Cselédlépcsőn Európába

1992. márc. 1. K. 10,05

Húszas stúdió

Riporter: Hegyi Imre

Szerkesztő: Kovalik Márta

Kiszolgáltatottság és kizsákmányolás találkozása a jelenkor boncasztalán

Televíziózás- vagy inkább vizualitás-központú korunkban képzeletünk, fantáziánk igencsak elkényelmesedik, hiszen amit hallunk, az azonnal megjelenik szemeink előtt. Véleményem szerint egy jó rádiójátéknak ugyanúgy elénk kell idéznie az „elmesélt” történet képeit, megeleveníteni előttünk a szereplők elkeseredett vagy indulatos arcát, hogy verbális megnyilvánulásaik alapján könnyű legyen megrajzolni képzeletbeli alakjukat. Erre képesnek tartom a Cselédlépcsőn Európába című dokumentumjátékot, amely egy kiszolgáltatott, megnyomorított szakmunkás esete kapcsán leleplez egy Vajna névre hallgató agrárvállalkozót, aki munkatábor-szerű körülmények között törvénytelenül foglalkoztat a társadalom perifériája szorult embereket, akiknek „ez az utolsó szalmaszál.”

Első hallásra az oknyomozó dokumentumjáték meglehetősen hatásvadásznak érződött számomra. A lábait vesztett Sasvári Lajos édesanyjának keserű szavai, zokogása, a hivatalos jelentések rideg, közömbös nyelvezete, a helyzet tragikusságának szinte túlzó éreztetése első hallásra erős elutasítást váltott ki belőlem. Többszöri hallgatásra, mikor a kezdeti sokk már nem jelentkezett, tudtak megelevenedni előttem a- bármily hihetetlen, de igaz- történet szereplői, az ő környezetük és körülményeik. Ekkor viszont egy újabb meghökkentő felismeréssel kerültem szembe: mindez az abszurdnak tűnő szörnyűség 1992-ben történt, tehát alig 19 éve.

Bár a téma is megérdemelne pár szót, a kritika leginkább a megvalósítást kell, hogy vizsgálja. Ezt illetően elmondható, hogy a műben a riporter Hegyi Imre kiemelt szerepet játszik. Az érintettekkel készült beszélgetések nem monologizálnak, hanem sokszor gyorsan váltakozó kérdés-felelet párokat hallunk. Ez erősíti a dokumentumjáték oknyomozó jellegét. Például akkor, amikor a ceglédi vállalkozó telepére utazik Hegyi, s ott gyors egymásutánban, nyilvánvaló leleplező szándékkal faggatja az elutasító magatartású Vajnát. Kérdéseiben szinte sosem marad rejtve a dolgokról és a riportalanyáról alkotott véleménye, sem Vajnával, sem Sasvárival való beszélgetésekor. Különösen erősen hat az a megjegyzése, miszerint: „Azért 1992-ben nem mindenkivel lehet ezt megcsinálni, csak aki hagyja.” Ebből a beszélgetésből végig az érződik, hogy a riporter is értetlenül áll azelőtt, hogy riportalanya annyira nem volt képes irányítani a sorsát, annyira nem volt tisztában a jogaival, és hogy mi történik vele, hogy inkább hallgatott és csendben kínlódott, mint ésszerű lépéseket tett volna helyzete jobbá tétele érdekében.
A készítői egészen drámaira komponálták a dokumentumjátékot. Drámaiságának csúcspontját nagyjából közép tájt éri el, amikor Sasvári anyja tanácstalanul és zokogva beszél kilátástalan helyzetükről: mélyszegénységben élnek rokkant férjével nem tud több embert ellátni, etetni, de ha nem veszi magához magatehetetlenné vált fiát, rossz anyának bélyegzik majd. Az abszolút drámai csúcsponton a riporter szinte hősként tűnik fel, aki segíteni akar, s mint aki harcba indítja hősét, Sasvári anyja indulás előtt óva inti a riportert, hogy vigyázzon Vajnával, „mert nagyon veszélyes játékba kezdett”, és „mindenre számíthat”, meg hogy „magának is családja van, magára is vigyáznia kell”.

