A szentek kútja

John Millington Synge színmuve

John Millington Synge színművének rádióváltozata

Fordította és rádióra alkalmazta: Göncz Árpád

A hangfelvételt Gajdos Ferenc és Srankó Orsolya készítette

Zenei munkatárs: Takáts György

Dramaturg: Mesterházi Márton

A rendező munkatársai: Orbán Jenő és Terjék Jenő

Rendezte: Török Tamás

Szereplők: Martin Doul – Őze Lajos; Mary Doul – Olsavszky Éva; Timmy, a kovács – Szilágyi Tibor; Molly Byrne – Császár Angela; Bride – Farkas Zsuzsa; Mat Simon – Leisen Antal; A Szent – Szacsvay László; Falubeli lányok – Joó Kati és Madai Emőke.

Hárfán közreműködött: Maros Éva.

Bemutató: 1982. 03. 29. 19:15-20:27 Kossuth

Ismétlések: 1982. 11. 27. 19:43-20:56 Kossuth, 1982. 11. 28. 14:46-15:59 3. műsor, 1984. 09. 30. 22:17-23:30 3. műsor, 1994. 10. 24. 22:50-0:02 Bartók, 1995. 04. 27. 10:05-11:17 Bartók, 1996. 04. 15. 22:47-24:00 Bartók, 2004. 06. 19. 20:35-21:47 Kossuth, 2010. 10. 31. 20:04-21:16 MR1-Kossuth.

