** Órák (1929) **
Összefoglalás
Színpad, ahol nem látják és nem hallják egymást a szereplők
Négy különböző helyről egy főrendező, három rendező és három mérnök vezényelte a Stúdió „Órák” című hangjátékát.
A Stúdió bemulató előadásainál a primadonna nem veszekszik a szabónőjével, a szerző nem vasaltatja ki a frakkját, ellenben annál nagyobb az izgalom a mérnöki szobában. Tomcsányi István és Tomcsányi Béla, a rádió világhírű mérnökei, napok óta járják autókon a város különböző pontjait, ahonnan az előadás egyes részeit közvetíteni kell.
Az Órák című hangjátékban például a következő „hangdíszleteket” írta elő a szerző:
-
Kávéházi zaj és cigányzene.
Ezt Tomcsányi mérnök urék az egyik kávéházból szállították. Vagyis ott felszerelték a mikrofont, amely mellett lovag Schwing mérnök foglalt helyet, kezében a szövegkönyvvel, fején a rádióhallgatóval és figyelte az előadást. Amikor a szöveg szerint a kávéházi jelenet következett, Schwing mérnök villámgyorsan bekapcsolta a kávéházi mikrofont, ugyanakkor a központban Tomcsányi mérnök kikapcsolta a másik mikrofont, amely az addigi előadást közvetítette. Az összes működés olyan gyors és precíz volt, hogy a közönség teljesen folytatólagosnak érezte a két különböző helyről küldött előadást. A dolog pikantériája, hogy azok a szereplők, akik ekkor a Stúdió nagy előadótermében álltak, egyszerre úgy érezték, hogy nagy szünetbe csöppentek, nem hallották a kávéházbeli közvetítést, nem látták az ottani szereplőket. Csak a jelenlévő Csanády rendező hallott mindent a fülére akasztott hallgatón és ő intett, amikor megint a Stúdióból kellett folytatni az előadást. -
Konyha, főzés, edénymosogatás jellemző hangjai.
Hegedűs Tibor főrendező tökéletesen felszerelt konyhát állíttatott fel a Stúdió úgynevezett próbatermében. Gyorsforralón zsírt olvasztottak, a zsír sercegett, Kiszely rendező egy dézsában edényt mosott, Polgár Tibor pedig vizet öntött a forró zsírra, hogy sisteregjen. -
Utcai külső zaj.
Ez a közvetítés Rákóczi útról történt. A kávéházban felszerelt mikrofont az utcára vitték és a kellő pillanatban Schwing mérnök bekapcsolta. -
Órák jellegzetes ketyegése és ütése.
A Stúdió kis előadótermében a szó szoros értelmében órásboltot szereltek fel. Hat ingaóra, két falióra, két kakukkos óra, egy zenélő óra, egy harangjáték, egy metronom sorakoztak egymás mellett. Ezekre Haris doktor ügyelt. Ő is szövegkönyvvel a kezében, fülén a hallgatóval figyelte az előadást és szólaltatta meg a jelenlévő órásmesterek segítségével az órákat. -
Autó motorjának berregése.
A kis előadóterem nyitott ablaka előtt autó állt, annak a motorját hozták rúgásba Hegedűs rendező intésére. Az autó véletlenül messze állt fel. Erre Hegedűs szó nélkül kiugrott a magas ablakból meglehetősen és visszadirigálta az autót a kellő helyre. -
Színpadi zene.
Ezt a nagy teremből közvetítették. Itt és a kis előadóban folyt felváltva az előadás is. Akik a nagy Stúdióban beszéltek, nem hallották és nem látták a kis Stúdióban beszélőket. És mégis, az előadás egy pillanatra sem akadt meg.
A mikrofonkapcsolások bámulatosan pontosan történtek. Ez a bemutató a magyar rádió rendezői és mérnöki karának csodálatos teljesítménye volt.
(Színházi Élet, 1929. július 7–13., 19. évf., 28. szám)
Színlap
Rádió hangjáték 3 felvonásban.
