François – Stációk egy ember életéből a XV. századból

„ François Nos igen, Villon. Az ő élettényeihez hasonló dolgok esnek meg az én darabom főhősével is. Vagy olyanok, melyek igen könnyen megtörténhettek volna vele. Az elhangzó verssorok is (részben) Villontól valók. Mégis, szándékom szerint François csupán egy ember, a XV. századból. S nincs mit tagadni, egyúttal a XX.-ból is. Egy ember, akit költővé érlel a sorsa. Aki mártózik jóban-rosszban, kötődik szegénnyel-gazdaggal, oldatik baráttól-szeretőtől, bőrén tanulja meg, hogy forog a világ kereke. Egy ember, aki csupasz lélekkel öltözik bűnbe és vigaszba, s jut el odáig, hogy életét sorsaival elkeveredve szeretné látni. Fel- és kiismerve önnön maga csábíthatóságát a kellemetességre, s a ( kikerülhetetlen) bűn által megvilágosítva; hogy útja, ha ember akar maradni, csak egyfelé vezethet. Ember, noha bűnös – mondhatnók felemelt ujjal, a pontosítás szikár szándékával. Nem, válaszolhatunk magunknak: ember, tehát bűnös.

Ahá, szóval parabola, vélheti bárki, s a tájékozottabbak utánavethetik: hozzá még divatja múltán! Hát nem tudom. Én játékot írtam, szín-játékot, hang-játékot. Ha a parabola erkölcsi célzatú, jelképes tanító elbeszélés (és az), akkor semmi kivetnivalót nem találok alkalmasint abban, hogy rokonságba kerüljön vele François. Ahá, kispolgári moralizálás tehát, szegény Villont használva takaróul. S ez még meg is fejelhető: Ha Villonról akar írni, akkor írjon Villonról, ne franszoázzon! Persze, ez nehezebb, meg kockázatosabb is, hisz úgy vállalni kell a neves igric nem éppen hűvös viszonyát a bűnök egész sorához, mely együttélés mindhalálig tartott, erről pedig ugyebár igen bajos erkölcsi példázatot írni. Mert – valljuk be őszintén – Villon mester gazember és költő volt, versei jó része is bűnben fogantatott, infernális jelenség, minek szépítsük. És zseni, ezért modern!

Akkor hát mi a véleményem erről a François-ról, ha már szóba hoztam? Ő egy ember- mint mondtam. Aki keresi az utat a többiekhez és magához is. Egy ember, akivel közösséget vállalok. Szeretem őt, ez az igazság. Ez minden, amit mondhatok. Vágó Péter”

Vágó Péter hangjátéka

A versrészleteket Csorba Győző, Illyés Gyula, Rónay György és Vas István fordította

François- Tordy Géza,

Catherine- Almási Éva,

Kapitány- Szabó Sándor,

Herceg- Benkő Gyula,

Költő- Maros Gábor, Káplán-

Bilicsi Tivadar,

Colin- Szombathy Gyula,

Marion- Andai Györgyi,

Régnier- Szatmári István,

Tiszt- Farkas Antal,

1. diák- Sörös Sándor,

2. diák- Gálfy László,

Abbé- Balázsovits Lajos

Km. Basilides Zoltán, Füzessy Ottó, Hatfaludi
István, Szabó Imre, K.Tóth Imre és Vándor József

Zenei munkatárs: Veress Jolán

Dramaturg: Asperján György

Rendező: Marton László

1978. május 4. csütörtök 19:15-20:15, 60 perc

2002. márc. 26. B 14.05

Cikk: Rádió- és Televízió-újság XXIII.évf. 18 szám (1978. V.1-7.) 3. old.

„ François
Nos igen, Villon. Az ő élettényeihez hasonló dolgok esnek meg az én darabom főhősével is. Vagy olyanok, melyek igen könnyen megtörténhettek volna vele. Az elhangzó verssorok is (részben) Villontól valók. Mégis, szándékom szerint François csupán egy ember, a XV. századból. S nincs mit tagadni, egyúttal a XX.-ból is. Egy ember, akit költővé érlel a sorsa. Aki mártózik jóban-rosszban, kötődik szegénnyel-gazdaggal, oldatik baráttól-szeretőtől, bőrén tanulja meg, hogy forog a világ kereke. Egy ember, aki csupasz lélekkel öltözik bűnbe és vigaszba, s jut el odáig, hogy életét sorsaival elkeveredve szeretné látni. Fel- és kiismerve önnön maga csábíthatóságát a kellemetességre, s a ( kikerülhetetlen) bűn által megvilágosítva; hogy útja, ha ember akar maradni, csak egyfelé vezethet. Ember, noha bűnös – mondhatnók felemelt ujjal, a pontosítás szikár szándékával. Nem, válaszolhatunk magunknak: ember, tehát bűnös.

Ahá, szóval parabola, vélheti bárki, s a tájékozottabbak utánavethetik: hozzá még divatja múltán! Hát nem tudom. Én játékot írtam, szín-játékot, hang-játékot. Ha a parabola erkölcsi célzatú, jelképes tanító elbeszélés (és az), akkor semmi kivetnivalót nem találok alkalmasint abban, hogy rokonságba kerüljön vele François. Ahá, kispolgári moralizálás tehát, szegény Villont használva takaróul. S ez még meg is fejelhető: Ha Villonról akar írni, akkor írjon Villonról, ne franszoázzon! Persze, ez nehezebb, meg kockázatosabb is, hisz úgy vállalni kell a neves igric nem éppen hűvös viszonyát a bűnök egész sorához, mely együttélés mindhalálig tartott, erről pedig ugyebár igen bajos erkölcsi példázatot írni. Mert – valljuk be őszintén – Villon mester gazember és költő volt, versei jó része is bűnben fogantatott, infernális jelenség, minek szépítsük. És zseni, ezért modern!

Ez igen, ez téma, mához szóló, de ettől a maga kispolgári lelkecskéje visszariadt, kedvesem! Nem is beszélve arról, hogy akkor tessék történelmi hangjátékot írni! Nos, ezek kemény szavak, mondanám alázatosan, de tetszik tudni, nekem… és itt csuklanék egyet ijedtemben, miután elharaptam a mondat végét. Azt nevezetesen, hogy „nekem történelmi látomásom volt.” Tenném ezt pedig egyrészt azért, mert színtiszta hazugság volna, másrészt józan megfontolásból. Én ugyanis (esetleges hajlam birtokában is) még igen messze vagyok attól, hogy látomásaim legyenek…

Akkor hát mi a véleményem erről a François-ról, ha már szóba hoztam? Ő egy ember- mint mondtam. Aki keresi az utat a többiekhez és magához is. Egy ember, akivel közösséget vállalok. Szeretem őt, ez az igazság. Ez minden, amit mondhatok. Vágó Péter”