John Millington Synge: A szentek kútja

Ez az 1905-ben, Dublinban íródott színdarab nem történelmi témájú, mégis történelemmel kell kezdenem a róla szóló cikket. 1801. január 1-én a tűzzel-vassal háromszor leigázott, és a francia forradalom hatására újból fellázadt és elbukott Írországot az Egyesült (brit) Királysághoz csatolták. Körülbelül annyi joggal felruházva, amennyi nálunk egy falunak jut.
Ilyen nyomasztó súlyú kihívásra a fenyegetett közösség kétféle választ adhat: gazdaságit és politikait.
Az ír szigeten (Ulster kis részét leszámítva) a kereskedelem és az ipar sorvadásnak indult; a nagybirtok pangott. A két és félmillió zsellér a szegődéskor bérelt kis krumpliföldön termelte az élelmét, de nyáron jó évben is éhezett.
1845-től négy rossz év következett egymás után: megsemmisült a krumplitermés. Ami hús és gabona termett, azt – a szent magántulajdon és az üdvös magánkezdeményezés védelmében – katonai fedezettel szállították Angliába. Négy év alatt minden hetedik ír meghalt: tífuszban, vérhasban, vagy egyszerűen éhen; és minden nyolcadik kimenekült Amerikába.
Ennyit a gazdasági kibontakozás lehetőségéről.
A katolikusok jogfosztottságát – egy törvénytisztelő tömegmozgalom hatására – 1829-ben megszüntették. Az ír függetlenségért indított hasonló mozgalom legnagyobb tömeggyűlését az utolsó percben betiltották (az angol tüzérség nagy erőkkel vonult ki a helyszínre). – 1848-ban és 1867-ben elbukott egy-egy fölkelés.
Ennyit a politikai válasz lehetőségéről.
Körülbelül száz éve ért pályája csúcsára az az ír protestáns politikus, aki a földbérletuzsora, és a tömeges kilakoltatások kínjára éppúgy joggal ígért törvényes orvoslatot, mint a nemzeti elnyomatás gyötrelmére. Charles Stewart Parnellnak hívták. Amíg Londonban a liberálisok kormányoztak, ért is el eredményeket – pedig a szélsőséges nacionalisták merényletei, és a rájuk következő három éves szükségállapot is ártott munkájának. Nemsokára azonban a konzervatívok kerültek hatalomra Londonban. És ha Parnell tisztelte a törvényt, ők annál kevésbé: koholt bűnvádakkal és a sajtó rágalomhadjáratával szó szoros értelmében halálra gyötörték áldozatukat. Ami erő az ír népben maradt, azt a kultúra szívta magába.
Kevésbé szerencsés országok történetében a polgárosodást nem gyárak és vasutak jelzik, hanem az, hogy a nép (főleg az értelmiség) keserédes daccal nemzetnek vallja magát. Írországban – melynek nevét is törvény tiltotta leírni – mozgalom indult az ősi nyelv, a néphagyomány megmentéséért, új kultúra megteremtéséért. A versek, majd a színdarabok megteltek a régi dicsőség nagy alakjaival, vagy a sanyarú századok egy-egy magasztos pillanatának hőseivel. Ez a nemzeti heroikus „vonal” határozta meg az 1904-ben épülethez jutott, Ír Nemzeti Színház műsorpolitikáját is.
A színházat e szomorú ízlésficamtól John Millington Synge (1871-1909) mentette meg. Írből, héberből és zeneszerzésből volt diplomája; járt Német- és Olaszországban, lakott Párizsban; éveket töltött Írország nyugati szigetein, és úgy ismerte a parasztokat, mint sem előtte, sem utána senki.
Ezért aztán nem a hős nemzeti idillre esküdött fel, hanem a költői realizmusra: fekete humorú tragédiákat és keserű komédiákat írt az ír nyomorúságról.
A szentek kútjának színe „Kelet-Írország isten háta mögötti hegyvidéke, talán egy évszázaddal ezelőtt.” Talán most – tehetnénk hozzá. Bár a darab alap-fikciója – ha nem vesszük észre, hogy csak fikció – „régimódi”. Hiszen valójában nincs az a szent víz, amely látóvá tenné a vakot, de tételezzük föl, hogy nem csak testi vakság létezik.
Az utóbbi talányos-jelképes mondat következtetésekkel terhes. Hiszen, ha létezik lelki vakság, akkor nyilván a lelki vakok lesznek a darabban a rosszak, és ellenfeleik a jók; utóbbiakkal együttérezhetünk, előbbieket jólesően elítélhetjük.
Nos, a darab az efféle erkölcsi ítélkezést rendszeresen elgáncsolja. Miközben leküzdhetetlen ingerét kelti bennünk az ítélkezésnek, folyton arra kényszerít, hogy együttérezzünk azzal, akit elítélünk, és elítéljük azt, akivel együttérzünk. Pedig Synge műve cinikus és nem szemfényvesztő. Más a gondolkodása – ezért nem kellett sem a papoknak, sem a hazaffyaknak.
Hiszen rossz-e, a „patkányszemű, lapátfülű, borostás állú… viharvert koldus” Martin Doul, attól, hogy – miután csodás módon visszanyerte látását – beleszeret a környék legszebb lányába? Rossz-e a felesége, akinek negyven éven át „ a szép szőke haját, a fehér bőrét, a nagy szemét” dicsérte minden látó – attól hogy (miután csodás módon visszanyerte látását) nem tölti el csordultig a szívét a hála, ha tükörbe nézhet? Rossz-e Timmy, a javakorabeli kovács attól, hogy nem a kedvességével, hanem a négyszobás házával akarja feleségül megszerezni magának a környék legszebb lányát; vagy attól, hogy a vakságán csodálatosan túladott Martint favágásra fogja a napi kenyér fejében? Rossz-e Molly – az a bizonyos legszebb – attól, hogy kicsit ki akarja bolondozni magát, mielőtt a házasság révét választaná, egy (mint mondani illik) javakorabeli férfi oldalán?
És rossz-e a „finom, szép” Szent, aki meztélláb járja Írország templomait… szép imákat mond, és böjtöl – majd olyan vékony már, mint a sás… s a kezéből egy csepp szenteltvíz is elég, hogy akár a halottat meggyógyítsa„ -, rossz-e ez a csodás hatalmú Szent attól, hogy kicsit elveszti a türelmét s a szelíd erőszak (netán a kiátkozás) eszközéhez folyamodik, ha valaki nem kéri a boldogságot a tenyeréből?
A darab nyelve, melyet Göncz Árpád remek fordítása közvetít, manapság meghökkentően szokatlan: mondatok indáin képek, hasonlatok virágai… (Mielőtt rámondaná a Nagyképű Félműveltség, hogy „népszínművi”, esedezve kérem, olvasson el egyet-kettőt a Kriza János feljegyezte népmesék közül…)
Remélem lesz olyan hallgató, akinek tetszik például az efféle monológ: „Ha erős nem vagyok is, hangom még van, hogy imádkozzam, s az Isten talán még ma megrohasztja őket, és az én lelkemet is velük együtt, egyazon órában, s én látni fogom Molly Byrne-t és vele Timmy kovácsot, a kettőt együtt, a kínpadon, a pokolban, ahogy a fogukat csikorgatják… Csuda látvány lesz: vonaglanak és üvöltenek, vonaglanak és üvöltenek, éjjel-nappal, éjjel-nappal, minden nap, az idők végezetéig. Látni fogom, mert ott már nem leszek vak, és a pokol se lesz számomra pokol, hanem maga az üdvösség… s a fene bánja, hogy az Istennek erről fogalma sincsen.”

Mesterházi Márton

Cikk: RTV Újság 1982/13. 6. oldal

A NAVA oldalán közölt adatok a hangjátékról:
John Millington Synge színmuvét fordította
és rádióra alkalmazta: Göncz Árpád
Szereposztás: Martin Doul – oze Lajos, Mary Doul – Olsavszky Éva,
Timmy, a kovács – Szilágyi Tibor, Molly Byrne – Császár Angela,
Bride – Farkas Zsuzsa, Mat Simon – Leisen Antal, A Szent – Szacsvay
László, Falubeli lányok – Joó Kati és Mádai Emoke
Hárfán közremuködik: Maros Éva
A felvételt Gajdos Ferenc és Srankó Orsolya készítette
Zenei Szerkeszto: Takáts György
Dramaturg: Mesterházi Márton
rendezo: Török Tamás (1982)
(Az 1982. március 29-i K.adás ism.)
(További ismétlés: 1996.4.15.B.
(72 perc)-71.44 (A-296424)

Ismétlések dátumai: 1996-04-15|2006-04-17|2010-10-31
NAVA ID-k: 3374473