Casement passiója

Roger David Casement 1864-ben született Nagy-Britannia ír tartományának északi részén. Tanulmányai végeztével diplomáciai szolgálatba lépett, és oly tehetségesen, oly hűségesen szolgálta Őfelsége érdekeit (német manővereket hiúsított meg a búr háború idején, afrikai belga és latin-amerikai portugál kegyetlenségek kivizsgálása során bizonyította, mennyivel humánusabbak a brit gyarmattartás módszerei), hogy többször kitüntették, 1910-ben pedig lovaggá ütötték. 1913-ban kilépett a diplomáciai szolgálatból, és a függetlenségért küzdő Ír Önkéntesek képviselőjeként agitált bel- és külföldön, pénzt, politikai és katonai támogatást keresve nemzete ügyének; utoljára német hadifogolytáborokban próbált ír légiót szervezni a brit hadifoglyok között. 1916 tavaszán, néhány nappal a Húsvéti Fölkelés előtt parta szállt ír földön, lebukott, parádés tárgyalás után kötél általi halálra ítélték. Öt évtizeddel halála után jelképes hamvait kihantolták a honárulók, méregkeverők és hasonló közellenségek meszesgödréből, és kiadták az Ír Köztársaságnak, mely a nemzeti hős hamvait díszkoporsóban ravataloztatta fel, majd díszsírhelyre temettette.

Az eredetileg kétrészes hangjáték szerzőjét, az 1936-ban született, íróként 1962-ben jelentkezett David Rudkint két dolog érdekelte: egyrészt az, hogyan lesz a kitüntetett diplomatából akasztott honáruló; másrészt a krónikus kudarc és a hősiesség dialektikus összjátéka.

Tudnunk kell, hogy ha a mai Egyesült Királyság (Nagy-Britannia és Észak-Írország) sokak szerint fikció, nyolcvan évvel ezelőtti megfelelője (Nagy-Britannia és Írország) mindenki szerint az volt. (Legföljebb abban nem értettek egyet, hogy ezt a fikciót fölszámolják-e, vagy a fegyverek erejével valósággá formálják.) Az Erzsébet királynő, Cromwell és Orániai Vilmos által háromszor leigázott, 1798-ban mégis fölkelt Írországot 1801. január 1-én Nagy-Britanniához csatolták ugyan, de száz év alatt csak a protestáns telepesek lakta, gazdaságilag fejlettebb Ulstert tudták leválasztani róla.

Casement tehát hiába volt angol és protestáns, a diplomáciai karban mégiscsak írnek számított. Írországban viszont (éppen, mert angol volt és protestáns) ulsterinak. És ha az afrikai és latin-amerikai vizsgálatok során, mint diplomata, Őfelsége érdekeit szolgálta is, mint ember nemcsak a szeme előtt lelepleződő véres, ocsmány belga és portugál gyarmatosítást utálta meg, hanem a – bár talán ügyesebb – velük egylényegű brit gyarmatosítást is; miközben egyre mélyebb és nagyobb szolidaritás fűzte a jó esetben csak agyondolgoztatott, de gyakran kegyetlenül pusztított feketékhez és indiánokhoz. Akiknek szemében persze megmaradt brit diplomatának – fehérnek.

Mindehhez járult az, hogy a válság idején tudatosodtak Casementben addig elfojtódott – használjuk a legnyomdaképesebb szót – szodomita vonzalmai. Partnerei hol pénzért, hol szerelemből, hol érdekből léptek vele kapcsolatra; mindenképpen még sebezhetőbbé vált, még erősebben kellett kételkednie a Birodalom erkölcsi igazságaiban.
Az ír nemzeti ügy szolgálatában szinte csak kudarcok (netán balfogások) jelezték útját. A fölkelés szervezéséből kimaradt, az amerikai írek kevéssé bíztak benne, a szerencsétlenül választott szövetséges, Vilmos császár Németországa előtt sem tudott eredményt felmutatni. Mikor azonban a brit igazságszolgáltatás gépezetével kellett szembeszállnia, erkölcsi ereje, emberi méltósága teljében védte – nem önmagát, hanem az Ügyet.

