Zenélő évek

A Rádiójáték wikiből


Zenélő évek

Írta Endrődi Béla

A produkció valcerrel kezdődik. Mikor lehalkul, indul a szöveg. A zene azért egy ideig még tovább megy, a szöveg alatt is.

Péter /kopog/: Szabad?

Lili: Tessék.

Péter: Kezét csókolom, Lili!

Lili: Jó estét, Péter.

Péter: Hogy van? Mit csinál?

Lili: Mint látja, hallgatom a rádiót.

Péter: Igen… Straussz… nagyon szép!...

Lili: Szeretem a régi muzsikát. Gyönyörű melódiák… csupa szín és élet. Sajnos, keveset ismerek belőlük…

Péter: Bizony, ez nagy veszteség.

Lili: Igen, de hát még nem volt alkalmam találkozni velük. Hiszen, mint tudja, 1926-ban születtem és tízéves korom óta ahány nap: annyi sláger… Nem csoda, ha az ember nem jut a régihez a sok újtól.

Péter: Hát bizony a zeneszerzőket is motorizálták mostanában. De miután én nem 1926-ban születtem, hanem- sajnos- sokkal előbb, hát boldogan visszakalauzolhatom az elmúlt slágerekhez.

Lili: Hogyan?

Péter: Majd meglátja. Az én mesebeli rádióm erre is képes. Először is állapodjunk meg abban, hogy honnan kezdjük!

Lili: Mondjuk 1914-től.

Péter: Nagyon jó. Tehát- hipp-hopp- gyerünk vissza 1914-be! A béke utolsó éve ez, az úgynevezett szórakoztató muzsika aranykoráé. A Huszka, Lehár, Kacsóh operettek százas szériákban mennek a legszebb primadonnákkal, egy-egy bécsi premier: nemzetközi ünnep. Az emberek gondtalanul ringatóznak a zene hullámain, azt mondhatnánk: egész Európa dalol.

Lili: Mesevilág! Zenélő évek! És mit dalol Európa?

Péter: Maradjunk csak Magyarországon, illetőleg Budapesten! Itt az a kor virágzott akkor, amely kitermelte a slágert. Az emberek felkaptak egy-egy melódiát és addig dúdolták, amíg mindenki megcsömörlött tőle.

Lili: Ez körülbelül ma is így van.

Péter: De akkor kezdődött. Szóval a slágernél akkor is az volt a fontos, ami ma, hogy nagyon egyszerű és fülbemászó legyen a muzsikája, egy kissé édes, egy kissé érzelmes, a szövege pedig könnyen megtanulható és valami olyan tárgyú, hogy az alsó zsöllyesort éppúgy megfogja, mint a karzatot. A sláger vagy operettszínpadon hangzott el, vagy valami magánénekesnő hozta divatba, esetleg külföldről jött, de ha tényleg sláger volt, ellenállhatatlanul meghódított mindenkit.

Lili: Hát halljunk egy ilyen slágert az 1914-ik esztendőből!

Péter: Tessék!

/Mikor az est mesélni kezd./

Lili /tapsol/: Brávó! Ez nagyon szép volt!

Péter: Nem ismerte?

Lili: Úgy rémlik, hallottam már. Öreg urak dúdolták néha, mikor nyári éjszakákon a fürdőhelyen cigányoztak.

Péter: Igen, egy-egy ilyen slágerhez sok emlék fűződik. A divatos dal rövid életű, de mindig akad egy-két ember, aki elteszi emlékbe, mint préselt virágot az imakönyvbe. Elképzelhető, hogy például ez a Stolz-melódia is, ami most itt következik és ami az 1916-os esztendő egyik kedvenc zeneszáma volt, hány szívben muzsikál még ma is…

/Salome/

Lili: Tudja, hogy milyen szép ez a dal. Nem csodálom, hogy még ma is él… Na, de meséljen még valamit a slágerekről!

Péter: Hát az úgy volt, hogy a színpadon elénekelték a számot, aztán vagy közvetlenül utána, vagy később a szünetben elsötétült a nézőtér, a dal szövegét felvetítették a függönyre, a zene a slágert játszotta, a publikum meg énekelte a szöveget. Aztán tapsoltak, újráztak és újra énekeltek. Így mindenki megtanulta a dalt, a ruhatárban már fütyülték, hazamenet az utcán dúdolták és másnap már egész Budapest tudta a számot, zengett tőle a város.

