Kékvér kutyabőr

Húszas stúdió

I. rész

1979. máj. 15. K. 21,05

Szerkesztő: Kovalik Márta

Riporter: Hegyi Imre

Grófnak lenni

A legjobban talán az a cigitől rekedt, köhögő, arroganciát sem nélkülöző grófkisasszony hangja ég az ember fejébe. Emblematikus megtestesítője az egykori dicsőségét túlélő, saját nyomasztó helyzetét élesen tisztán látó embernek. Akitől már annyit elvettek, hogy csak büszke öntudata maradt és az a kettős értékrend, ami közt a múlt emlegetésekor ingadoznia kell. Mert mi van, ha nem akarja eldobni a régi életének hozományát, hogy megkönnyítse magának az újhoz való alkalmazkodást? Valahogy így megy ez manapság az átlagemberrel is, csak neki nem kell az ősei emlékeivel és tetteivel, dicsőségével számot vetnie.

Nem véletlenül hangozhatott Hegyi Imre néhol olyan bizonytalanul tisztelettudónak: idegen már tőle – tőlünk – ez a helyzet, nem minden nap van alkalmunk régi, akár több évszázados címekkel rendelkező emberekkel beszélgetnünk, hétköznapi udvariasságunkkal csak megilletődve szemléljük őket. Őket, akik közül néhányan megkövetelik a nekik kijáró tiszteletet, mások pedig csak a maguk szerény módján beolvadnak a többi közé, vasúti informátorként, gyári munkásként, mert nem egyformán élték meg a vérvonalak és a rangok számontartásának hanyatlását.

Mi átlagemberek csak hébe-hóba kerülünk bűvkörükbe, csak sejtéseink vannak róla, milyen közegből lettek ők kiszakítva és letaszítva. Amolyan halandók közé vegyült félistenek, akik ragyogása generációról generációra halványul. Persze, ez a képzettársítás is csak egy körön kívüli fejében születhet meg, hiszen a mesék birodalmában mindig is olyanok szerettünk volna lenni, mint ők: erősek, rendíthetetlenek, büszkék és csillogók. Gazdagok. Számukra ez természetes, ahogy a több nyelven beszélés, a zenei műveltség és a hagyománytisztelet.

Mikor gyerekek vagyunk, nem foglalkozunk azzal, hogy azért e kiváltságos helyzet kötelességekkel is jár. Mikor felnőttek leszünk, tudatosan hessegetjük el magunktól ezt az információt, hiszen akkor a gondtalan életet ígérő légvár tűnne el. A riportok montázsa bepillantást enged a mai leszármazottak életébe, nehézségeibe, és elmaradhatatlanul kitér a régi időkre.

A mai fiatalok már csak a mesékből és a történelemkönyvekből sejthetik, milyen lehetett, amikor még eleven részei voltak a grófok és hercegek az életünknek. Talán ezért is indított azzal az emlékezetes Apucikám, képzeld el… kezdetű mondattal, hogy hétköznapi kérdéssé tegye azokat, akikről általában megfeledkezünk, és mesékbe burkoljuk őket.

Még ha nem is kapunk pontos választ arra, mi a gróf definíciója, körvonalazódik, mit is jelentett grófnak és grófnőnek lenni, és mit jelent ma:

Vajon többet, mint egy őrizgetett kutyabőr?

”Garai Márta”

Nemesség és téesznyugdíj

Elfelejtheti-e valaha egy gróf a grófságot? Főleg egy olyan gróf, aki még rangja szerint nevelkedett és csak később csöppent bele az „átlagos” emberek világába. A felvételt hallgatva a nemleges válasz látszik valószínűbbnek. A megszólaltatott nemesi származású interjúalanyok többsége felemleget egy, vagy akár több esetet is, amikor az államosítások után rangjuk miatt nem tudtak elhelyezkedni az új rendszerben. De természetesen nem csak azért nem felejtik el nemességüket, mert emlékeztetik rá őket, többségük szeret emlékezni. Elsorolják, hány nyelven beszélnek, elmondják hogyan nevelkedtek, hogyan birkóztak meg az élettel, miután családjuk elveszítette címét és vagyona jó részét. Mindenki munkába állt, sokan már nyugdíjasok. Gyermekei elmondása szerint, bárónő Schell Lujzan legnagyobb büszkesége az, hogy kevéske megmaradt földjével belépett a téeszbe és a mai napig téesznyugdíjasként tartja számon magát. Az azonban minden egyes interjúalanyon érződik, hogy bármennyire is kikérik maguknak a nemesi címet, bárhogy is hajtogatják, hogy egyszerű kenyérkeresők lettek, mindannyian rendkívül büszkék. Büszkék a régi bútorokra, a műveltségükre, a felmenőikre. Véleményem szerint azonban ez így van rendjén; az ember nem tagadhatja meg a származását, akár fentről, akár lentről jöjjön is. Saját ismeretségi körömben is van olyan család, mely anyai és apai ágon is nemesi címet örökölt – volna. A szülők dolgoznak, a gyerekek tanulnak, de a nappaliban ott állnak a több száz éves bútorok, melyekre a látogató ráülni is fél, a sarokban egy régi zongora lapul, az erkély rácsán pedig büszkén feszít a nemesi címer – igaz, nem az utca felé. De nem is a hivalkodás a cél, csak a hagyományok és az ereklyék megőrzése.