Csupán az ügyész és a hóhér csinált hőst belőle? Rudkin határozott nemmel felel a kérdésre. Casement lehetett Don Quijote, olykor tán szánalmas bohóc is; már azáltal hőssé vált, hogy ott mert hagyni a szépen dekorált diplomata életpályáját, hogy át mert állni az elnyomottak oldalára, hogy vállalni merte önmagát.

Mármost mi közünk van nekünk, mi köze van a hallgatónak Casementhez?

Elsőként írom a legfontosabbat: Rudkin kitűnő író, ez a hangjátéka is kitűnő. És a hallgatónak minden kitűnő műhöz köze kellene, hogy legyen. (Bár adódna annyi pénz, érdeklődés és olyan világméretű kulturális együttműködés, hogy lehessen is.)

Másodikul. Az ír történelem nem kimondottan érdektelen és tanulságok nélküli a magyar hallgató számára. A valódi sérelem orvosaként szerencsétlenül választott szövetséges a mi történelmünknek is hagyománya. A látszatra – vagy csakugyan – botcsinálta nemzeti hős is.

Harmadikul. Nemcsak a zsdanovizmus, hanem ifjúkorunk bibliája, a francia egzisztencializmus is a félelem, gáncs, kétely és megtorpanás nélküli Hőst állította elénk, mint (elérhetetlen) eszményképet. A mai világban viszont, ahol annyi a tévút és a tudatos hazugság, igencsak keveseknek adatik meg, hogy kamaszként induljanak el a Helyes Úton; többségünk tévedések során kénytelen átbotorkálni, amíg megtalálja (ha egyáltalán megtalálja) önmagát. Érdemes tehát odafigyelnünk az olyan ember esetére, aki képes volt régi bőrét levedleni.

David Rudkin hangjátéka

Fordította: Göncz Árpád

Zeneszerző: Orbán György

Rendező: Hegyi Árpád Jutocsa

Zenei munkatárs: Kelemen László

Dramaturg: Mesterházi Márton

Casement szerepében – Balkai Géza, a többi szereplő: Haumann Péter, Bodrogi Gyula, Várhegyi Teréz, Tomanek Nándor, Inke László, Timár Béla, Fülöp Zsigmond, Ruttkai Éva, Székhelyi József, Schlanger András

Közreműködik: a zeneszerző együttese

A Rádiószínház bemutatója

Kossuth Rádió, 1983. július 8. 19.15–20.26

Megjelent kritika: Mesterházi Márton: David Rudkin: Casement passiója. In: „Rádió és Televízió Újság.” XXVIII. évf. 1983. VII.4–10.

Roger David Casement 1864-ben született Nagy-Britannia ír tartományának északi részén. Tanulmányai végeztével diplomáciai szolgálatba lépett, és oly tehetségesen, oly hűségesen szolgálta Őfelsége érdekeit (német manővereket hiúsított meg a búr háború idején, afrikai belga és latin-amerikai portugál kegyetlenségek kivizsgálása során bizonyította, mennyivel humánusabbak a brit gyarmattartás módszerei), hogy többször kitüntették, 1910-ben pedig lovaggá ütötték. 1913-ban kilépett a diplomáciai szolgálatból, és a függetlenségért küzdő Ír Önkéntesek képviselőjeként agitált bel- és külföldön, pénzt, politikai és katonai támogatást keresve nemzete ügyének; utoljára német hadifogolytáborokban próbált ír légiót szervezni a brit hadifoglyok között. 1916 tavaszán, néhány nappal a Húsvéti Fölkelés előtt parta szállt ír földön, lebukott, parádés tárgyalás után kötél általi halálra ítélték. Öt évtizeddel halála után jelképes hamvait kihantolták a honárulók, méregkeverők és hasonló közellenségek meszesgödréből, és kiadták az Ír Köztársaságnak, mely a nemzeti hős hamvait díszkoporsóban ravataloztatta fel, majd díszsírhelyre temettette.

Az eredetileg kétrészes hangjáték szerzőjét, az 1936-ban született, íróként 1962-ben jelentkezett David Rudkint két dolog érdekelte: egyrészt az, hogyan lesz a kitüntetett diplomatából akasztott honáruló; másrészt a krónikus kudarc és a hősiesség dialektikus összjátéka.

