Órák (1929)

KRITIKA A DARABRÓL

Büky György Órák című hangjátéka a rádióban

Voltakép háromfelvonásos dráma, egész estét betöltő. Szerzője könnyen átírhatná rendes színpadra, s jelentékeny sikere volna vele. Ezúttal messzibb célja volt: nem látó, hanem vak közönségnek írt, a rádió közönségének. Új drámai forma ez, s nálunk első kísérlet. Fortélya abban van, hogy a rádió minden hangeszközét felhasználja, tehát jelentékeny szerepet ad a technikának, viszont irodalmi lelket is lehel belé, s az érzéki hatásokon keresztül finoman megírt irodalmi szöveget közvetít. Technika és irodalom szerencsésen egyesül Büky György hangjátékában.

Azoknak, akik még sohasem voltak a rádió boszorkánykonyhájában, érdemes pár szóban leírnunk ezt a különös forrást. Belépünk a művészszobába, hol a hangszóróból az összeszűrt, kész hanganyag árad szét. Ez az utolsó állomás, a végeredmény, mely mindenütt az egész világon kifejthető a légkörből, ahol csak antennák szálai húzódnak.

Egy másik teremben a tömegzajt csinálják. Itt a vasutat váró közönség zűrzavaros lármája készül. A vonat már közeleg, egy szereplő nagy dobon csiszolópapirossal súrol. Tolatnak, s vontatott füttyszó ábrázolja ezt. Aztán:
— Írjatok! — szólal meg egy hang. — Beszállani! Szolnok, stb... első vágány! — hangzik a zsibongásban. — A vonat indul.

Egy másik szobában a darab főszereplői játszanak. Lent, a földszinten, gépkocsi vesztegel; ez is szereplő. Tülkölni kezd, s utcák zaja, muzsikaszó szűrődik. Ezt a hangvegyületet közvetlenül a Rákóczi-útról kapcsolják.

A sokféle hangot egy teremben összekeverik, fokozzák vagy csöndesítik, „fölerősítik“ vagy gyöngítik, s aki ezt végzi, valóságos karmestere az összjátéknak. Egy-két akkord a zongorán, cigányzene jajdul fel, itt is, ott is, a szobákban, termekben, zugocskákban pereg a dráma. A közönség füléhez mindez úgy torkollik, mintha egyetlen helyről jönne.

Büky György darabja sokszemélyes. Az apa, a leánya, egy színész, színésznő, öltöztetőnő stb. De még húsz más hang is van, tíz férfi, tíz női hang. A hangok jelek, s e jelekből tudjuk, hogy konyhában vagyunk-e, vagy órásműhelyben, színpadon, vagy az öltözőben, a kulisszák mögött, vagy a villámfényes utcákon, sötétlő kapuk előtt.

A hangok általában ötletesen vannak beállítva, mindent megmagyaráznak leírás nélkül. Csak a második felvonásban torlódnak össze, s egymás zajába vesznek, ami pár pillanatra árt a cselekmény menetének. A színpadi tűzvész is felesleges betét.

A miliőt ábrázoló hangokba hatásosan szövődnek bele a szívek hangjai, melyek a főszereplők szájából jönnek. Eleven, modern, minden sablontól mentes színmű, melynek nem lehet elmondani a tartalmát: hallani, élvezni kell. Minden hang él benne, a tarka miliő hangáradata is a szíveké. Minden szereplő a helyén van, s művészi munkát végez.

A főbb szerepekben jeles művészek vezetnek:

• Uray Tivadar

• Szabó Margit

• Somlay Artúr

• Fóthy Erzsi

• Vajthó László

(Napkelet, 1929. szeptember 1., 17. szám)

KRITIKA A DARABRÓL

Egy rádió-dráma kulisszái mögött

— Csak tessék bemenni, majd meghallja!
— De kérem... mágia, szeretném tudni...
— Hogy mi az a hangjáték? Dráma, hangokból, csupán hangokból.
— Úgy? Igen... Most már végképen nem értem. Hiszen minden dráma hangokból áll!
— Tessék csak leülni, mindjárt kezdődik.

Kis szalon, néhány fotel, nyolcan-tízen ülünk itt. Rádiókészülék van a sarokban. Ez a nézőtér, a hangjáték nézőtere. Kezdődik az előadás. Mély férfihang jelenti: Színre kerül az „Órák“ című háromfelvonásos hangjáték, Büky Györgytől.

