Ki meg nem hal fiatalon

Maráz László folytatja a tavaly a Rádiószínházban bemutatott Megbékélés c. dokumentumjátékával megkezdett utat, a parasztság életének dokumentálását. Ezúttal látszólag szűkebb körben mozog: a paraszti élet egy napjának hangjait (Szaladnya Győző felvételeit) alkalmazza keretül, s ebbe illeszti bele egy idős parasztember — nyugdíjas tsz-tag — vallomásait, visszaemlékezéseit, amelyekből mégsem csak egy ember arcképe áll össze, hanem egy népréteg életformája, úgy, ahogy már nem sokáig rögzíthető.

Babicz Lajos, a vallomást tevő, a század elején született, megért két háborút, élte a parasztok régi életét, de megismerte az újat is, s így két világról szól ez a lírai tudósítás. „Csakhát az a baj, hogy mire az ember megéri, hogy mindene megvan, jó sora van, akkorra megöregszik… Hiába no, ki meg nem hal fiatalon, az megöregszik” — mondja. Amit ő megöregedésnek nevez, a tapasztalatszerzésnek ez a sok évtizedes folyamata, szinte mindent tartalmaz, ami a paraszti életet (máig? tegnapig?) meghatározta: az állandó együttélést a természettel és a munkával, a kiszolgáltatottságot ugyanennek a természetnek, a szerelem, a családalapítás és az élet minden viszonylatának nemzedékek kialakította ritu­sait, és újra és örökké az élet és a munka szétválaszthatatlanságát. (Nem mozdult ki egyik fia halálának hírére sem, hiszen „valakinek kellett itthon lenni”, mert a munka nem állhat meg…)

Ebben a műfajban ugyanolyan fontos — bár más — a szerepe az „előadásnak”, mint a színészekkel készült műsorokban. Itt nincs írói szöveg és nincs stilizálás, a szereplő egyben szerző is — nem egyedüli, de társszerző. Maráz modellje, Babicz Lajos mindenképpen az. Csöndes, jóízű humora, küzdelmes, hosszú életére visszatekintő bölcsessége nem csupán a stílust határozza meg, hanem egyben, a ki nem mondott mondanivalót is közvetíti: úgy lesz a helytállás példaképévé, hogy nem is tudja, mert a küzdelmek vállalása az ő számára maga az élet, a természet törvénye.

Lékay Ottó
Péntek, Kossuth 19.15