Dravidák

február 18., PETŐFI, 21.03

A Rádiószínház bemutatója

Csák Gyula hangjátéka

Szereplők: Költő – Stohl András, Kémnő – Peremartoni Krisztina, Humorista – Mihályi Győző, Karikaturista – Szacsvay László, Sakkozó – Kőszegi Ákos, Vízipólózó – Urmai Gábor, Diplomata – Sztankay István, Kapitalista – Kézdy György, Vasutas – Ambrus András

Zenei munkatárs: Demjén Erzsébet

Dramaturg: Bakonyi Péter

Rendező: Éless Béla

A felvételt Tánczos Tamás és Göblyös Tamás készítette.

Bakonyi Péter cikke (8. oldal): „Miért pont azokat a szegény dravidákat nyúzod?” – kérdezi a darab egyik hőse. „Mert elfelejtettem, hogy kik voltak – feleli a másik – , és így minden rájuk fogható.” Hát ez az – mondja a dramaturg: 1956-ban a világ számos táján élő, valószínűleg a magyarokat is csak ilyesféle „dravidáknak” hitték. Ami az egyik embernek vér és valóság, az a másiknak csak a történelemkönyv egyik lapja, a harmadik pedig csupán színes legendákról értesül. Csák Gyula, a lelkes ifjú költő hetekre idegenben rekedve élte meg az októberi eseményeket, ahogyan nyilván még sokan mások is, akik közül néhányat (az ismert főszerkesztőt, a karikaturistát, és a sakknagymestert) a szerző – mintegy dokumentumként – teljes névvel szerepeltet a hangjátékban, amely természetesen ettől még irodalmi fikció, de egyúttal az egyik legfontosabb dolog is, amit csak író tesz mostanában: újraértékeli a múltat, s benne önmagát, cselekedeteit, eszméit, gondolatait. Akkor a kint rekedt ezrek dilemmája épp az ellenkezője volt annak, ami az itthoni millióké, akiké: elmenni vagy maradni. A Belgrádba szorult néhány magyar hazajönne is, meg nem is. Kimaradtak az eseményekből. De vajon kívül lehet-e maradni abból, aminek hús-vér cselekvőiként fátyolos szemű híveiként, vagy ökölbe szorult kezű ellenzőiként aktív élői és túlélői: áldozópapjai, szenvedői, reménykedői, vagy akár csak szemlélői voltunk még az imént? Lehetünk-e „dravidái” saját sorsunknak?

Ismétlés: 2015. 09. 27