** Ködben **

Rádiójáték 3 hangképben.
Írta Killán Zoltán.

Személyek:
Ralph Stranger — Hosszú Zoltán
Fred Carlton — Losonczy Zoltán
Rinder — Nagy Sándor
Taylor — Dózsa István
Brown — Bihari József
Fegyintézeti igazgató — Vértes Lajos
Őrparancsnok — Kiss Jenő

Rendező: Csanádi György

1934. május 30. Rádió Budapest 19.20-20.10: Kis színpad. »Ködben«.

Külföldi adások:

1935. november 8 Kalundborg 21-22.15 Rabok a ködben. Hangjáték három hangképben.

1935. december 20. „Pozsony-Bratislava állomás (1935) dec. 20-án, pénteken 19.40-kor adja szlovák nyelven Kilián Zoltán «Ködben» című hangjátékát. A sikeres és már számos külföldi stúdióban előadott hangjátékot Benyó Antal szlovák író fordította.” (Esti Kurir, 1935. december 21)

„25 külföldi állomás is előadta” (Rádióújság 1962)

1936. június 26., 21-22 Bécs/Wien,”Rabok a ködben”, hangkép „A hangjátékot, amelyet Bécsben Straftinge im Nebelcímen adtak, Otto Löwe rendezte. Az előadás általános elismerést keltett. A hangjáték egyébként ezzel az előadással jubilál, mert Bécs a tizedik külföldi stúdió, amely mikrofon elé vitte.”

1937. március 18. 22.15-23.10 Brüsszel, flamand adó „Rabok a ködben” címen.

1937. július 9. Stockholmi rádió: „Július 9-én, szombat este 9 órakor, a svéd rádió másodszor is előadja Kilián Zoltán „Ködben« című hangjátékát.A nagysikerű magyar darab ezzzel az előadással eléri tizenötödikkülföldi leadását, ami a hangjátékok történetében eddig egyedülálló dolog.”

1939. október 27. 22.15-22.45 Hilversum I. Ködben

Feltehetően az 1929-ben a Budapesti Hírlapban megjelen Rabok a ködben c. novella az alapja:

Rabok a ködben
Írta: Kilián Zoltán

Hajnalban az őrnagy négy rabot fáért küldött a bogáti szigetre. A négy rab időben indult el a dereglyeszámba menő nagy ladikkal. Egyszem fegyőr ment velük, nyápic fekete kis ember, bizonyos Korcsándi János, ez tartotta a kormányt, s a négy rab evezett.

Pompás férfi volt valamennyi evezős, izmos és jókedvű. A fegyőr szegény, gyomrára beteg, keserű ember, némi irigységgel szemlélte őket, s a Sors különös elosztó rendjére gondolt, mely gyomorfekélyt ad íme a jónak, és egészséget a bűnösöknek. A rabok vigasztalták a fegyőrt, és eseteket meséltek intézet előtti életükből, ez is, meg amaz is szépen kigyógyult, s ma a vasat is megeszi.

A szigeten megrakodtak hamar. Korcsándi indulást parancsolt, beértek a víz közepébe.

És ekkor egyszerre, ijesztő hirtelenséggel köd szállt a Dunára. Vastag, hideg köd.

– A mindenségit! – kiáltott a fegyőr. – Most mit csináljunk?
– Megállunk itt a víz közepén! – felelt rá Bőre Mihály, civilben földvári halász. – Aztán most én parancsolok, emberek, mert a víz az én mesterségem. Maga, Korcsándi úr, üljön ide a helyemre.
– Ha tudnék. Lépésnyire se látok.

Bőre odamászott Korcsándihoz a dereglye falába, átvette tőle a kormányt.
– Halló, emberek, Kovik meg Szabó, megvagytok? – kiáltotta előre.
– Meg.
– Akkor hajigáljátok be a vízbe a fát. Kezdjétek, de lassan ám, szépen, hogy ne billegjen a ladik.
– Hóból – tiltakozott Korcsándi. – Azt nem engedem. A fa kincstári tulajdon.
– Nagyon meg vagyunk rakva, elől az a két ember nem is juthat hozzánk, ha baj adódik. Inkább a fa vesszen, mint az ember.
– Az ám, de hogyan számolunk be vele itthon a Lettner úrnak? Egy hasábot sem szabad a vízbe dobni!
– Értse meg, a ladik közepe csupa fa, csak az orra meg a fara üres. Mi lesz, ha ilyen terivel nekiütközünk valaminek?
– Mindegy, a fa a kincstáré. Mink meg nem vagyunk életveszedelemben.
– Nem a fenét – mormogott Bőre Mihály.

E pillanatban valaminek nekicsapódott a ladik. Nagyot billent, de azért nem fordult fel.
– Látja, Korcsándi úr – mondta szemrehányón a halász.

Nem felelt senki.

– Miért nem szól, Korcsándi úr?

