Petőfi Sándor (1973)

Petőfi és Illyés
Petőfivel több maradandó hatású találkozásom adódott. Gyermekkoromnak — gondolom, ezzel nem állok egyedül — ő volt a költője. Később megismertem és megszerettem másokat is, de Petőfi sohasem vesztett vonzásából. A második találkozás: elolvastam Illyésnek a költőt megidéző könyvét, s ezzel a kapcsolat elmélyült, véglegessé vált. Harmadszor jó egy éve „fedeztem fel” magamnak Petőfit — most már prózai írásaiból, leveleiből, s az Illyés-könyv újra meg újra olvasásával. De jó volna, ha sokan szeretnék nagy költőnket, s a legjobb volna, ha Illyés szemüvegén át látnák minél többen. A rádió az egyik legjobb eszköz arra, hogy e szándék valóra váljék.

A jól válogatott Petőfi-dokumentumok önmagukban is szemléletes, élvezetes képet adhatnak, de ha ezeket Illyés válogatja és kommentálja, akkor a legjobb vezetőt választottuk. A különleges, zárt műfajba nem szorítható könyv, a Petőfi Sándor egyszerre ismertet meg a korral, a történelmi szituációval és a költő karakterének formálódásával. Gondot okozott azonban, hogy miképp adhatnánk vissza egy rádió-dokumentumdrámában Illyés szenvedélyét és a dokumentumok igazságához ragaszkodó pontosságát. Így született meg ez a rendhagyó hangjáték, melyben verssor felel levélrészletre, vagy kritikai szemelvény a prózai írásból vett töredékre. A tények, események „önmagukért beszéltek”, drámává alakultak anélkül, hogy Petőfi életét dramatizálni kellett volna. A cselekmény két szálon fut. Az egyik: mindaz, ami a költőt körülvette, gátolta, lendítette, akadályozta vagy segítette. (A dramatizálás szerepét itt a válogatás, az egymás mellé rendezés, a rímeletetés, a felcserélés váltotta fel.) A másik szál: Illyés elemzése, láttatása, véleménye. Ez ötvöződik a rádiós műfaj sajátos közegében, ahol a színész és a rendező, a hangmérnök és a zenei szerkesztő egy szívvel törekedett arra, hogy az „ünnepelt” mindannyi barátunkká váljék.

Külön érdekessége az adásnak, hogy Illyés szövegének bevezető és befejező részeit ő maga mondta hangszalagra.

Siklós Olga