Írta: felsőbüki Büky György
Közreműködik a rádió szalonkvartettje Polgár Tibor vezetésével, továbbá győri Lakatos Misi és Tóni cigányzenekarával.
Szereplők: Uray Tivadar, Szabó Margit, Somlay Artúr, Fóthy Erzsi, Vajthó László
Rendező: Hegedűs Tibor, a Vígszínház rendezője.
Segédrendezők: Csanády
Technikai munkatársak (zörejek): Tomcsányi István és Tomcsányi Béla, Schwing mérnök, Haris doktor, Polgár Tibor
Bevezetőt mond a szerző. —
1929. június 15., Rádió Budapest 19.45-22.00 Előadás a Stúdióból
Korabeli ajánlószöveg
Rádió-hangjátékpremier a Stúdióban
Szombaton este háromnegyed 8 órakor kezdődik a rádióban Büky György Órák című háromfelvonásos hangjátéka. Miután első esetben kerül előadásra a Stúdióban egész estét betöltő hangjáték, a rádióhallgató közönség tájékoztatása végett pár szóval ismertetjük ezt az új irodalmi műfajt.
A film párbeszéd és hang nélkül, csupán képekben dolgozik és így érzékelteti a cselekményt, a hangjáték viszont éppen ellenkezőleg csupán hangokból és párbeszédekből áll, s természetesen teljesen ki van belőle küszöbölve a kép, a díszlet. Az írónak tehát úgy kell megírnia a darabot, hogy a hallgatóközönség minden előzetes tájékoztatás nélkül a szereplők párbeszédéből és a hanghatásokból képzelhesse maga elé a színt és értse meg a cselekményt.
A rádió próbatermeiben lázasan folynak a próbák. Hegedűs Tibor kiváló rendezői talentuma nagyszerűen érvényesül, és vezetése mellett gondosan készül az újdonságra az egész kitűnő színészgárda.
A darab főszereplői:
-
Fóthy Erzsi
-
Szabó Margit
-
Vágóné
-
Tanayné
-
Somlay Artúr
-
Uray Tivadar
-
Zólyomi
(Budapesti Hírlap, 1929. június 13., 131. szám)
| Szerző | |
|---|---|
| Rendező | |
| Színészek | |
| Zenei közreműködők | |
| Technikai munkatársak |
Csanády György
Somlay Artúr (46)
Uray Tivadar (34)| Kritika 1 | Büky György Órák című hangjátéka a rádióban Voltakép háromfelvonásos dráma, egész estét betöltő. Szerzője könnyen átírhatná rendes színpadra, s jelentékeny sikere volna vele. Ezúttal messzibb célja volt: nem látó, hanem vak közönségnek írt, a rádió közönségének. Új drámai forma ez, s nálunk első kísérlet. Fortélya abban van, hogy a rádió minden hangeszközét felhasználja, tehát jelentékeny szerepet ad a technikának, viszont irodalmi lelket is lehel belé, s az érzéki hatásokon keresztül finoman megírt irodalmi szöveget közvetít. Technika és irodalom szerencsésen egyesül Büky György hangjátékában. Azoknak, akik még sohasem voltak a rádió boszorkánykonyhájában, érdemes pár szóban leírnunk ezt a különös forrást. Belépünk a művészszobába, hol a hangszóróból az összeszűrt, kész hanganyag árad szét. Ez az utolsó állomás, a végeredmény, mely mindenütt az egész világon kifejthető a légkörből, ahol csak antennák szálai húzódnak. Egy másik teremben a tömegzajt csinálják. Itt a vasutat váró közönség zűrzavaros lármája készül. A vonat már közeleg, egy szereplő nagy dobon csiszolópapirossal súrol. Tolatnak, s vontatott füttyszó ábrázolja ezt. Aztán: Egy másik szobában a darab főszereplői játszanak. Lent, a földszinten, gépkocsi vesztegel; ez is szereplő. Tülkölni kezd, s utcák zaja, muzsikaszó szűrődik. Ezt a hangvegyületet közvetlenül a Rákóczi-útról kapcsolják. A sokféle