... Órák ketyegnek, tik-tak. Azután megszólal egy kakukkos óra: Kakukk-kakukk... Mély, sejtelmes zengéssel a harmadik, mint a vén tornyok harangja. Majd madárdallal a negyedik. Egyre több, egyre több. Az órák egész zenekara. A fülem és a fantáziám kezdi érezni, hogy egy órásboltban vagyunk, ahol csupa régi-régi óra áll. Tik-tak... bim-bam... kakukk... Kinyílik az antik órák különös boltjának regényes színpada. Látom már, látom...

Mély férfihang. Ez az órás, aki dúsgazdag, művész és rajongó. Ingyen javítja a száz esztendős órát, a művész lángolásával, a gyűjtő szenvedélyével nyúl hozzá, remeg a keze a gyönyörűségtől, vibrál a hangja a meghatottságtól.

Az órák neszébe, a férfiak beszédébe üde leányhang csicsereg belé. Új szereplő jelent meg a színen. Szinte látom már őt. Ragyogó szemű, halvány, édes álmodó mosolyú lányka, a szája egy kissé mindég nyitva van, rejtelmes mosollyal szívja magába a tavaszi levegőt. Ilyen ő, egész bizonyos, hogy ilyen.

Valami sisteregni kezd és zörögni, mintha zsír rotyogna a tűzhelyen. A szín változott: csakugyan a konyhában vagyunk már, ahol Rozi tante szidja a mindenes szolgálót. Tányérok csörömpölnek azután: „Ide tedd a nagyságos úr tányérját, te mafla...“ Majd harangok zengenek, dél van és terítenek ebédre. Székek zörögnek, most ülnek le. Beszélni kezdenek, együtt van a kis család. Haranghy Mátyás, a fehérfejű, fiatalarcú, romantikus művész-órás, Marika és Rozi tante. Esznek is, hallani lehet, amint esznek, miközben beszélnek.

Színdarab ez, amiben minden hangból van: a díszlet, a bútor, a világítás, a szín, a mozdulat, minden hang, hang és hang. Az ember mindent lát a fülén keresztül. Mindent, mindent lát a képzeletén keresztül.

A második felvonás előtt beengednek a „kulisszák“ mögé. Látni akarom, hogyan készül a hangjáték, miből lesz az a tökéletes, mozgalmas, nagyszerű, egész illúziót adó hanghatás, amiben minden benne van. Egy üvegablak mögött helyeznek el, párnázott fülkében, magas széken. Valóságos kis kalitkában ülök.

Előttem óriási emeletes terem; a menyezet és a falak mozgatható drapériákkal vannak elfödve és acélsúlyok lógnak rajtuk; ezekkel szabályozzák, húzzák le és föl, húzzák el a hangfogó függönyöket. A zongoránál egy fiatal úr ül, mellette gyöngéd szemű szőke szépség, hátul cigánybandát látok és Kerpely Jenőt a gordonkája mellett. Egy asztalon sonka és torma maradéka. Ez volt az első felvonásbeli ebéd, mert a szereplők csakugyan ettek, hogy az evés zörejeit, hangjait, a rágás közben beszélő ember illúzióját híven visszaadják.

Sok-sok alak sürög-forog az üveg mögött, a nagy térségben, kezükben tartják a szerepüket. Mintha kinyílna előttem egy nagy színpad, hirtelen, idő előtt, a jelenésre váró színészekkel. Kottaállványok látszanak, egyik-másik színész leül a kottaállvány elé és ráteszi a szerepét.

A „karmester“
Egy úr ráncolt homlokkal áll a kottaállvány mögött, mint a karmester, fölemelt kézzel, fejhallgató van a fülén. Az állványon van a kotta, a hangjáték kottája, a színdarab. Ez az úr az egyik rendező. Az egyik kis barna színésznő izgatottan előveszi a puderes skatulyát és megpuderezi magát; a száját frissen rúzsázza, lázas mozdulattal, mint akinek most jön a „jelenése“. Eszébe se jut, hogy a százezernyi közönség nem látja őt...