Mai füllel hallgatva az volt a legfurcsább a felvételeken, hogy az interjúalanyok többsége egyetértett az államosítással, vagy legalábbis a szocialista eszmékkel. Az eszmék megvalósításában azonban már találtak kivetnivalót. Volt, akit származása miatt nem engedtek arra a pályára, amire készült, volt olyan, aki munkájáért nem kapta meg a megfelelő bérezést és ennek következtében a megfelelő nyugdíjat, de olyan is volt, aki a családi kastély pusztulását sajnálta. Maradéktalanul tehát senki sem elégedett, mégis azt mondják, jó ez így, ahogy van. Hogy az utolsó megszólalót, báró Orzcy Pétert idézzem: „Álljuk meg azt az alapot, amit ez az új rendszer megkövetel tőlünk dolgozóktól, akik a hazájukért, a magyar államért dolgozunk.” Gyönyörű lezárása a felvételnek és egyben a rendszer igényeit is kielégíti ezzel a merész témaválasztással szemben.

”Kovács Dorottya Annamária”

Mit jelent az, hogy gróf?

Megkopott büszkeség. Kimért sértettség. Nehezen kicsalogatott felsőbbrendűségi érzés. Egy nagyvilági, csillogó élet letűnt fényei. A megváltoztathatatlan elfogadása. Optimista hit a szocializmusban. Gyanakvás és közvetlenség. Ezen a spektrumon mozognak a műsor visszaemlékezései. A dokumentumjáték során megkérdezett nemesi leszármazottak válaszaiból ezek az érzelmek tükröződnek. A hétköznapok rutinjából felpiszkált, a mosolygóshangú, simulékony riporter által merengésre késztetett dolgozó emberek beszélnek rokonokról, egykori hétköznapokról, egy letűnt élet és világrend valóságáról. A kor kényes témáját feszegeti a műsor: a vagyonuktól megfosztott, ám lelkükben továbbra is büszke nemesi leszármazottak szólalnak meg. Grófok, földbirtokosok beszélnek a nyilvánosságnak egykori és jelenkori életükről, emlékeikről, családjukról, ami így vagy úgy, kinél jobban, kinél kevésbé, sok keserűséggel társult.

A családi minták nehezebben változnak, mint az ideológiai rendszerek, ahogyan öröklődnek a szőnyegek, festmények, antik bútorok. „Mindig marad valami” mondja a Gorup báró lánya. Van aki személyiségénél fogva még mindig büszke, kimért, ám van aki gyanakodva, sérelmeit felhánytorgatva beszél családjának kétes örökségéről. „Csak ez ne lenne!” mondja a Széchenyi leány keserű hangon, amit nemcsak a kettős mérce, a folytonos megkülönböztetés,hanem a napi három doboz cigaretta kölcsönöz. Vannak , akiknek elég a család történetét tudni és már megvan a történelem kettes. Ez is az örökség része.

Nem csak habitusukban különböznek ezek a leszármazottak. Aki azt gondolná, hogy az akkori nemesek, birtokosok oly egyformák volnának az téved. Érzékelhető a különbség a városi arisztokrácia még mindig erősen reprezentatív modora és a vidéki nemesi ivadékok közvetlen, gyakorlatias, nyakas ám közvetlen modora között. Mégis van közös dolog ezekben az emberekben, mindegyikőjük azt mondja, hogy jogos volt, ami történt és jobb az ami van, mert hiszen milyen igazságtalan világ volt az, hiába volt , vagy lehetett volna jobb a soruk a jelenben. Vajon miért mondják ezt? Tényleg hisznek az akkori társadalmi ópiumban, az egyenlőségben, vagy nem mernek mást mondani? Van aki hallgatásba burkolózik, nem hallunk tőle ideológiai eszmefuttatást. Közös még bennük a hazaszeretet, emigrálhattak volna, ám nem tették meg, aki kint volt az mégis hazajött.