hangot egy teremben összekeverik, fokozzák vagy csöndesítik, „fölerősítik“ vagy gyöngítik, s aki ezt végzi, valóságos karmestere az összjátéknak. Egy-két akkord a zongorán, cigányzene jajdul fel, itt is, ott is, a szobákban, termekben, zugocskákban pereg a dráma. A közönség füléhez mindez úgy torkollik, mintha egyetlen helyről jönne. Büky György darabja sokszemélyes. Az apa, a leánya, egy színész, színésznő, öltöztetőnő stb. De még húsz más hang is van, tíz férfi, tíz női hang. A hangok jelek, s e jelekből tudjuk, hogy konyhában vagyunk-e, vagy órásműhelyben, színpadon, vagy az öltözőben, a kulisszák mögött, vagy a villámfényes utcákon, sötétlő kapuk előtt. A hangok általában ötletesen vannak beállítva, mindent megmagyaráznak leírás nélkül. Csak a második felvonásban torlódnak össze, s egymás zajába vesznek, ami pár pillanatra árt a cselekmény menetének. A színpadi tűzvész is felesleges betét. A miliőt ábrázoló hangokba hatásosan szövődnek bele a szívek hangjai, melyek a főszereplők szájából jönnek. Eleven, modern, minden sablontól mentes színmű, melynek nem lehet elmondani a tartalmát: hallani, élvezni kell. Minden hang él benne, a tarka miliő hangáradata is a szíveké. Minden szereplő a helyén van, s művészi munkát végez. A főbb szerepekben jeles művészek vezetnek:
(Napkelet, 1929. szeptember 1., 17. szám)
|
|||||
|---|---|---|---|---|---|---|
| Kritika 2 | Egy rádió-dráma kulisszái mögött — Csak tessék bemenni, majd meghallja! Kis szalon, néhány fotel, nyolcan-tízen ülünk itt. Rádiókészülék van a sarokban. Ez a nézőtér, a hangjáték nézőtere. Kezdődik az előadás. Mély férfihang jelenti: Színre kerül az „Órák“ című háromfelvonásos hangjáték, Büky Györgytől. … Órák ketyegnek, tik-tak. Azután megszólal egy kakukkos óra: Kakukk-kakukk… Mély, sejtelmes zengéssel a harmadik, mint a vén tornyok harangja. Majd madárdallal a negyedik. Egyre több, egyre több. Az órák egész zenekara. A fülem és a fantáziám kezdi érezni, hogy egy órásboltban vagyunk, ahol csupa régi-régi óra áll. Tik-tak… bim-bam… kakukk… Kinyílik az antik órák különös boltjának regényes színpada. Látom már, látom… Mély férfihang. Ez az órás, aki dúsgazdag, művész és rajongó. Ingyen javítja a száz esztendős órát, a művész lángolásával, a gyűjtő szenvedélyével nyúl hozzá, remeg a keze a gyönyörűségtől, vibrál a hangja a meghatottságtól. Az órák neszébe, a férfiak beszédébe üde leányhang csicsereg belé. Új szereplő jelent meg a színen. Szinte látom már őt. Ragyogó szemű, halvány, édes álmodó mosolyú lányka, a szája egy kissé mindég nyitva van, rejtelmes mosollyal szívja magába a tavaszi levegőt. Ilyen ő, egész bizonyos, hogy ilyen. Valami sisteregni kezd és zörögni, mintha zsír rotyogna a tűzhelyen. A szín változott: csakugyan a konyhában vagyunk már, ahol Rozi tante szidja a mindenes szolgálót. Tányérok csörömpölnek azután: „Ide tedd a nagyságos úr tányérját, te mafla…“ Majd harangok zengenek, dél van és terítenek ebédre. Székek zörögnek, most ülnek le. Beszélni kezdenek, együtt van a kis család. Haranghy Mátyás, a fehérfejű, fiatalarcú, romantikus művész-órás, Marika és Rozi tante. Esznek is, hallani lehet, amint esznek, miközben beszélnek. Színdarab ez, amiben minden hangból