Trutymó 🏆

KRITIKA A DARABRÓL

https://archivum.mtva.hu/images/news/NEWS-RVRURTVHSGE2cGQ0Zy95Y3p0b2lYQjR0akU0TGZrQ21zb2R3THNyL2tSZz0

KRITIKA A DARABRÓL

MAGORI ERZSÉBET: Zajháború
Olyan ez a zaklatott és fülsiketítő hangkomédia, mint egy hadüzenet. Gáli István támadást indít a mindent elárasztó, „világuralomra törő” zene ellen. Mert mindenütt: zene,zene, zeneLigjcs előle menekvés: „Bejön az ablakon... Bér bújik a kulcslyukon. Felkúszik a vízvezeték csövén. Mint egy zenei csőrepedés... Ez a modern élet, minden tele van vele.. És valóban, zenei közelharc folyik a különböző zenék között, a Trutymó című hangjátékban. A játék háborús jellegét még csak fokozzák a katonai kellékek és kifejezések. Gáli István író-hőse csendbunkerba menekül a zenei össztűz elől; katonai fejhallgatót visel, párnás fülvédővel, amely a külvilág zajaitól tökéletesen elszigetelt, így az agresszív zenebonától megszabadul ugyan, csakhogy a hirtelen beállott, vattaszerű, mesterséges csendben megszólal rejtett énje, a belső Hang és mindenféle agresszív cselekedetre buzdítja. Például arra, hogy gyilkoljon meg valakit, aki bár legjobb barátja, mégis halálos ellensége, merthogy: zenész. De ezen a ponton már nemcsak a különböző zenék keverednek össze, hanem a két szereplő — az író és a zenész — életfilozófiája, magatartása is. Végül egy csődbement, idegbajos író és egy kedvesen bölcs, cinikus profi zeneszerző baráti incselkedésévé szelídül a félelmetes zajháború. Mintha a szerző nem tudta volna eldönteni, hogy igazi háborút indítson egy valóságos veszedelem ellen, vagy játékfegyverekkel harcoljon egy meseszerűen felnagyított fantommal.

Könyörgéssé, amolyan evilági fohásszá csendesedik az ijesztő zajháborúság: a zenei özönvízben fuldokló író-ember a csend kegyelméért könyörög. Nem hadvezér már, csak áldozat, aki megadja magát a nálánál nagyobb erők hár... talmálnak. Amikor zenész barátja — aki maga is füldugókkal él — megszánja és csendet teremt körülötte, ráébred, hogy voltaképpen már nincsenek gondolatai, közlendői: az
annyira áhított csend is elviselhetetlenné válik, talán még kínzóbban fojtogatja, mint a kábító, zsongító zene zaj. Inkább újra kitárja a lakás ablakait, hadd törjön be a zenei árvíz, árasszon el mindent, szégyenkezve és boldogan lubickol benne, csak ne kelljen hallani a saját, gondolatnélküli, süket, belső csendjét Ritka az olyan hangjáték, amely valóban a hangok játéka és csak a rádióban érvényesül. A legkiválóbb írók dramatizált novellái, a legszellemesebb élet-felvillanások, a legmélyebb filozófiai gondolatok, a leghitelesebb jellemek, életképek sem versenyezhetnek a rádióban azoknak a daraboknak varázsával, amelyek nemcsak szavakkal, de hangokkal, zajokkal, néha bántó zörejekkel építik fel a maguk utánozhatatlan hangzásvilágát. A Trutymót is akarva, nem akarva, végig kell hallgatni. A hangok ereje, hatalma , kényszeríti, a hallgatót, hogy végigélje, szenvedje a csendért rimánkodó — de a csenddel már kezdeni mit sem tudó — modern ember üldözöttségét. A zajban őrlődő mai ember zenei poklát — vagy paradicsomát?— nagy erővel idézi a zenei montázs, az a képtelen és mégis oly ismerős és kifejező hangzavar — zenei trutymó —, amely a modern élet velejárója. Kár, hogy a zenei árvíz felszínén úszkáló csillogó, szellemes mondat- és gondolatfoszlányok olykor egy valóságos árvíz elsodort, szomorú, kopott használati tárgyaihoz hasonlóan, elnyűtt ötletekkel, szavakkal keverednek. A szerző maga is úszik az árral átkozódva, imádkozva — s azon igyekezetében, hogy a felszínen maradjon, mindenféle keze ügyébe kerülő lim-lomba belekapaszkodik.Ám van a hangjátéknak néhány telitalálata. Ilyen az anti-zenét komponáló zenész-barát magyarázkodása is. „Jó, elismernem, hogy a zene devalválódott, inflálódott, értéktelen krajcárként csörög minden lyukas zsebben... Sokszor úgy érzem magam, mint az aranymosó, aki napokat gürizik minden aranyszemcséért, miközben már a csatornák is aranytól dugulnak el. Manapság az igazi zene megtagadja a zenét. Hallgasd meg, hogy magamnak... miket komponálok.” És felhangzik az antizene, az igazi zajszimfónia: kopogás, dübörgés, csikorgás — kibírhatatlanul és kellemetlenül. Ez igazi paródia, létező zenei jelenségek fonákjának szellemes felmutatása. Telitalálat maga a téma is, melyet a remek színészi kettős Gábor Miklós és Várkonyi Zoltán hallható élvezettel aknázott ki. A rendező, Pós Sándor munkája figyelemre méltó. A zajháborúban elhangzó, egymásnak feleselő, egymással bírókra kelő különféle zenéket az elhangzó szavakkal egyenrangúvá tudta tenni. A háború a „trutymóvá” keveredett zene zaj ellen folyik. Az ember csendje és zenéje — az igazi zene — szövetségesek, és telt átérzik egymást. Éppen a rádió segít abban, hogy találkozzunk a magunk zenéjével, mert a csönd önmagában — ezt Gáli István meszomcnj, mutatja meg — nem boldogít. https://adt.arcanum.com/en/view/EletesIrodalomIrodalmiUjsag_1977_2/?query=trutym%C3%B3&pg=188&layout=s Élet és Irodalom, 1977