Lili: Jaj de kedves lehetett ez a sok vidám, nótázó, fütyörésző ember!

Péter: Meg a sok kis cseléd, amint ablakmosás, portörlő- rázogatás közben kétségbeesve énekelték: /dúdolja/ „Tudod-e milyen kár?”…

/Tudod-e milyen kár/

Lili: Tényleg, tudja, milyen kár, hogy eddig ezt a dalt nem ismertem!

Péter: Meghiszem azt. Ez a dal az 1919-es esztendő slágere volt, 1920-ban már vidámabbak voltak az emberek, tehát a szórakoztató zene is derűsebbé vált. Ez a dal, mi itt következik, már a weekend nemrég mégoly népszerű divatjának előfutára volt. Íme:

/Halló, vasárnap délután/

Péter: Folytassuk tovább! 1922-ben már bekukkantott egy-egy külföldi jazz-zenekar Budapestre és…

Lili: Azt mondják, eleinte sehogyan sem akarta a pesti publikum elfogadni a jazzt. Igaz ez?

Péter: Addig nevettek rajta, addig gúnyolták, amíg egyszerre csak nem tudtak élni jazz nélkül. Szóval egy ilyen vendégszereplő jazz-zenekar hozta fővárosunkba az itt következő dalocskát. Ez aztán hosszú ideig uralkodott a népszerűség trónján. Tessék!

/Titine/

Lili: Lássa, erre a Titine-re már emlékszem.

Péter: Ugyan kérem, hiszen maga 1926-ban született, mi meg most még csak 1922-ben járunk.

Lili: Ez nem jelent semmit. Úgy látszik, tovább élt a sláger, mint a többiek. De én ezt a Titinet már hallottam gyerekkoromban! Pontosan emlékszem rá.

Péter: Hát akkor az 1925-ik esztendő itt következendő slágerére is emékszik. Talán ezt már akár altatódalnak is énekelhették a bölcsője mellett. Hallgassa!

/Rozi/

Lili: Lássa, erre nem emlékszem. Ezt most hallottam először.

Péter: Tetszett?

Lili: Nagyon.

Péter: Hát még az hogy fog tetszeni, ami itt következik! „Ca c’est Paris”,- ez majdnem azt mondhatnánk, Páris himnusza volt 1926-ban. Valamelyik ragyogó francia revüben énekelték először és egész Páris megbolondult tőle.

Lili: Hogy került Pestre?

Péter: A Király Színház egyik revü-operettjében énekelték a fináléban. Soha nem felejtem el: egyszerre csak jobbról jött tíz frakkos fiú, aztán balról tíz. A trombiták harsogtak és hátul ezüstkapu tárult, onnan végeláthatatlan sorban jöttek a kis girlek tollban és tüllben, aztán jött négy egyforma magas, gyönyörű szőke lány galambokkal, utánuk négy fekete lány apródnak öltözve, azután egy nagyon magas, hosszú lábú szépség pásztorbottal és akkora sleppel, hogy az ezüstszövet félig beborította a színpadot. Ekkor következett a szubrett, meg a primadonna fantasztikus toilettekben, most még kigyúlt egypár reflektor, az egész színpad égett és lángolt, ezüst és aranyszínek pompáztak, a publikum tombolt, a zenekar zengett,- így tálalták a világhírű slágert Budapesten!

/Ca c’est Paris/

Lili: Irigylem magukat, hogy ilyen remek számok mellett szórakoztak akkor, mikor engem még babakocsiban tologattak.

Péter: Óh, a szórakoztató zene ekkor már hatalmasat fejlődött és a közönség egyre követelődzőbb lett vele szemben. Mindig újat és újabbat kívánt. És ebben az időben,- 1927-ben- történt, hogy egy pápaszemes, csendes, mosolygó és rokonszenves fiatalember zongorázott estéről-estére valamelyik divatos szórakozóhely zenekarában. Ez a kedves, tehetséges fiatalember estéről-estére verte a billentyűkön az idegen slágereket s addig játszotta őket, amíg egyszerre csak - ahogy mondani szokták- a könyökén jött ki valamennyi. Szörnyen megunta a sok elnyűtt melódiát, egy hajnalon aztán hazamenet eszébe jutott neki néhány új taktus, otthon papírra vetette az ötletet s másnapra kész volt a legújabb sláger. Az övé. Akkoriban új műfajt talált ki a pesti lelemény, amit úgy neveztek el, hogy „film-szkeccs”. Egy ilyen film-szkeccsben, amit valamelyik körúti moziban adtak, elénekelték a pápaszemes fiatalember slágerét s a csendes, ifjú zongorista huszonnégy óra alatt pesti híresség lett.