van: a díszlet, a bútor, a világítás, a szín, a mozdulat, minden hang, hang és hang. Az ember mindent lát a fülén keresztül. Mindent, mindent lát a képzeletén keresztül. A második felvonás előtt beengednek a „kulisszák“ mögé. Látni akarom, hogyan készül a hangjáték, miből lesz az a tökéletes, mozgalmas, nagyszerű, egész illúziót adó hanghatás, amiben minden benne van. Egy üvegablak mögött helyeznek el, párnázott fülkében, magas széken. Valóságos kis kalitkában ülök. Előttem óriási emeletes terem; a menyezet és a falak mozgatható drapériákkal vannak elfödve és acélsúlyok lógnak rajtuk; ezekkel szabályozzák, húzzák le és föl, húzzák el a hangfogó függönyöket. A zongoránál egy fiatal úr ül, mellette gyöngéd szemű szőke szépség, hátul cigánybandát látok és Kerpely Jenőt a gordonkája mellett. Egy asztalon sonka és torma maradéka. Ez volt az első felvonásbeli ebéd, mert a szereplők csakugyan ettek, hogy az evés zörejeit, hangjait, a rágás közben beszélő ember illúzióját híven visszaadják. Sok-sok alak sürög-forog az üveg mögött, a nagy térségben, kezükben tartják a szerepüket. Mintha kinyílna előttem egy nagy színpad, hirtelen, idő előtt, a jelenésre váró színészekkel. Kottaállványok látszanak, egyik-másik színész leül a kottaállvány elé és ráteszi a szerepét. A „karmester“ Most fölemeli a kezét a rendező, a hangjáték karmestere. Mindenki az ő kezét figyeli. Hullámzó mozdulattal dirigálni kezd, mintha orchestert vezényelne. És valóban, azt is dirigál ő, harminc-negyven emberi száj orchesterét. Az üvegen át látom, hogy mozog a szájuk. Nem egyformán mozog; ebből meg tudom ítélni azt, hogy nem ugyanazt a szöveget mondják. Tömeghangok ezek, össze-vissza, mégis titokzatos terv, misztikus kotta szerint hullámzók. Crescendók és decrescendók lengenek, emelkednek és bágyadnak el. De én ezt csak látom. Nem hallok belőle semmit… Az öreg Szentes János, a vén színész, közvetlenül az én üvegkalitkám előtt ül a kottaállványa mellett és miközben lesi a szövegkönyvet és figyeli a karmestert, markáns jellemszínész szája élénken mozog, mintha kiabálna… Egy kukkot nem hallok belőle. Bizarr, borzongató, szinte kísérteties látvány: közvetlen magam előtt látni hangosan kiabáló embereket, akik össze-vissza mindenféle szöveget kiáltoznak és csak látom, hogy kiáltanak, de nem hallom… Valaki mellettem megnyom egy gombot, a fejem fölött kapcsolódik a hangszóró. Most már hallom is azt, amit eddig csak láttam. „Mondja, hogy nagyszerű volt.“ „Ugyan, ne beszélj szamárságokat! Öregszik…“ Aztán moraj, össze-vissza zümmögés, hullámzó tömegbeszéd, amiből néha kiszakad egy mondat: „Ott, a harmadik jelenetben… emlékszel?“ Mikor már „látjuk“ a hangjátékot… Itt ágálnak, itt beszélnek, közvetlenül előttem. Látom a szájuk mozgását és amit az öreg színész, vagy pár lépéssel hátrább az a szőke kislány, vagy az a tragikus arcú barna hölgy mond, azt nem közvetlen hallom az üvegfalon át, hanem Lakihegyről jön vissza hozzám a hang, a pillanat századrésze alatt. Amit ők kiáltanak, beszélnek, suttognak, az az arányi mikrofonlemezen és drótokon kimegy a lakihegyi állomásra és onnan terelődik vissza abba a hangszóróba, mely a fejem fölött zeng. A rendező vezényel. Emeli a hangot, ujjaival