága teszi a mai befogadó számára is élővé, vonzóvá a két szerelmes kalandos történetét, mely – annyi más irodalmi remekhez hasonlóan – a szerelem legyőzhetetlenségét és mindenhatóságát hirdeti a társadalmi előítéletekkel szemben.
A rádióban népszerű színészek hangján szólalnak meg Tóth Árpád sorai – remélhetőleg szép élményt nyújtva ridegebb korunk érzelmekre talán épp ezért szomjasabb rádióhallgatójának.

Szabics Imre

A széphistórai zenei közreműködője: Kecskés András, zeneszerzője: Tichy József (Szalay Zoltán)
(kép)