Tutisták és nimolisták

Zórád Ernő 87 éve

Salamon István műsora

Mts: Kakó Gyula, Kiss Tamás Csilla, Kónya Csaba, Simonyi János

1998. szept. 23. B. 14,05

Ism. 1999. január 20 B 14.05

Mindenki életében van egy mesélő nagyapa. Akinek gyerekkorában a térdére ülve naphosszat elhallgatta a régi történeteket, a nagyapa életének kisebb-nagyobb, ügyes bajos dolgait. Salamon István hangjátékával egy ilyen nagyapát varázsol elénk, akit leülünk és meghallgatunk, és ahogy hallgatunk, megelevenedik előttünk egy teljes évszázad.

A dokumentumjáték Zórád Ernő illusztrátor életét mutatja be a művész visszaemlékezésében. De inkább mesélésben, aminek érzését csak erősíti a zenedoboz zenéje, mint aláfestés, és a folytonos megszakítás korabeli zenékkel, amik fokozatosan értelmet nyernek, ahogyan halad előre a történet.
„A vén Tabánban csak egy leány van, Ő az én szerelmes szép kis angyalom. A vén Tabánban csak egy leány van, Akiért a lelkem is odaadom. Jöhet az ősz, a tél, őt el nem hagyom, A napsugár is mosolyog egy ablakon” – hangzik dal egy bakelit lemez recsegésével. Megtudjuk, hogy 1915-ben született, hogy még mindig a szájában van annak a mézes-vajas kenyérnek az íze, amit édesanyja kent neki. Már ekkor élethűvé válik a történet, képzeletben mindenki beleharap abba a kenyérbe, de aztán visszatérünk a művész életéhez. Neveltetését meghatározta, hogy körülötte mindenki a „múlt században”, azaz az 1800-as években született, és ez formálta jellemét. Ezt viszont már nehezebb átélni, nem mindenkinek vannak élő ismerősei a 19. századból. Édesapja szigorú volt, vándorcigánynak nevezte azokat, akik a festészetből élnek, és többek között a gyerek jövőjéről folytatott viták miatt is váltak el, ő édesapjával Budapestre költözött.
Snitt, zenedoboz.

Ekkor a hallgató már elgondolkodik azon, hová fog kifutni a történet. A gyereknek való mesélés illúziója odavész akkor, amikor rákanyarodott a művész Trianonra, amikor a családja szinte mindenét elvesztette, és Pesten kezdtek új életet. A zene alatt elkezd kapaszkodót találni az ember, bevillan a cím: tutisták és nimolisták. De ekkor mintha a szerkesztő hallaná a gondolatainkat, egyből a két szó magyarázásával folytatódik a történet. Zórád Ernő feleleveníti Molnár Ferenc hasonló című színdarabját, amiben ennek a két rétegnek a keveredése határozta meg Budapest hangulatát. Voltak a pénztelen, nincstelen, „minden területről idesereglett” nimolisták, és a tekintélyes, pénzcsináló, gazdag rétegek – ezek között lavírozott Zórád is családjával. Élete hullámvasutazás volt a fent és lent, a remény és az ellehetetlenülés, a siker és a bezártság között. Nem voltak gazdagok, de meghívták úri partikba zongorázni, társalkodni, majd újdonsült társaságával a legelelőkelőbb klubokba járt éjszakánként.

Snitt, zene. „No de, hogy le tetszett fogyni, hiszen össze tetszik rogyni, kegyeden nincs egy deka hús mindegy, nekem így tetszik OKÉ!?”

Ezután hiába folytatódik a történet az éjszakai élet kalandjaival, azzal, hogy Zórád járt Szabó Dezső, vagy Kassák Lajos estjeire és az irodalmi vonulat hatással volt művészetre, az ő műveiket kezdte rajzolni, hallgató figyelme lankad, már várja a zenét. Jön is.

Snitt, zenedoboz.

Alapvetően a szerkesztő döntése, zenével tördeli-e a művet, vagy sem? Adott esetben ez valóban tördelés lehet, de egy életrajzi portré esetében szinte muszáj-elem a zenei betét, mert egyébként unalmas és tagolatlan mondatfolyammá válna az amúgy érdekes szereplő elbeszélése. Zórád Ernő története nem unalmas, de halad afelé. A művész viszont újra és újra kirángatja a hallgatót a figyelemvesztésből. Halljuk, nehéz bejutni a szakmába, így kénytelen volt képügynöknek dolgozni. Dzsentriből pesti proli lett, majd feltornászta magát, hogy karikaturistaként újra senkinek érezze magát.

Snitt, zene. „Volt egyszer egy zongorista, sápadt és sovány. Egy kávéházban muzsikált egy ócska zongorán. Meghódított ő minden lányt mollban és dúrban egyaránt…”

A háború után újságnál helyezkedett el. A művész hirtelen felnevet: az újságnál jelentést kellett tennie a szovjet potentátoknak a hírekről, de véletlenül egy Dunán úszó szovjet katona nevét rosszul mondja, így lett belőle Faszkander Inzulin. A hallgató is nevet, utóbbi látja maga előtt a térdüket csapkodó szovjet vezetőket, és így még jobban nevet.

Snitt, zenedoboz.

Jár kiállításokon, de állandó állást nem talált, 1956 eseményei pedig szinte ellehetetlenítették: nem kapott új tagkönyvet. Ekkor újra senkivé változott, képregényt kellett rajzolnia. Egy mesélő nagyapa nem érezteti az unokával, hogy ő senki volt. De itt érezzük a vívódást.

Snitt, zenedoboz.

A műsor lezárása keserédes. Zórád Ernő arról vall ugyanis, hogyan tud saját életén egy jóízűt nevetni. Rendezett egy egész pályafutását bemutató retrospektív kiállítást, de semmi visszhangja nem volt a tárlatnak, sőt, ahol kiállították, ott párhuzamosan egy írókongresszus is volt, így senki nem ment be az ő kiállítótermébe. Elvitte hát műveit vidékre, ahol egy könyvtár aulájában szeretettel fogadták a képeket a helyiek. Egy kislány a vendégkönyvbe azt írta, hogy a kiállítás „tök jó”, míg egy fiú szerint „tök király” volt. A művész bevallás szerint ez volt élete két legjobb kritikája.

Ezzel múlik el a nagypapa-délibáb is.

”Tóth Bálint” (2011)