kihalássza az embrióból, kihúzza a torkukból, felröpíti a magasba, fokozza, fokozza — majd elnyomja ismét a búgó szó-orchestert, hogy egy mozdulattal a süket csönd kályhájába fojtsa harminc torok szavát. Fojtott párbeszéd: Uray és Szabó Margit hangja. Keresem Urayt és keresem Szabó Margitot, hol beszélnek ezek? Nem látom a két hang forrását az üvegkalitkám előtt, kinyílt színpadon. Most színpaddíszletezés zaját hallom: dobogást, súrlódást, kötelek húzását. Furcsa! Ezért se látom! Valaki most csöndesen karon ragad és kihúz a fülkémből. Egy másik üvegablakhoz vezet, honnan belátok a kis stúdióba, egy szülői szobába, amely ugyancsak drapériákkal van körülvéve. És íme: Uray és Szabó Margit ott beszélnek, míg a páholy, a karzat és az előcsarnok tömegének hangjait a felvonás közben kiözönlő publikum trécselését a hatalmas nagyteremből veszik föl. Kis csigán és sötét lépcsőn szaladunk fölfelé, benyitunk egy harmadik terembe, ott is áll egy rendező kottaállvány előtt, fülén hallgatóval, előtte a darab egy példányával és ebben a teremben beszélnek a színészek, akik a díszletmunkások hangját „ábrázolják“. Ezután bevisznek gyorsan egy negyedik szobába, ahol a díszletezés zaját imitálják. Itt is van egy rendező, itt is van egy mikrofon. Amerre megyek, amerre fordulok: rendező, mikrofon, fejhallgató. A varázspalota titkai A cselekmény változó színeken, változó helyeken repül tovább. A hangjátéknak végtelen a színpada és kulisszái, kellékei, szereplői: minden hang és minden távolság, ami a végtelen éterben mozog, hullámzik, repül, zúg és zeng. A második felvonás a színházban történik. Majd a szerelmes színész és a színésznő lázas, lüktető, szenvedélyes suttogása zihál egy díszlet mögött, míg a díszletezés zaját és zörejét is halljuk, össze-vissza kiáltozást, melynek bizonytalan masszájáról néha leválik egy mondatfoszlány: Ez a zúgás, ez a lárma, ezek a közbeékelt párbeszédek átmennek egy másfajta hangfolyamba, beleolvadnak, belevesznek a felvonás közben a folyosókon, a foyerban, az előcsarnokban trécselő, nevetgélő, kritizáló és pletykálkodó közönség hangegyüttesébe. Ez nem hirtelen történik, hanem szinte zenei kapcsolódással, átmenetekkel, decrescendókkal és crescendókkal, enyésző és növekvő hanghatásokkal, amik ragadják magukkal a képzeletet egyik helyről a másikra, a cselekmény egyik színteréről a másikra. És mindez oly csodálatos, oly rendkívüli! Mintha a végtelenség muzsikálna néha körülöttem és ez a csodálatos ház magába vonzaná a levegőből a láthatatlan hangokat és formába öntené varázsló erejével, alkotó rendjével. Ahol „keverik“ a hangot A sok-sok rendező közt, akik nagyszerűen dolgoznak odalent és jobbra-balra tőlük a különböző leadóhelyeken, ők a legfőbb rendezők: ezek a komor, hangtalan, szövegkönyvükbe mélyedő, fogantyúikat igazgató, lámpáikat ügyelő, fülhallgatásba merülő mérnökök. Egy suttogó párbeszéd melodrámája Azután a motor megindul, berregve és kattogva. Újra hallatszik a tülkölés és belevegyül az egészbe egyre hangosabban, egyre sikoltabban a pesti utca ezerhangú lármája, autók szirénája, kerekek kattogása, lovak patkójának csattogása a kemény kövezeten, villamos csilingelése, embertömegek moraja. Ez az ezerhangú