A terasz

„Egy jónevű budapesti gimnázium érettségi előtt álló osztálya elhatározza, hogy április elsején, amikor a diákoknak köztudottan többet engednek meg a tanítók, mint a tanév többi napján, fellázad az igazgató és hozzá csatlakozó tanári kar ellen; elfoglalja az épület teraszát, amelyet korábban, gondosan megfogalmazott igazgatói rendelettel, ködös okokra hivatkozva bezártak azt követően, hogy az említett osztály két tanulóját a teraszon leckemásoláson érték. Az igazgatónak mindehhez joga van – mondták azok, akik ellenezték a diákcsínyt, de nem őszinte lelkesedéssel, mert a terasznak különleges fontossága volt a gimnázium tanulóinak életében; a szabadság néhány négyzetmétere a festékszagú épületben, ahol a falakon korábban végzett osztályok tablói porosodtak, mint régen kipusztult őslények a múzeumban, s ahol rosszpontokat és figyelmeztetéseket osztogattak azoknak, akik megfeledkeztek arról, hogy az élet nem játék és könnyű szórakozás, az órák szünetei pedig nem udvarlásra, pofozkodásra vagy cigarettázásra valók, hanem a szorgalmas magolásra, hogy a következő órán ismételten bizonyíthassuk életképességünket. A terasz más volt, ide még nem terjedtek ki az őrjáratok, csak egy-egy tanár dugta be rosszallóan csóválva a fejét. A terasz fontos volt, lehetőség, kibújás az iskola mesterkélt fegyelmi rendszere alól, napózás, snóblizás, snúrozás, ügyetlen szerelmi próbálkozások színhelye; innen akartuk a levegőbe szórni az érettségi tán a salátává olvasott tételeket (később az Erzsébet hídról tettük ugyanezt…) Néhány évvel ezelőtt, a hangjáték alapjául szolgáló novella megírásakor meglehetősen bátortalanul kérdeztem meg az említett gimnázium diákjait, emlékeznek-e arra a diákcsínyre, amelynek hősei elfoglalták a teraszt. Összenéztek és unottan azt felelték, hallottak róla, de úgy vélik, szándékukban leginkább a korai kapitalizmus géprombolóihoz hasonlíthatók, ne is várjuk, hogy emlékükre szobrot emelnek a teraszon. Szerencsére.” Odze György