A hiteles, hivatalos iratok, rendőrségi beadványok, kérvények közlése, amelyeket érzésem szerint színészek olvasnak fel, alátámasztja, hogy a Vajna-ügy valóban létezik, s többen is hasonlóan pórul jártak a telepen dolgozott juhászok közül. Ez a része a dokumentumjátéknak ügyesen ellensúlyozza a már-már tragikus drámaisággal megkomponált első részt, s előkészíti a hallgató által bizonyára tűkön ülve várt nagy szembenézést Vajnával, az ördöginek feltüntetett, a sikerért mindenen és mindenkin átgázoló vállalkozóval. Bűnösnek véli a riporter is, aki úgy „beszélget” vele, mint ahogy a vádlottal szoktak a tárgyaláson. A riporter sorra leplezi le a riportalany hazugságait, aki egy idő után nem válogatja már meg a szavait.

A dokumentumjáték Vajna tajtékzó haragjával és üvöltésével végződik, tele káromkodással és trágársággal. Ez azonban csak növeli a rádiójátéknak azt az erősségét, hogy a szereplők tényleges megszólalásaikkal szinte megelevenednek előttünk. A mű végéről persze nem maradhat el a tanulság sem, amelyet maga a riporter fogalmaz meg, mintegy rezonőri szerepbe helyezkedve ezzel. Véleményem szerint pont a vége miatt kissé eltúlzott a mű „népnevelő jellege”, legalábbis a mai füllel hallgatót ez a nyílt okítási szándék esetleg riaszthatja.

”Neuberger Eszter”

V. J.

Vagy legfeljebb V. József. Esetleg – „blikkesen” – zárójelben egy életkorral kiegészítve.
Ha napjainkban készül el a Cselédlépcsőn Európába, akkor a hallgató egész biztosan nem jutott volna ennél közelebb a tárgyalt dokumentumjáték negatív hősének kilétéhez, köszönhetően a személyiségi jogok nagyfokú védelmének. Mert abban ugye senki sem kételkedhet, hogy ezt a dokumentumjátékot ma is meg lehetne csinálni, hiszen a téma – jóllehet a cselédből azóta már „csicska” lett – még mindig aktuális, sőt ebben a pillanatban talán aktuálisabb is, mint valaha (elég csak az utóbbi hónapok különböző híradásaira, illetve Till Attila Cannes-t is megjárt kisjátékfilmjére gondolni).

Még szerencse (mármint a szerencsétlenségben), hogy a probléma – jóval a személyiségi jogok fanatikus védelmének korszaka előtt – a Kovalik Márta–Hegyi Imre szerkesztő-riporter páros figyelmét is felkeltette, s így egy olyan remekmű is elkészülhetett, amely „point blank” foglalkozik a témával: egyenesen, kertelés nélkül mutatja be a kiszolgáltatott, s naivitásáért lábaival fizető kisember és az őt (és másokat) megnyomorító vállalkozó történetét. S teszi mindezt 1992-ben, egy olyan korszakban, melynek hőse egyértelműen utóbbi: az ország gazdaságának fellendítésében kulcsszerepet játszó vállalkozó.

