Az elveszett levél (1952)

Az elveszett levél.
A Kossuth-adó az elmúlt vasárnap Caragiale »Az elveszett levél« című szatirikus színművének jólsikerült rádióváltozatát közvetítette. A gyilkos torzrajz a századvégi Romániáról készült. Abban az időben játszódik, amikor a feltörekvő polgárság a hatalom megosztásáért harcolt a hatalom addigi birtokosaival, a nagy földesurakkal, a bojárokkal. A Hohenzollern–Sigmaringen jövevény német dinasztia uralma alá kerülő Románia kénytelen demokratizálódni. Caragiale maró gúnnyal ezt a folyamatot mutatja be.

„Az elveszett levél” kulisszái között megjelennek a kis ország intézőköréi, intézményeikről és emberekről hull le a lepel. A törvényhozókat a baksis, a befolyás, a Tipatescu-féle prefektusok és Zoé-féle szépasszonyok kegye választja. A haladás jelszavaiból csirkefogók élősködnek, olyan ügyvédek, mint Catavencu, míg a konzervativizmus olyan történelmi családok üzlete, mint Dandanache, vagy Trachanache úré.

Egy elveszett levél, csalás és zsarolás döntik el akár a liberalizmust harsogó burzsoázia, akár az engedményekre szorított feudalizmus oldaláról, hogy kinek jusson a koncból. A tanácstalan honpolgár szavazatai jogával együtt csak kikacagni való nulla. Ezt a tömegekbe port hintő „demokráciát” teríti ki és tárja kortársai elé Caragiale.

Meg kell mondani, hogy sem a darabnak, sem az írónak annak idején nem volt nagy sikere. A polgárság is azt szerette, ha elkenik, semmint ha világra kiáltják hibáit. A munkásosztály ez időben még gyönge. Évtizedek kellenek hozzá, hogy megerősödjék és fél évszázad, hogy a felnövő proletariátus, szövetségben a dolgozó parasztsággal elsöpörje az egész szemétdombot. A bukaresti Capşa-kávéház törzsasztalai mellől eltűntek a régi vágású zsebrák-politikusok, a Catavencu végképp elvesztek.

A rádióelőadás szereplői közül különösen Szabó Sándor és Ungvári László idézték fel Caragiale mondanivalóját. Játékukkal kiegyensúlyozták – amit egyébként Cserés Miklós rendezése mindvégig szem előtt tartotta, hogy a darab ne billenjen át a könnyebb, egyszerűbb és hálásabb produkció; a bohózat felé. Somogyi Erzsi két hangot váltakoztatott Zoé figurája ábrázolásánál, holott a szerep sokkal színesebb. Gózon Trachanachéja nem idézte képzeltünkbe azt a szürke keménykalapos, fehérkamáslis és fehérhajú, jólápolt öregurat, aki maradék szellemi képességei birtokában is biztosan tájékozódik a közéleti szerepek útvesztőiben, hiszen egész életében ezt csinálta: kerülte a munkát, fényesen megélt, mint hivatásos politikus. Meg kell még említenünk Pethes, Hlatkit, Solthyt, Balót és Tassyt, akik játékukkal jól járultak hozzá, hogy a Magyar Rádió méltó módon ünnepelje a nagy román kritikai realista írót, Ion Luca Caragialét.

Bárdos László (1952)