Csend. Kisvártatva megszólal a másik hátsó rab, Sótörő István:
– Miska, alighanem beleesett!

Most már ijedten kiáltoztak a ködbe:
– Korcsándi úr! Korcsándi úr! Merre van, Korcsándi úr?

Valami gyenge kiáltás felelt. Honnan? Melyik irányból? Ki tudhatta azt? Bőre Mihálynak melege lett nagyon. Majd szétpattant a torka, annyira kiáltozott egyre:
– Korcsándi úr!… Merre van, Korcsándi úr?

Már csak a gyenge kiáltás sem felelt többé.
– Kovik, Szabó, megvagytok?
– Meg! – hallatszott vissza az orrból.
– Mind a ketten?
– Igen.
– Az őr beleveszett!
– Bele! – kiáltott hátra Szabó. – Minek randalérozott a fáért?! Ült volna veszteg, kapaszkodva, mint mink itt elől…
– Hanem most mi lesz?
– Mi lenne? – hörkent fel Sótörő. – Ránk nem foghatnak semmit. Köd volt, nekimentünk, belefordult. Kerestük, de ki találja meg rakott ladikkal ebben a ködben?
– Ránk fogják pedig! Hogy elemésztettük…
– Ugyan már, mi a nem tudom, mit emésztettünk volna el rajta? Hiszen hátni járt beléje a lélek!
– Mindegy, mink vagyunk érte a felelősek. Hogy mi az Isten csudájának is adnak rabok mellé őrt odabent?!
– Az. Még a vízen is mink vigyázzunk rá?

Szabó hangját hallották most előről:
– Halló, Bőre, mi lesz?
– Vitetjük magunkat. Óvatoskodjatok nagyon.
– Beledobáljuk-e a vízbe a fát?
– Ne most már. Talán felszakad a köd. Elég baj úgyis, hogy az őrt nem visszük vissza!

Ültek csendben sokáig. Sorsukon gondolkoztak, már majdnem kétharmadát letöltötték az idejüknek, egy hónap múltán közvetítősök lehetnek, s akkor kiadják őket munkára magánembereknek, őrizet nélkül. Most kellett ennek a Korcsándinak beleveszekedni mellőlük a Dunába. Kicsit sajnálták is a nyeszlett őrt, jó gyerek volt, ha nagyon elő nem fogta a baja, nem gorombáskodott sohasem. Megbecsülte a rabot. Kár érte, három családja maradt, meg az asszony. Igaz, hogy könnyű az ilyen államinak, ott a nyugdíj.

Bőre Mihály régi vizenjáró ösztönével engedte, kormányozta a ladikot. Megnyugodott már Korcsándi János elvesztésén valamelyest; ködben, rakott hajóval csakugyan nem lehet menteni, ezt beláthatják odabent az urak… Hanem azért meg kell mindezt apróra beszélni, mielőtt hazamennek, egyféleképpen szóljon a négy ember, ne ki így, ki amúgy.

A köd hidegsége beleette magát a tagjaikba. Reszketni kezdtek. Valahol egy gőzös kürtje szólt szakadatlan.
– Készen álljatok az evezésre, nehogy nekimenjünk! – parancsolta Bőre. – Szabó, te meg nézz ám előre, és kiálts, ha felfeketedik előtted!

Zökkent egyet a ladik, előre buktak valamennyien. Érezték, hogy a ladik feneke homokra szaladt. Sótörő belemártotta evezőjét a vízbe, földet vetett fel.
– Zátonyon vagyunk! – süvöltött előről Szabó kiáltása. – Jól rászaladt a ladik, földre léphetünk ki!

Bőre körültapogatta a vízfenekét a ladik széle mentén.
– A fele rászaladt! – bólintott örömmel. – Innen aligha mossa le a víz!

Szabó meg Kovik átjött a hajó farába.
– Mi lesz? – kérdezte ismét Szabó.

Kovik összefonta mellén a karját, aztán megszólalt:
– Legjobb, ha elszökünk. Úgysem hisz nekünk senki odabent. Civilruhát kerítünk, azt meglógunk. Nekem elég volt a börtönből.

Hallgatott a másik három nagyon. Kovik mérgesen kapta fel a fejét.
– Nektek talán még kell belőle?