Most fölemeli a kezét a rendező, a hangjáték karmestere. Mindenki az ő kezét figyeli. Hullámzó mozdulattal dirigálni kezd, mintha orchestert vezényelne. És valóban, azt is dirigál ő, harminc-negyven emberi száj orchesterét. Az üvegen át látom, hogy mozog a szájuk. Nem egyformán mozog; ebből meg tudom ítélni azt, hogy nem ugyanazt a szöveget mondják. Tömeghangok ezek, össze-vissza, mégis titokzatos terv, misztikus kotta szerint hullámzók. Crescendók és decrescendók lengenek, emelkednek és bágyadnak el.

De én ezt csak látom. Nem hallok belőle semmit... Az öreg Szentes János, a vén színész, közvetlenül az én üvegkalitkám előtt ül a kottaállványa mellett és miközben lesi a szövegkönyvet és figyeli a karmestert, markáns jellemszínész szája élénken mozog, mintha kiabálna... Egy kukkot nem hallok belőle. Bizarr, borzongató, szinte kísérteties látvány: közvetlen magam előtt látni hangosan kiabáló embereket, akik össze-vissza mindenféle szöveget kiáltoznak és csak látom, hogy kiáltanak, de nem hallom...

Valaki mellettem megnyom egy gombot, a fejem fölött kapcsolódik a hangszóró. Most már hallom is azt, amit eddig csak láttam. „Mondja, hogy nagyszerű volt.“ „Ugyan, ne beszélj szamárságokat! Öregszik...“ Aztán moraj, össze-vissza zümmögés, hullámzó tömegbeszéd, amiből néha kiszakad egy mondat: „Ott, a harmadik jelenetben... emlékszel?“

Mikor már „látjuk“ a hangjátékot... Itt ágálnak, itt beszélnek, közvetlenül előttem. Látom a szájuk mozgását és amit az öreg színész, vagy pár lépéssel hátrább az a szőke kislány, vagy az a tragikus arcú barna hölgy mond, azt nem közvetlen hallom az üvegfalon át, hanem Lakihegyről jön vissza hozzám a hang, a pillanat századrésze alatt. Amit ők kiáltanak, beszélnek, suttognak, az az arányi mikrofonlemezen és drótokon kimegy a lakihegyi állomásra és onnan terelődik vissza abba a hangszóróba, mely a fejem fölött zeng.

A rendező vezényel. Emeli a hangot, ujjaival kihalássza az embrióból, kihúzza a torkukból, felröpíti a magasba, fokozza, fokozza — majd elnyomja ismét a búgó szó-orchestert, hogy egy mozdulattal a süket csönd kályhájába fojtsa harminc torok szavát.

Fojtott párbeszéd: Uray és Szabó Margit hangja.
„Őrá néztél! Láttam, oda néztél a páholyba!“
„Hát igen, megismerkedtem velük... sajnálom azt a kislányt.“
„Márpedig én téged akarlak, téged szeretlek! Érted? Érted? Téged, téged szeretlek!"

Keresem Urayt és keresem Szabó Margitot, hol beszélnek ezek? Nem látom a két hang forrását az üvegkalitkám előtt, kinyílt színpadon.

Most színpaddíszletezés zaját hallom: dobogást, súrlódást, kötelek húzását.
„Ereszd le azt a hátteret.“
„Fúrd meg azt a sprekcot.“

Furcsa! Ezért se látom! Valaki most csöndesen karon ragad és kihúz a fülkémből. Egy másik üvegablakhoz vezet, honnan belátok a kis stúdióba, egy szülői szobába, amely ugyancsak drapériákkal van körülvéve. És íme: Uray és Szabó Margit ott beszélnek, míg a páholy, a karzat és az előcsarnok tömegének hangjait a felvonás közben kiözönlő publikum trécselését a hatalmas nagyteremből veszik föl.

Kis csigán és sötét lépcsőn szaladunk fölfelé, benyitunk egy harmadik terembe, ott is áll egy rendező kottaállvány előtt, fülén hallgatóval, előtte a darab egy példányával és ebben a teremben beszélnek a színészek, akik a díszletmunkások hangját „ábrázolják“. Ezután bevisznek gyorsan egy negyedik szobába, ahol a díszletezés zaját imitálják. Itt is van egy rendező, itt is van egy mikrofon. Amerre megyek, amerre fordulok: rendező, mikrofon, fejhallgató.