muzsika kíséri, mint a melodráma orchestere az autó utasainak beszélgetését: Aki ezt a hangdrámát hallgatja, melynek színpada egyik percben a páholy, másik percben a folyosó, a színfalak köze, majd az autó és a Rákóczi út — vajon sejti-e, hogy ezt a tökéletes hangillúziót ebben a percben három helyről csinálják és a negyedikről szabályozzák? Be van kapcsolva az úgynevezett „kis stúdió“, ahol Somlay és Fóthy Erzsébet, az autó utasai beszélgetnek, a Rádió Palota udvara, ahol egy jó nagy darab „kellék“, egy valóságos autó áll, amely egy külön kirendelt rendező intésére kezd berregni és szirénázni a melléje helyezett mikrofon előtt, azonkívül be van kapcsolva a Rákóczi út, ahol egy mérnök hallgatja, fején a hallgatóval, kezében a mikrofonnal, hogy mikor érkezik el az ő végszava, hogy bekapcsolja a Rákóczi út lármáját. Egyszerre veszik föl a kis stúdióban, a palota udvarán és a Rákóczi úton mindazt a hangelemet, amelyből odafent az a négy mérnök összekeveri ennek a jelenetnek a hangensembleját, ezt az ezerszólamú zenedrámát, hangmirákulumot. A nagy stúdióban kigyullad a piros jelzőlámpa. Mozgás támad, a karmesterszerű rendező, kezében a kottával fölemeli a kezét. Fülhallgatója hírül adja neki, hogy közeledik a végszó. Egy asztal körül állanak többen és elkezdenek beszélni. Látszólag össze-vissza, pedig pontosan végszóra történik, mindenki a maga szerepét mondja, hullámzó ritmusban, változó hangnemben. Egy borízű bariton, egy éles tenorhang, két csengő szoprán, egy duhaj, rikoltó, egy lágy althang. Szólamok. Egy mulató bohémtársaság bontakozik ki e sokszólamú hangegyvelegből. Poharakat ütnek össze és csörömpölnek vele. A terem másik végéből néha belesüvölt egy hang: ez az öreg Szentesnek a hangja. Ezután cigányzene hallatszik. Bekapcsolnak az előadásba egy „igazi“ kávéházat. Ezt most kapcsolta be az Ostende kávéházba kirendelt mérnök — súgják a fülembe. Ez a cigányzene, amely a fejem fölött elhelyezett hangszóróból dalol felém és összekeveredik az üvegfal mögött poharakat zörgető, egyszerre tízféleképpen beszélő színészek hangjával, valóban a Rákóczi úti kávéházból van ide bekapcsolva! Urayt látom, amint a kis stúdióból átrohan a nagyba, kezében tartva a darabot. Igen ám, de ezt már nem lehet a kávéház cigányzenéjével kísérni, ehhez külön cigánybanda kell, itt a közelben, amelyik alkalmazkodik a színész énekéhez. A cigánybanda ott van már a Stúdió közepén és a rendező intésére, végszóra játszani kezd. „Kitették a holttestet az udvarra…“ A mulatójelenetet a kis stúdióban és a nagyban kezdik egyszerre. Belekapcsolódik egy „igazi“ kávéház zsivaja és cigányzenéje, belemorajlik az igazi pesti utca lármája, majd a valódi kávéházat kikapcsolja az a hajszálpontossággal éberen őrködő úriember, akit betelepítettek a Rákóczi úti kávéházba és bekapcsolják a szemem előtt várakozó cigányokat. Kábultan roskadok le a kis szalon foteljébe egy dantei utazás után, hogy a harmadik felvonást már a „nézőtérről“ hallgassam végig. Balassa Imre |
| Játékidő | 120 perc |
|---|---|
| Bemutató dátuma | 1929. június 15. |
| Rádiós műfaji besorolás |
Eredeti hangjáték |
| Bemutató médium | Rádió Budapest |
| Hangfelvételt készítő rádió/műhely neve |
Magyar Rádió |