🔈 Fakó foszlányok, nagy esők évadján

„A Fakó foszlányok…-at az életmű kiemelkedő pontjának, sok tekintetben (az intertextusok burjánzása, a medializált elbeszélői pozíció és az újfajta prózatechnik megjelenése miatt is) a pályaív egyik csúcs- és határpontjának tartom. Feltételezem továbbá, hogy e beszély – az Anno és a Sutting ezredes… záróakkordjaként, Mészöly Műhelynaplókban emlegett regénytervének egyik darabjaként – egy hármas kompozíció záró részét képezi. Hipotézisem szerint ugyanis a meg nem írt nagyregény (az úgynevezett „Magyar Orlando”) megvalósult darabjai úgy tagolódnának triptichonszerűen, hogy egy-egy nagy alaptémát hangszerelnének újra – miközben a történelmi múltat, a rég elmúlt tudatokat intertextusokkal idézik meg és alakítják át.

Ennek megfelelően az Anno lenne a szülés/születés mesternarratívájának elbeszélése, a Sutting ezredes… a szerelemé, a Fakó foszlányok… pedig a halálé. S e három élményszerű tapasztalat kiválasztásának az lenne az apropója, hogy többrétűen alkalmasak (s mindegyik máshogy!) az elbeszélői technika megújítására, mivel mindhárom beszélyben regiszterek keveredésével teremtődik meg a szereplői és elbeszélői tudatok „állapotának” átmenetisége, ami a késői Mészöly-próza egyik sajátságának tekinthető”- írja Győri Orsolya. Nos, pontosan erre számíthat a hallgató is e rádióra alkalmazott beszélyben, ahol mindig fúj a szél, esik az eső, és egyre jobban, és minden narrált szó három és ennek megfelelően háromféleképp tipografált idézőjelben hangzik el. Izgalmas megoldás a nyelvújításelőtti latinos szavak akusztikus csillagozása. A labanc világ borzalmai, és egy prostituált (és politikai prostituáltak)  részletes irodalmi leírása állhatnak fókuszpontjában a hangjátékról alkotott emlékeknek.

Talán mintha egy Tarr Béla filmben lennénk, ami folyamatosan narrálja saját magát.