🔈 A szivacsfaliget

Giles Cooper hangjátéka

Fordította: Bartos Tibor
Zeneszerző: Darvas Ferenc
Szereposztás:
Edward – Sipos András, Muriel – Eszenyi Enikő,
Könyvügynök – Gábor Miklós, Rory – Kovács
Ágota, Műsorvezetők – Bencze Ilona és Borbás
Gabi, Iskolaigazgató – Simon György, Végrehajtók –
Karczag Ferenc és Kassai Károly, Őrmester –
Bán János
Km. Cserje Zsuzsa, Mátyás Jolán és Mikó István
valamint az Állami Hangversenyzenekar tagjaiból
alakult kamaraegyüttes Török Géza vezényletével.
A felvételt Liszkai Károly és Gera Csilla
készítette
Zenei szerkesztő: Demjén Erzsébet
Zenei rendező Rónai István
Dramaturg: Mesterházi Márton
Rendező: Zoltán Gábor

(Felvétel: 1987 febr-márc.)
NAVA ID: 2442336

1987. 05. 18.

1994. április 7.

2003. augusztus 1., 14.05 ism Bartók

2016-06-25

A “kisember” Edward nem mindennapi spirituális utazásra indul saját fürdőszobájában.

A férfiak szeretnek az otthonukon belül különböző helyekre bezárkózni. Elég csak Örkény Tót urára, vagy éppen a Finito Blondin Gáspárjára gondolnunk akik egy-egy illemhelyt választanak a világegész és a belső béke megtapasztalásához vagy inkább a problémák elől való megfutamodáshoz. Nincs ez másként főhősünk Edward (Sipos András) esetében sem, aki saját fürdőszobájuk forró vízzel teli kádját választja erre a célra. Aggodalomra azonban nincs okunk, ahogy Áron barátom szokott fogalmazni: “A gond akkor kezdődik, ha az ember a zuhanyzóban ül le. A kád még oké, ha az illető épp rossz lelki állapotban van.”

Ahogy az már most is látszódik, a Giles Cooper hangjátékának Zoltán Gábor által megrendezett alaphelyzete elég megszokott, mondhatni klisés, vagyis inkább annak szereplői azok. Kapunk egy tipikus “nagyra nőtt gyerek férfit”, aki nem képes semmi a felnőttek világából származó dologgal foglalkozni, meg egy hozzá minden történetben valamiért passzoló, kissé házsártos hangú, szigorú és szorgalmas, “majd én elmosogatok, milyen lusta vagy” (Eszenyi Enikő) feleséget. Az viszont a rádiójáték becsületére válik, hogy mindezt úgy tálalja tűpontossággal elénk, hogy a két szereplőnk még egy pillanat erejéig sem tartózkodik ugyanabban a helyiségben, ők is éppen úgy csak egymás hangját hallhatják, ahogy mi is az övéket.

Ami meg pláne nem elcsépelt, az az alaptörténet végére kibontakozó egzisztenciális-létösszegző kádálom, valamint ennek hangjátékbeli megvalósulása: a hiteles vízcsobogás, a forró víztől való viszolygás, majd annak megszokása, meg az álombeli lételszámoltató műsorvezető nők hangjainak zenei összemosása Edward katonai kudarcaival és halott rokonainak becsmérlő megszólalásaival.

Edward ócsárlásokra adott irodalmi válasza is igen csak szép, aki bevallja, ő tulajdonképpen sosem akart héroszi férfiú lenni, hagyják csak őt békében pancsolni. Mire a holtak karának csak annyi a válasza: “A légynek sem árt. De nem is használ.” Mindezen hanghatásokat már csak tetézni tudják a Darvas Ferenc jóvoltából megszólaló katonai indulók, templomi énekek, vagy éppen Bizet-t evokáló dalok. Ezen zenei impulzusok miatt érzem azt talán először életem során, hogy igenis vannak olyan művek, melyek csak rádiójátékként működnek és nem elvesz belőlük, hanem hozzájuk ad a látvány hiányának ténye.

A kissé hosszúra nyúlt 50 perc után egyedi élményekkel teszem le a fülhallgatót és még volt magyartanárnőm, Demeter Katalin szavai is visszacsengenek a fülembe: „Gyerekek! Ne üldögéljenek a langyos vízben, mert könnyen kihűlik!”

A szivacsfaliget (szerző: Giles Cooper) (1987, Rádiószínház). R: Zoltán Gábor, Fsz.: Sipos András, Eszenyi Enikő. Vezényel: Török Géza.

7/10 – Iványi Domokos

A rádió mellett

“A rádió okosan használja fel a tévé hétfői szünetnapját, hogy nívós szórakoztatást nyújtson mindannyiunknak.”

“Zoltán Gábor rendezésében jó stábbal valósították meg az igazán rádiószerű, akusztikus hanghatásokkal dolgozó darab lényegét. Belső monológok, képzelgések, álmok és a valóság képei váltakoznak egymással, hihető, szinte realista felfogásban. A darab bizarr, szatirikus hangvételű, igazi „angol humorral” megírt mű; a főhős hosszasan ábrándozik a fürdőkádban, és közben a jelen is, a múlt is indázóan összekapcsolódik benne, maga sem tudja, mi a valóság. “

Hary Márta: A rádió mellett. Népszava, 1987. május 27.