A riportok közötti átvezető zene telitalálat. A kellemes, nosztalgikus zenedoboz csengő-bongó játéka mintha egy míves porcelán dobozba zárná ezeket a sorsokat. A bájosan csilingelő dallam betölti a képzeletbeli szalont, meglibbenti a súlyos bársonyfüggönyöket, végig gördül a drága ülőgarnitúrán, átfut a perzsaszőnyegen majd elvegyül egy drága szivar füstjében. A keserű füst még körbelengi a birtok festményét és sárgít egy utolsót a kazettás famennyezeten. Aztán kilibben a zenedoboz kesernyés dallamával valamelyik vidéki kastély omladozó homlokzatára és ott semmivé foszlik….

”Szalmás Attila”

Kékvér kutyabőr

valószínűleg nem a legkreatívabb elnevezésű munkája Kovalik Márta szerkesztőnőnek, de annál élvezhetőbb. A műsor élvezhetőségét nem csak a téma érdekessége, annak különös oldalról való megközelítése, hanem a Húszas Stúdió oknyomozó riporterének könnyen megszerethető modora is biztosítja. Az egész műsor a téma komolysága ellenére egy vidám délutáni beszélgetésnek tűnik. Mindenki döntse el saját maga, hogy szerencsés választás volt e egy mesekeretbe foglalni a történetet, vagy nem, de a műsor elején megszólaló gyerekhang szerintem rendesen el van találva, hiszen ezzel a műsor mindvégig fennmaradó derűs hangulata már az adás első percében megteremtődik. Viszont a mesékre emlékeztető zenei betét nyugodtan elhagyható lenne, azért legyünk őszinték ezt a műsort nem gyerekek hallgatják – annyira nem meseszerű a történet- egy felnőtt ember fülének pedig elég oda nem illőnek hangzik ez a gyereknek szóló zenei betét.

Az mindenképpen dicséretes, hogy a szerkesztők nem életunt, öreg trónfosztott grófokat és grófnőket kértek meg arra, hogy meséljék el hogyan is lett az ő tündérmeséjüknek 1945-tel örökre vége. A műsorszerkesztők nem életunt emberekkel próbálnak szórakoztatni, hanem olyan személyekkel, akik elfogadják, hogy mára már a grófságukból csak a nevük maradt. Nagy mesemondókat kerítettek nekünk Kovalik Mártáék, apókák és mamókák mesélnek nekünk egy kávé mellől, fotelból ülve származásukról. Interpretációjukat a történelemről nem akármilyen őszinteséggel és humorral fűszerezve tálalják a hallgatóknak. De nem csak az interjúalanyok azok, akik a műsort színesebbé varázsolják, hanem riporterünk, Hegyi Imre is, aki humorával, pörgős kérdéseivel, modorával hamar a szívébe záratja magát, mind az interjúalanyoknak mind a rádióskészülékek előtt ülő hallgatóságnak. Riporterünk nem egy tétova ember, egy percig nem habozik megkérdezni ’ lecsúszott ’ grófokat az átélt trónfosztásukról és az utána következő nehézkes életükről. Felkeresi őket a folyosókon, lakásukban, munkahelyükön, riporterünk a még szégyenlősködő – ma már igen megkopott zongoratudással rendelkező Széchenyi lányt is – a zongora elé ülteti.

Hegyi Imre szemtelen, de imádnivalón csinálja. A riport nem száraz történeti tényeket, sablonokat nyújt az olvasónak, nem az enciklopédiai, tudásunk akarja fejleszteni, hanem segít átélni azt az érzést milyen is az, amikor grófból tejárus néni lesz a közértben, vagy éppen a buszállomáson az információs pultnál minimálbérért egy Zichy mondja meg hányadik megállóból éri el a siető utas a Mohácsra induló buszát. Dramaturgiailag eltalálták, hogy a Széchenyi utóddal készült riportot rakták majdnem első helyre, talán ha csak a róla készült riportot rakták volna bele a műsorba is elég lenne, ez az interjú viszi magán a műsort, a riporterünk vele találta meg leginkább a közös hangot. Ezt a műsort nem lehet nem szeretni, a vidám hangulat, a spontaneitás, a nagyothalló idős néni interjúja is megmutatja, hogy bizony a gróf is ember.

”Zsilák Szilvia”