Lili: Halljuk hát a nevezetes dalt!

Péter: A címe: „Lesz maga juszt is az enyém”. Szerzője Eisemann Mihály.

/Lesz maga juszt is az enyém/

Péter: No most már a maga életében járunk, nézzük hát, hogy mikor maga, Lilike, kétéves volt, mit énekeltek Pesten!

Lili: Valami szépet, nagyon szépet mondjon most, mert akkor már nekem énekeltek.

Péter: Mondja, sokat sírt maga kétéves korában?

Lili: Hát bizony elég gyakran eltörött a mécses és a mamám sokszor rámkiabált:- ne bőgj, Lili!

Péter: No lássa, ugyanezt mondta az akkori sláger-dal is, azzal a különbséggel, hogy így fejezte ki magát: „Ne sírj kisleány!” Ezt a „Ne sírj kisleány”-t a magyar szórakoztató zene egyik igen kitűnő és népszerű művelője, Sándor Jenő írta, aki annyi slágerrel ajándékozott már meg bennünket, hogy minden ujjunkra tíz is jut belőlük. Szóval,- ne sírj kislány!

/Ne sírj kislány/

Lili: Hol tartunk most?

Péter: 1929-ben. A háború utáni idők járása ekkor már nagyon megnehezedett felettünk és ez kifejezésre jutott a zenében is. Akkoriban a leszerelt egykori katonák sehogyan sem tudtak elhelyezkedni a polgári életben és bizony a valamikor olyan szép és könnyelmű életnek végképp befellegzett. Ezt siratta az itt következő dal, amelyet de sokan hallgattak könnyes szemmel az aranyos múltba mélázva aranyszínű bor mellett…

/Szegény Gigolo/

Péter: Kedves Lilike, eljutottunk 1930-ig. Folytassuk-e még kissé szokatlan revünket? Nem unja még?

Lili: Óh, dehogy is! Csak,- bevallom - szeretnék itt-ott mást is hallani, nemcsak slágert. Tudniillik úgy gondolom, a szórakoztató zene nem kizárólag ebből a műfajból áll.

Péter: No lássa, ezért kérdeztem az előbb, hogy ne evezzünk-e más vizekre. Hát akkor gyorsan még muzsikáljuk el az 1930-ik esztendő kedvenc dalát, aztán új műsor következik.

/Donna Clara/

Lili: Halljuk az új műsort!

Péter: Mindenekelőtt pár szót a katonazenéről.

Lili: No lássa, hát persze, hogy ez is valamikor,- úgy tudom,- nagyon fontos szórakoztató zene volt.

Péter: De milyen fontos! Én még emlékszem a Gambrinus-söröző katonabandájára, amelyet zárt helyiségben fülsiketítő csinnadrattája ellenére is áhítattal hallgattak az emberek. És katonabanda muzsikált bizonyos délutánokon az Erzsébet-téren, katonabanda szólt előbb a Felső-, majd később az Alsó-Margitszigeten, a Ligetben is játszott katonabanda délutánonként az úgynevezett Kolegerszky-kioszkban a Stefánia-úton, este meg a Gundel-vendéglő kertjében. Ezek a katonazenekarok a legszívesebben opera-egyvelegeket játszottak és ők hozták divatba a híres „Erika” számot is. Hallgassa csak!

/Erika/

Lili: Pompás szám ez! Milyen mulatságos a refrainje!

Péter: Hát még az indulók! Mikor megszólalt masírozás közben a katonabanda az utcán és a tambur-major az aranyvégű botjával verte a taktust: mindig tömeg kísérte a zenekart és a gyereknép sikongva ugrándozott, különösen a nagydob körül, amelyet kerekekre szereltek és szelíd kis póni húzta a kocsikázó dobot. Így utcán hallottam én is először Dostal híres Flieger-marschát,- higgye el, Lilike, annál jobban semmire sem lehetett masírozni!

/Dostal Fiegermarsch/

Lili: Most meséljen valamit a hangversenyzenekarokról! Végeredményben azok is a szórakoztató-zene szolgálatában állottak.