Ugyanakkor fentebb a személyiségi jogok védelmét kétszer is jelzővel láttam el, s úgy érzem, hogy az előbbi gondolatmenet folytatása előtt mindenképp szükségszerű tisztázni e jelzőket, különösen a fanatikust. Félreértés ne essék, én is hatalmas eredménynek tartom azt, amit ezen ügy aktivistái az utóbbi években elértek, de van az a mondás, hogy „Okos ember más kárán tanul.”, s meglátásom szerint ahhoz, hogy ez valóban működjön, konkrétumokra van szükség. Konkrét esetre az eset valódi szereplőivel, akik fizikai megjelenésükkel – ami jelen esetben a hang – bizonyítják, hogy valaha léteztek, s megtörtént velük az, amelynek átélését a hallgató nyilván el akarja kerülni. Márpedig ennek a konkrétságnak elengedhetetlen alkotóeleme az áldozat neve, a minden kétséget kizáró bizonyíték arra, hogy van vagy volt valaki, akivel mindez megtörtént. Ugyanis ellenkező esetben a túlzott anonimitás képes akár egy olyan általánosítás szintjére lealacsonyítani történetet, ahol az események vagy elveszítik súlyukat, vagy indokolatlanul bélyegeznek meg olyan embereket, akik valamilyen szempont alapján egy közösségbe sorolhatóak az adott történet negatív hősével, jelen esetben a magyar vállalkozókat.

Ha viszont az áldozat vállalja a nevét, akkor – az egyenlőség forradalmi jelszavának értelmében – illik az érme másik oldalát is név szerint bemutatni és nem monogramokkal dobálózni, pláne egy ilyen esetben, amikor az antagonistaként szerepeltetett vállalkozó bűnösségéhez jószerivel kétség sem férhet, s az ő fontosabb adatainak (név, lakhely) ismertetésével nagy valószínűséggel sikerülhet megmenteni embereket attól, hogy ők is az áldozatává váljanak, arról nem is beszélve, hogy talán azokon is segíthet, akik már áldozattá váltak, mert számukra a nyilvánosság lehet az egyetlen esély a szabadulásra.

Médiától vagy témától függetlenül én ezt várom el minden olyan alkotástól, melynek műfaji megnevezésében ott a „dokumentum” szó, s ezt az elvárásomat a Cselédlépcsőn Európába maximálisan teljesíti is; méghozzá úgy, hogy mindeközben a „fikció” érzetét is képes felkelteni a hallgatóban, köszönhetően a Kovalik Márta által alkalmazott elbeszélésmódnak, ugyanis Hegyi Imre riportjait egy csavaros nyomozás-narratíva mentén fűzi fel, melynek során az áldozattól eljutunk az antagonistáig, akinek nem csak a nevét ismerjük meg mindenfajta torzítás nélkül, hanem a hangját is, s amit és ahogy mond az alapján egyértelműen bebizonyosodik, hogy milyen ember is ő.
A Cselédlépcsőn Európába tulajdonképpen tökéletesen illusztrálja azt a gondolatot, miszerint az Élet írja a legjobb forgatókönyveket, még ha ezek többnyire szomorúak is, és ha egy ilyen „forgatókönyvre” rátalál egy Kovalik Márta–Hegyi Imre alkotópáros, akkor egyszerre kapunk ütős dokumentumot és lebilincselő fikciót, jelen esetben egy dokumentumértékű krimi-drámát.

”Fekete Martin”

A vállalkozó tündöklése és bukása

Egy olyan férfi szavai csendülnek fel, aki megjárta a poklot, éveken át tartó rabszolgamunkát végeztettek vele, egy karámban élt, állatok és még 10 másik férfi társaságában, jutalma pedig még ennél is szörnyűbb volt: az embertelen körülmények hatására lábai lefagytak, az orvosoknak pedig amputálniuk kellett azokat, hogy megmentsék életét.
A betegágyon, pénztelenül fekvő férfi történetéről hozzá különböző módon kötődő emberek beszámolóin keresztül kapunk teljes képet, és egy olyan társadalmi problémára derül fény, amiről a legtöbben azt gondolnánk, már a 19. században eltűnt, de legalábbis nem élte túl a rendszerváltozást.

A készítők, a több évtizedes rádiós múlttal rendelkező Kovalik Márta és Hegyi Imre nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy egy olyan témát választottak, melyben a fő gonosz maga a korszak egyik legnagyobb hőse, a széles körben ünnepelt Vállalkozó. A rendszerváltás után, mint olyan valaki, aki saját sorsának kovácsa, példakép volt – a műsorral viszont egy olyan vállalkozót ismerhetett meg a publikum, aki a maga szerencséjét más emberek sorsának befolyásolásával és alapvető jogaik sárba tiprásával csinálta meg.