A varázspalota titkai
Ámulva és szédülve járom a labirintust, a félig ékes és zengő csodapalotát, melyben lábujjhegyen és hangtalanul osonnak vastag szőnyegeken, párnázott falak között az emberek, mint az árnyak és kísértetek. Bepillantva egy-egy üvegfalon át ülő, száját mozgató tömeget látok, mernek egy hangját sem hallom, majd rám nyílik egy ajtó, megszólal egy hangkivetítő és párbeszédet, fojtott suttogást, míg a tömeg üvöltését hallom. A következő pillanatban pedig mintha elvágták volna az életet: szélütött csönd. Olyan szobába értünk, ahol ki van kapcsolva a hangszóró.

A cselekmény változó színeken, változó helyeken repül tovább. A hangjátéknak végtelen a színpada és kulisszái, kellékei, szereplői: minden hang és minden távolság, ami a végtelen éterben mozog, hullámzik, repül, zúg és zeng.

A második felvonás a színházban történik.
Egy pillanat, és halljuk Haranghy Mátyást, meg a lányát a páholy mélyén suttogni, miközben fölcsattan a nézőtér viharos tapsa és megkezdődik a lázas sürgés-forgás a leeresztett színpadi függöny mögött:
„Láb a függöny elé!“ — hallatszik a rendező fojtott hangja.

Majd a szerelmes színész és a színésznő lázas, lüktető, szenvedélyes suttogása zihál egy díszlet mögött, míg a díszletezés zaját és zörejét is halljuk, össze-vissza kiáltozást, melynek bizonytalan masszájáról néha leválik egy mondatfoszlány:
„Húzd meg. Elég! Állj. No még egy kicsit. Húzd meg!“

Ez a zúgás, ez a lárma, ezek a közbeékelt párbeszédek átmennek egy másfajta hangfolyamba, beleolvadnak, belevesznek a felvonás közben a folyosókon, a foyerban, az előcsarnokban trécselő, nevetgélő, kritizáló és pletykálkodó közönség hangegyüttesébe. Ez nem hirtelen történik, hanem szinte zenei kapcsolódással, átmenetekkel, decrescendókkal és crescendókkal, enyésző és növekvő hanghatásokkal, amik ragadják magukkal a képzeletet egyik helyről a másikra, a cselekmény egyik színteréről a másikra.

És mindez oly csodálatos, oly rendkívüli! Mintha a végtelenség muzsikálna néha körülöttem és ez a csodálatos ház magába vonzaná a levegőből a láthatatlan hangokat és formába öntené varázsló erejével, alkotó rendjével.

Ahol „keverik“ a hangot
A gépterembe lépünk most. Márványfehér terembe, ahol a síri csöndet csak halk zümmögés, motorok darázszümmögése zavarja. A terem köröskörül van rakva számomra titokzatos gépekkel, kapcsolókkal, csillogó fogantyúkkal, kis kerekekkel, piros és zöld lámpákkal. Négy fehérkabátos úriember, négy mérnök ül magas székeken a gépek, a kapcsolók, az izzó és föl-föllobbanó piros és zöld lámpák előtt. A fülükön fejhallgatók hallgatják a darab menetét. Előttük a hangjáték kottája, a piros és kék ceruzajelekkel teletűzdelt darab, övék a legnagyobb felelősség, ide futnak össze a hangok, viharosan rohanva a különböző stúdiókból, itt „keverik“ a hangokat, ahogy rádió-argóban mondják, itt szabályozzák, erősítik vagy gyöngítik ahogy a pillanat kívánja, itt kapcsolják be a pillanat tizedrésze alatt az egyik szobát és kapcsolják ki a másikat. Igazán pillanatok tizedrészén múlik minden! Ez az ügy veleje ennek az óriási gépezetnek.

A sok-sok rendező közt, akik nagyszerűen dolgoznak odalent és jobbra-balra tőlük a különböző leadóhelyeken, ők a legfőbb rendezők: ezek a komor, hangtalan, szövegkönyvükbe mélyedő, fogantyúikat igazgató, lámpáikat ügyelő, fülhallgatásba merülő mérnökök.