Elnevették magukat valamennyien.
– Nekem ugyan nem! – dörmögte Sótörő. – Ennyit is nehezen bírtam. Miska kívánkozik vissza csak erősen.
Bőre arca keserűt rándult:
– Az, majd megveszek érte! Bolondot befizettek; ha most megszökünk, az Isten sem szedi le rólunk, hogy vízbe dobtuk a Korcsándit! Azt akkor ránk sóznak gyilkosságért megint jó pár kis esztendőt!
– Bizonyítsanak! – pattant fel Szabó.
– Bizonyítsanak?! Add elő az őrt, ha tudod! Korcsándi velünk volt, most meg nincs.
– Hogyan lenne, mikor a vízbe halt?! Beleesett a ködben, azt levan.
– Le, kivált ha elszökünk!
– Ha visszamegyünk, akkor sem hisznek.
– Miért ne hinnének?
– Mert rabnak soha sincs igaza.
– Halt! – bökött a levegőbe Sótörő mutatóujja. – Azt mondom én, emberek, szökjünk csak, az a legokosabb. Arra aláfelé eladjuk valahol a fát, civilgúnyát szerzünk, azt mindenki megy, amerre tud…
– Míg össze nem szednek bennünket a csendőrök!
– Fenéznek! Odabent azt fogják hinni, hogy belehaltunk őröstől, ladikostól a Dunába ebben az istentelen nagy ködben, aztán senki sem keres bennünket sohasem. Ha bemegyünk rendesen, rajtunk keresik ezt a Korcsándit; ha meg nem megyünk be, holtnak hisznek bennünket, és örök életünkre békességben maradunk.

Bőre Mihály nagyot sóhajtott. Jó volna megint a földvári Dunát járni szabadon. Kár volt szíven szúrni valamikor a Molnár Antit. Kár. Ezt a kárt azonban nem lehet most tetézni.
– Menjünk csak be rendesen, emberek, ha felszakad a köd. Egy kis hónap még, aztán nem abajgatnak bennünket. Amúgy meg a letöltött idő is elveszne. Az lesz a jobbik, ha bemegyünk.

Nem szóltak rá, csak néztek maguk elé. A gőzös még kürtölgetett olykor. A köd fényesedni kezdett.
– Szakadozik! – ugrott fel a halász. – Nézzétek, szakadozik!

Kisvártatva szellő suhant végig a Dunán. Egyre aranyosabb lett a köd, egyre foszladozóbb. Már meleget éreztek a rabok, látták a partot, elnézhettek föl- meg aláfelé. Hallották, amint a gőzös kereke veri a vizet.

Bőre Mihály felállt, kiment a zátonyra. Nekihasalt a ladik orrának:
– No?

Szabó odalépett melléje, segített. A ladik beljebb csúszott. Sótörő belelegyintett a levegőbe, tolta a ladikot is. Beszálltak.
– Hát te? – kérdezte Bőre Kovikot.

Feleletül beugrott az is. A halász szétnézett, tájékozódott. Tudta már, hol vannak, a város alá vitte őket jóval a víz.
– Merre? – kérdezte mosolyogva a kormánynál, bent a Duna közepén.

Vállát vonogatta Sótörő, Szabó meg Kovik nem látszott a fától. A ladik nekivágott a város irányának. Odabent már várták őket, ijedeztek értük. Bőre jelentést tett az őrparancsnoknak, mire az igazgató elé vezették őket. Nagy vallatás, jegyzőkönyvezés jött evés helyett. Az igazgató nem titkolta gyanúját. Az őrparancsnok sem volt más véleményen. Bőre érezte társai szemrehányó tekintetét. Kivált, mikor az igazgató fenyegető hangja pattogott előtte.
– Csak a fegyőr, gazemberek?! Rab egy sem esik a Dunába összeütközéskor a négyből, csak a fegyőr?!

Sötét zárkába kerültek valamennyien. Egyelőre a legszigorúbb fegyelmi büntetést rótta rájuk az igazgató. Holnapra jön a vizsgálóbíró. A négy rab egész éjjel átkozta magát.

Reggel, amint az igazgató beült az irodájába, megcsendült asztalán rögtön a telefon.
– Halló, itt Korcsándi János fegyőr, nagyságos igazgató úrnak jelentem alássan. Megvannak a bogáti rabok?
– Meg, Korcsándi. De hát honnan az ördögből beszél maga?
– A budapesti vásárcsarnokból, jelentem alássan. Most érkeztem ide vagy tíz perce.
– Megbolondult maga?
– Csoda történt velem, kérem alássan… Mikor a ladikunk összeütközött a ködben, kérem alássan, egy káposztás dereglye billentett meg bennünket, jelentem alássan. Erre estem át a ladikból, nem a vízbe. Az ijedtségtől azonban elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, én a káposztásokon, azok meg rajtam csodálkoztak, hogyan kerültem a hajójukra. Elmondtam nekik. Behoztak ide Pestre, mert idejöttek. Jelentem alássan még, hogy azonnal indulok haza.
– Hála Istennek! – tette le az igazgató a kagylót.

Szaladt az ok nélkül megkínzott rabokhoz. A négy agyongyötört ember felsóhajtott. Szemükben azonban még ott volt az ártatlanul gyanúsítottak vad kétségbeesése, noha rabok, régebbi bűnösök voltak. Az igazgató ijedten nézett magába.
– Mi lett volna, ha a fegyőr nem a káposztáshajóra, hanem a vízbe esik?!

Igen, nemcsak a rabok járnak olykor ködökben, hanem az igazság keresői is.

Délre megérkezett a fegyőr.

Korabeli ajánlószöveg