A kilencvenes évek elején a személyiségi jogokat még nem vették olyan komolyan, mint ma. Ebben a korban még ki lehetett mondani az ügyben érintett személyek nevét, nem kellett elhallgatni egy adatot sem – nem kellett félni az ombudsman haragjától. Ma már a bűntények mögött nem csak arcok, de nevek sincsenek, csak maga a bűn létezik – így viszont eltávolodunk a mindennapok borzalmaitól, nem kezeljük valódi, konkrét személyekként a legborzalmasabb tettek elkövetőit sem. A Cselédlépcsőn Európába készítői viszont ügyesen kihasználták az akkori jogi körülményeket: nincs hangtorzítás vagy cenzúra, lakhely címek hangzanak el, és még a történet legnagyobb gonosza is saját nevét felvállalva próbálja bizonygatni az igazát (amikor pedig úgy látja, hogy vesztésre áll, nem rest a hangrögzítő lekapcsolására utasítani Hegyit).

A különböző interjúrészletek (Hegyiék mikrofonvégre kapnak orvost, rendőrt, sorstársakat és szülőket egyaránt, még levélfelolvasás is bekerült a repertoárba) esetleges monotonitását rendre kellemes zongorajáték töri meg – ezt leszámítva azonban nincs semmilyen aláfestő zene, ami nem is gond: itt most a szavak a fontosak, azok pedig a hangmérnöki munkának köszönhetően minden helyzetben jól kivehetőek. Nem szabad tönkretenni egy ilyen súlyos témát azzal, hogy zenével próbáljuk meg még tovább dramatizálni a helyzetet, hiszen így akaratlanul is a fikció, a megrendezett valóság felé toljuk a művet.

A teljes objektivitást persze nem csak értelmetlen lenne számon kérni, de a témát figyelembe véve erkölcstelen dolog is (hiszen nem lehet teljes közömbösséggel feléje nyúlni): ennek megfelelően Hegyi kommentálja is az eseményeket két beszélgetés között, a mű végén pedig felhívja a figyelmünket a csicskatartás és a rabszolgamunka létezésének társadalmi vetületeire, és kihangsúlyozza a társadalom és a nyilvánosság szerepét a probléma felszámolásában.

A műsor ügyesen ugrál a megszólalók között, mindig időben hoz be egy új hangot, hogy végig fenntartsa a figyelmet. A cselekmény egy nyomozás folyamatához hasonlít a legjobban: ahogy Hegyi egyre több emberrel beszél, mi is egyre több dolgot tudunk meg a telken uralkodó körülményekről (a munkások/fogvatartottak állatok között aludtak, Vajna József sokszor egymásnak uszította a férfiakat, fizetést nem kaptak), a hatóságok inkompetenciájáról (Vajna ellen több eljárás is indult, de mind eredménytelenül végződött), Vajna vállalkozó romlottságáról és azokról a tönkretett sorsokról, amik már a kizsákmányoló szerződés megkötése előtt sem voltak túl fényesek.
Hegyi sem a passzív kérdező szerepét vette fel, szerves része az eseményeknek, jelenléte nem a nézői azonosulást, hanem az információszerzést és a tragédia minden okának feltárását szolgálja.

A Cselédlépcsőn Európába egy rendszerváltás utáni, demokratikus országhoz nem méltó problémáról beszél kemény közvetlenséggel, sallangmentesen ám a témát teljesen körüljárva – az eredmény pedig egy európai színvonalú dokumentumjáték, amely a benne rejlő érzelmi töltetnek és a munka letisztultságának, valamint a meghökkentő történéseknek köszönhetően biztosan sokáig fog a hallgató fülében visszacsengeni.

”Vizy Márton”