Tudnunk kell, hogy ha a mai Egyesült Királyság (Nagy-Britannia és Észak-Írország) sokak szerint fikció, nyolcvan évvel ezelőtti megfelelője (Nagy-Britannia és Írország) mindenki szerint az volt. (Legföljebb abban nem értettek egyet, hogy ezt a fikciót fölszámolják-e, vagy a fegyverek erejével valósággá formálják.) Az Erzsébet királynő, Cromwell és Orániai Vilmos által háromszor leigázott, 1798-ban mégis fölkelt Írországot 1801. január 1-én Nagy-Britanniához csatolták ugyan, de száz év alatt csak a protestáns telepesek lakta, gazdaságilag fejlettebb Ulstert tudták leválasztani róla.

Casement tehát hiába volt angol és protestáns, a diplomáciai karban mégiscsak írnek számított. Írországban viszont (éppen, mert angol volt és protestáns) ulsterinak. És ha az afrikai és latin-amerikai vizsgálatok során, mint diplomata, Őfelsége érdekeit szolgálta is, mint ember nemcsak a szeme előtt lelepleződő véres, ocsmány belga és portugál gyarmatosítást utálta meg, hanem a – bár talán ügyesebb – velük egylényegű brit gyarmatosítást is; miközben egyre mélyebb és nagyobb szolidaritás fűzte a jó esetben csak agyondolgoztatott, de gyakran kegyetlenül pusztított feketékhez és indiánokhoz. Akiknek szemében persze megmaradt brit diplomatának – fehérnek.

Mindehhez járult az, hogy a válság idején tudatosodtak Casementben addig elfojtódott – használjuk a legnyomdaképesebb szót – szodomita vonzalmai. Partnerei hol pénzért, hol szerelemből, hol érdekből léptek vele kapcsolatra; mindenképpen még sebezhetőbbé vált, még erősebben kellett kételkednie a Birodalom erkölcsi igazságaiban.
Az ír nemzeti ügy szolgálatában szinte csak kudarcok (netán balfogások) jelezték útját. A fölkelés szervezéséből kimaradt, az amerikai írek kevéssé bíztak benne, a szerencsétlenül választott szövetséges, Vilmos császár Németországa előtt sem tudott eredményt felmutatni. Mikor azonban a brit igazságszolgáltatás gépezetével kellett szembeszállnia, erkölcsi ereje, emberi méltósága teljében védte – nem önmagát, hanem az Ügyet.

Csupán az ügyész és a hóhér csinált hőst belőle? Rudkin határozott nemmel felel a kérdésre. Casement lehetett Don Quijote, olykor tán szánalmas bohóc is; már azáltal hőssé vált, hogy ott mert hagyni a szépen dekorált diplomata életpályáját, hogy át mert állni az elnyomottak oldalára, hogy vállalni merte önmagát.

Mármost mi közünk van nekünk, mi köze van a hallgatónak Casementhez?

Elsőként írom a legfontosabbat: Rudkin kitűnő író, ez a hangjátéka is kitűnő. És a hallgatónak minden kitűnő műhöz köze kellene, hogy legyen. (Bár adódna annyi pénz, érdeklődés és olyan világméretű kulturális együttműködés, hogy lehessen is.)

Másodikul. Az ír történelem nem kimondottan érdektelen és tanulságok nélküli a magyar hallgató számára. A valódi sérelem orvosaként szerencsétlenül választott szövetséges a mi történelmünknek is hagyománya. A látszatra – vagy csakugyan – botcsinálta nemzeti hős is.

Harmadikul. Nemcsak a zsdanovizmus, hanem ifjúkorunk bibliája, a francia egzisztencializmus is a félelem, gáncs, kétely és megtorpanás nélküli Hőst állította elénk, mint (elérhetetlen) eszményképet. A mai világban viszont, ahol annyi a tévút és a tudatos hazugság, igencsak keveseknek adatik meg, hogy kamaszként induljanak el a Helyes Úton; többségünk tévedések során kénytelen átbotorkálni, amíg megtalálja (ha egyáltalán megtalálja) önmagát. Érdemes tehát odafigyelnünk az olyan ember esetére, aki képes volt régi bőrét levedleni.