Egy suttogó párbeszéd melodrámája
Visszamegyek az üveglap mögé, ahonnan a nagy aréna, a „nagy stúdió“ látszik. Autótülkölés hallatszik és motor búgása. A búgás az álló automobil halk dohogásába megy át, a tülkölés megszűnik. Hallom Somlay hangját.
„Hazamegyünk, János. Gyere édesem, hadd takarlak be.“
„Köszönöm apuskám, nem fázom.“

Azután a motor megindul, berregve és kattogva. Újra hallatszik a tülkölés és belevegyül az egészbe egyre hangosabban, egyre sikoltabban a pesti utca ezerhangú lármája, autók szirénája, kerekek kattogása, lovak patkójának csattogása a kemény kövezeten, villamos csilingelése, embertömegek moraja. Ez az ezerhangú muzsika kíséri, mint a melodráma orchestere az autó utasainak beszélgetését:
„Mi történt kislányom?“
„Semmi, semmi apuskám.“

Aki ezt a hangdrámát hallgatja, melynek színpada egyik percben a páholy, másik percben a folyosó, a színfalak köze, majd az autó és a Rákóczi út — vajon sejti-e, hogy ezt a tökéletes hangillúziót ebben a percben három helyről csinálják és a negyedikről szabályozzák?

Be van kapcsolva az úgynevezett „kis stúdió“, ahol Somlay és Fóthy Erzsébet, az autó utasai beszélgetnek, a Rádió Palota udvara, ahol egy jó nagy darab „kellék“, egy valóságos autó áll, amely egy külön kirendelt rendező intésére kezd berregni és szirénázni a melléje helyezett mikrofon előtt, azonkívül be van kapcsolva a Rákóczi út, ahol egy mérnök hallgatja, fején a hallgatóval, kezében a mikrofonnal, hogy mikor érkezik el az ő végszava, hogy bekapcsolja a Rákóczi út lármáját.

Egyszerre veszik föl a kis stúdióban, a palota udvarán és a Rákóczi úton mindazt a hangelemet, amelyből odafent az a négy mérnök összekeveri ennek a jelenetnek a hangensembleját, ezt az ezerszólamú zenedrámát, hangmirákulumot.

A nagy stúdióban kigyullad a piros jelzőlámpa. Mozgás támad, a karmesterszerű rendező, kezében a kottával fölemeli a kezét. Fülhallgatója hírül adja neki, hogy közeledik a végszó. Egy asztal körül állanak többen és elkezdenek beszélni. Látszólag össze-vissza, pedig pontosan végszóra történik, mindenki a maga szerepét mondja, hullámzó ritmusban, változó hangnemben. Egy borízű bariton, egy éles tenorhang, két csengő szoprán, egy duhaj, rikoltó, egy lágy althang. Szólamok.

Egy mulató bohémtársaság bontakozik ki e sokszólamú hangegyvelegből. Poharakat ütnek össze és csörömpölnek vele. A terem másik végéből néha belesüvölt egy hang: ez az öreg Szentesnek a hangja. Ezután cigányzene hallatszik. Bekapcsolnak az előadásba egy „igazi“ kávéházat. Ezt most kapcsolta be az Ostende kávéházba kirendelt mérnök — súgják a fülembe. Ez a cigányzene, amely a fejem fölött elhelyezett hangszóróból dalol felém és összekeveredik az üvegfal mögött poharakat zörgető, egyszerre tízféleképpen beszélő színészek hangjával, valóban a Rákóczi úti kávéházból van ide bekapcsolva!

Urayt látom, amint a kis stúdióból átrohan a nagyba, kezében tartva a darabot.
„Hé, fiúk! Ide mindenki, ma én fizetek! Elfelejtjük ezt a komisz világot.“
És elkezd spulátni. Énekel.

Igen ám, de ezt már nem lehet a kávéház cigányzenéjével kísérni, ehhez külön cigánybanda kell, itt a közelben, amelyik alkalmazkodik a színész énekéhez. A cigánybanda ott van már a Stúdió közepén és a rendező intésére, végszóra játszani kezd.

„Kitették a holttestet az udvarra...“

A mulatójelenetet a kis stúdióban és a nagyban kezdik egyszerre. Belekapcsolódik egy „igazi“ kávéház zsivaja és cigányzenéje, belemorajlik az igazi pesti utca lármája, majd a valódi kávéházat kikapcsolja az a hajszálpontossággal éberen őrködő úriember, akit betelepítettek a Rákóczi úti kávéházba és bekapcsolják a szemem előtt várakozó cigányokat.

Kábultan roskadok le a kis szalon foteljébe egy dantei utazás után, hogy a harmadik felvonást már a „nézőtérről“ hallgassam végig.

Balassa Imre
(Új Nemzedék, 1929. június 21., 11. évf. 138. sz.)