Péter: De még mennyire! És milyen pompás műsorokkal támogatták ezt a szolgálatot a zeneszerzők! Itt van mindjárt a rendkívül népszerű osztrák Fischernek „Az Alpoktól délre” című szerzeménye, ami csupa édes, könnyű melódia s amellett, hogy fülbemászó, még olyan kifejezőerejű is, hogy szinte halljuk a táj lélegzését, a fák zúgását, a patak siető habjait, amint csókolóznak a nefelejtsekkel.

Lili: Lehunyom a szemeimet, úgy hallgatom…

/Alpoktól délre/

Lili: Köszönöm, hogy eljátszatta nekem ezt a gyönyörűt! De most már bevallom, hogy ismertem.

Péter: Nem is tételeztem fel az ellenkezőjét. Hiszen már nem kétéves, hanem tizennyolc.

Lili: Ezek után azt is bevallom, hogy a szórakoztató zene műfajai közül ezt a fajtát szeretem a legjobban. Épp ezért kérek még egy ráadást.

Péter: Az előbb osztrák muzsikust hallottunk, jöjjön hát most a magyar Losonczy Dezső!

Lili: Kitűnő ötlet! Nagyon szeretem ezt a remek muzsikust. A tánc-suitje kedvenc darabom.

Péter: Parancsoljon!

/Losonczy: Tánc-suite/

Lili: Az embernek bizsereg a talpa, ha ezt a muzsikát hallja.

Péter: Erről jut eszembe, hogy ha már a zenélő évek során visszafelé tekintünk, meg kell állapítanunk azt is, hogy a jazz-téboly magával hozta a tánc-tébolyt. Régebben az úgy volt, hogy a fiatalok csak farsang idején táncoltak s néha egy-egy majálison, vagy a fürdőhelyek Anna-báljain. Aztán jött a jazz és olyan ingerlőn húzta a talpalávalót, hogy szombat estéken táncos vacsorát rendeztek a zenés éttermek. Leves és hús között roptak egyet az urak és hölgyek, tészta után megint egyet. Aztán késő lett, kondult az éttermi záróra, akkor már úgy belejöttek a táncba, hogy helyiséget változtattak és folytatták az ugrabugrát bárokban, mulatóhelyeken. Észre sem vette Budapest s egyszerre csak arra ébredt, hogy minden este bál, egész évben farsang. És nemcsak a fiatalok táncoltak, hanem papák és mamák is és egy ilyen általános össztánchoz nagyon sok muzsika kellett. Termett is annyi, mint a gomba eső után. Érzelmes szövegeket írtak ezekhez a lassú valcerekhez és különböző foxokhoz, a szövegeket aztán egy-egy mélyhangú hölgy búgta el a mikrofon előtt, mialatt a párok kerengtek,- igen, így volt ez hosszú éveken át a legújabb időkig.

Lili: Ezt én már majdnem jobban tudom, mint maga. De mégsem beszélek erről, inkább beszéljenek maguk a táncdalok minden magyarázat nélkül! Sőt, ha akar egy hosszú tourt, miután most több szám következik gyors egymásutánban, akár táncolhatunk is egyet.

Péter: Boldogan.

/Különböző táncdalok egymás után/

Péter: Phü! Egy kissé kimelegedtem. Hanem Lilike, hogy maga milyen nagyszerűen táncol! Olyan könnyű, mint egy virág.

Lili: Köszönöm a bókot!

Péter: Mint egy virág, amit örökre szeretnék a szívemre tűzni.

Lili: Vallomás ez?

Péter: Az. Sőt megtoldom még egy másik vallomással is. Mikor bekopogtam magához ma, azért jöttem, hogy megkérjem a kezét.

Lili: Nagyszerű! És ezt mért titkolta eddig?

Péter: Mikor megérkeztem, rögtön szó esett a zenéről és akkor azt gondoltam, jobb előbb beszélgetni egyet, muzsikálni egyet, kedvesen, meghitten, így az ember hamarosan rájön arra, hogy milyen jó együtt, kettesben…

Lili: Kedves Péter, nem kel ahhoz muzsika, hogy erre rájöjjek. Régen elhatároztam én már, hogy igent mondok, ha maga megszólal.

Péter /boldogan/: Lili!

Lili/szárazon/: Most Künecke tánc-suite-je következik, azután ja csókolózhatunk.

/Künecke: Tánc-suite./

VÉGE


Gépelte Zadrovich Aliz