Egmont

KRITIKA A DARABRÓL

Goethe EGMONT-ja a Rádió Világszínházában Hogy rideg, sőt szikkadtszívű ember volt, és értelmének fölényes ragyogása inkább a kristály csillogására emlékeztet, mint a szem eleven fényére? Aki Egmont és Klára szerelmét s Egmont mártírhalálát megírta: meleg, rajongó, szenvedélyeslelkű férfi volt, s csak a formálásban olyan megfontolt és aggályosan pontos. A lomposságot nem szerette, igaz; természetében volt a rend. Szilárd gondolatrendszere, rendszerzett kifejezésmódja azonban igaz és nagy indulatából, teljes emberségéből nőtt: még éretlenebb, vagy erőtlenebb munkáiban is rettentő erő feszült. Az Egmont-ot 1775-ben kezdte írni, s ez az év azért döntő esztendő az életében, mert ekkor költözik Weimarba. Éppen az Egmont-ban írja: „Az Idő nap-paripái mintegy láthatatlan szellemek ostorcsapásai alatt ragadják el sorsunk könnyű kocsiját... Hogy hová vezet az út, ki tudja. Hisz alig-alig tudja, honnan jött.” Nagy korszaka ez, kamaszkori viharzások ideje, esztendő, amelyben megjelenik már benne — mint maga vallja — „az ifjúság teljessége, mely érzi magát, s nem tudja, mit kezdjen erejével, tehetségével.” A szabadságért lángoló, nemeslelkű Egmond a Weimarba induló Goethe személyét testesíti meg, s a drámában megírt forró szerelem a fiatal író feloldást kereső nyugtalanságát szólaltatja meg. Szép, s mindenképpen fontos vállalkozás volt, hogy a Rádió Világszínházában megszólalt a régen hallott színjáték, igen jó gondozásban, szép játékban. Keresztúry Dezső fordítása hajlékonyan, érzékletesen s ugyanakkor természetes magyar beszéd vaskosabb bájával tolmácsolta Goethét. Cserés Miklós rendezésében világosan tagolódott a cselekmény, s a tömegjelenetek és meghittebb részek kellő ritmussal váltakoztak, s az egészet Beethoven Egmont-jának zenéje fogta egybe; kiváló rendezői érzékkel határozta meg Cserés Miklós a dráma és a zene arányait: a muzsika kiteljesített Goethe hőseinek indulatait s a jelenetek feszült légkörét. A szereplők közül mindenekelőtt Klára alakítójáról, a magyar közönség előtt még kevéssé ismert Bara Margitról kell szólani. Eredeti, sokatígérő művészegyéniség, akinek játékában hatalmas asszonyi indulatok lobogtak, s még a csendesebb percekben is éreztük a nagy eszményekért lelkesülő, szerelmében felemelkedő lélek erejét és szenvedélyességét. S hogy beszél magyarul! Sajátos ízzel és ízléssel formálja a szavakat: olyan irodalmi magyarsággal szól, amely egyszerre pallérozott és népi. Tímár József Egmont megformálásában magabiztosságát éreztette remekül, hősi szenvedélyességet, fiatalos lendületét kevésbé hangsúlyozta. Klára reménytelen imádóját, Brackenburgot Somogyvári Pál játszotta szinte eszményien halk s nagyon őszinte és igaz színészi eszközökkel. Ungvári László Orániai Vilmosa feltétlenül szenvedélyes, elragadó alakítás volt; Kovács Károly, a gonosz Alba szerepében minden hatásvadászattól tartózkodott s helyesen találta meg a sötét árnyalás és a valóságszerűség arányait. Sokszorosan is kiváló az Egmont rádióváltozatában, ezek alakítói közül főként Ladomerszky Margitot s mellette Mádi Szabó Gábort, Csákányi Lászlót és Deák Sándort illeti elismerés. Teljessé tette az előadást Szecsődy Irén magas kultúrájú ének-művészete, noha a prózai és az énekelt rész közötti átmenet - bizonnyal a rendezés hibájából — nem volt kifogástalan. Az Egmont nagyszerű dráma, de alkotójának nem a legjobb színjátéka. Rádióbemutatója ismét figyelmeztet rá, hogy színházainknak Goethe több drámáját kellene előadniok. Sebestyén György (Magyar Rádió, 1956/9)

KRITIKA A DARABRÓL

Goethe Egmontja a Rádió Világszínházában f"oethe a német forradalmi fejlődést sürgetőn, fordult az „Egmont“ témájához és egy haladottabb világ eseményein keresztül akart harcra serkenteni. örülni kell, hogy a rádió műsorára tűzte ezt a nagyszerű darabot. Reméljük, hogy a kezdeményezés nyomán színházaink is felfigyelnek rá. A darabot Cseres Miklós rendezésében hallottuk. A színes előadás gondosan ügyelt az egyes jelenetegységek kidolgozására s abban is újat hozott, hogy kitűnően tudta a tömegjeleneteket és a külső hanghatásokat az előadás szolgálatába állítani. Abban is eredeti volt Cserés rendezése, hogy érdekesen, jól használta fel Beethoven zenéjét s a tragédia egy-egy pontján ezzel is fokozta a beszéd érzelmi hatását. Kifogásunk csak az, hogy ebben a törekvésében nem volt elég merész, többet kellett volná tennie hanghatásokkal és esetleg Beethoven más műveiből kölcsönvett zenei betétekkel az egyes jelenetek elválasztására. Az előadás nem sejtette mindig a színtereket, néha csak a jelenet közepén kezdtük érezni, hol is játszódik az esemény. S még egy szót a befejezésről. A rendezést elsősorban az indításban, a darab expozíciójának kibontásánál éreztük tökéletesnek, a befejezés kevésbé elégített ki bennünket. Egmont és Klára nagy lírai monológjának teljes elmaradása lehetetlenné tette, hogy a befejezés nagy tragikus pátosza, felívelése bekövetkezhessék. A színészek közül elsősorban Tímár József és Kovács Károly alakítása tetszett. Tímár nagyon jól érzékeltette Egmont fiatalos szabadságszeretetét, szenvedélyességét; a befejezés neki sem sikerült, több tűz, nagyobb szárnyalás van Goethe mondataiban. Kovács Károly csupán hanghordozással ki tudja fejezni a kíméletlen, kérlelhetetlen Alba herceget. Bara Margit, Klára alakítója, líraiságával, szép szövegmondásával tűnt ki. Az ő alakításából viszont a nagyobb szenvedélyt hiányoljuk. Érdekes, jellegzetes szereplői voltak az előadásnak rajtuk kívül Ladomerszky Margit, Somogyvári Pál, Mádi Szabó Gábor, Csákányi László és Kálmán György.I. J. (Esti Budapest 1956. február 22).