Hevesi Sándor a rádió mellett

Ahogy belekóstolgattam a rádiós mesterségbe, igyekeztem rájönni, megálmodni, milyen sajátos törvényeket követel meg a mikrofon, milyen műfajok állják meg ott a helyüket, milyen variációs lehetőségei vannak az emberi hangnak. Milyen szerepe lehet a hangkulisszának és mennyi? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokra kerestem választ. A magamnak adott helyes megoldás után merészeltem elfogadni 1933 őszétől a rádiókritikus őrhelyét. A Színházi Élet c. képes hetilapba már előzőleg is színes riportokat küldtem színházi bemutatókról, tudósítottam hangversenytermekből. Ugyanezen lap mellékleteként született meg a Rádió-világhíradó, melyben hétről hétre figyeltem és bíráltam a rádió műsorait. Igazán bíráltam… Eleinte jóindulatúan tanácsokat adtam, bátran az új kísérletezésre ösztönöztem. Később, őszintén szólva, megriadtam, mikor a magukat kiváló szakembereknek hívők olyan hibákba estek, melyek a rádiózás csecsemőkorára voltak jellemzők… Elhiheted, Rádió cimbora, hogy a meg­bíráltaknak hatalmuk volt, és visszaütöttek. Mögöttük állt Hóman Bálint kultuszminiszter teljes apparátusával. Hát ez az oka, amiért most, 1937 őszén, négy évi kritikai munkásságomnak búcsút mondok. Ne emeld rám szemrehányóan a sgombszemedd. Néha azért hallgatlak… ötletszerűen, kedvtelésből… Szép operaközvetítést, hangversenyt, pihentetőült. Prózából nagyon keveset… csak a kivételesen nagyokat… Tudod, a Rádióélet című folyóirat munkatársaival történt az utolsó nagy összecsapás… Mondjam meg a nevüket?… Nem érdekes. Sohasem azok teszik az embert tönkre, akik közvetlenül vádolnak, hanem akik az ilyen félelmetes komédiákat hátulról irányítják… A szem­től szembe szidalmazók kis emberek. Ők állásféltésből, parancsra sziszegik a fillért.

—

II. VÁDLÓ: Akkor arról is értesült, hogy mindenütt nagy sikert ért el… És ennek ellenére Ön a legfelháborítóbb módon ledorongolja. HEVESI: Először is: az Önök értesülései tévesek. Négy-öt rádió valóban bemutatta a darabot… A darab íróilag gyönge, ezzel minden kritikus világszerte egyetértett… Másodszor az ún. siker, amire Önök céloznak, technikai jellegű. Tudniillik vannak olyan rádiók, ahol a hangeffektusokat bravúros ügyességgel alkalmazták, nem úgy, mint pl. nálunk. A darab forgatókönyvét olvastam és a rendező instrukcióit is. Ez a következő: „A szöveg alá keverjünk összedűlő házak recsegését, szélzúgást, harangkongást és aláfestő zenét. A két telefonoskisasszony, kik tudósítanak a forgószélről, majd egymással beszélgetnek: erőteljes hangon szóljanak…” 1973. december 9., K 20.30-21.28

Dokumentumjáték
Korabeli feljegyzések alapján írta és rádióra alkalmazta Tertinszky Edit
Közreműködők:
Ajtay Andor, Bodnár Erika, Budai István, Fülöp Zsigmond, Gordon Zsuzsa, Győry Franciska, Kovács Károly, Ladomerszky Margit, Mensáros László, Sándor Böske, Sinkovits Imre, Ujlaky László, Venczel Vera és Verebes Károly
Szerkesztő: Dénes István
Rendező: Cserés Miklós dr.
Részlet Tertinszky Edit dokumentumjátékából
HEVESI:
Ahogy belekóstolgattam a rádiós mesterségbe, igyekeztem rájönni, megálmodni, milyen sajátos törvényeket követel meg a mikrofon, milyen műfajok állják meg ott a helyüket, milyen variációs lehetőségei vannak az emberi hangnak. Milyen szerepe lehet a hangkulisszának és mennyi? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokra kerestem választ. A magamnak adott helyes megoldás után merészeltem elfogadni 1933 őszétől a rádiókritikus őrhelyét. A Színházi Élet c. képes hetilapba már előzőleg is színes riportokat küldtem színházi bemutatókról, tudósítottam hangversenytermekből. Ugyanezen lap mellékleteként született meg a Rádió-világhíradó, melyben hétről hétre figyeltem és bíráltam a rádió műsorait. Igazán bíráltam… Eleinte jóindulatúan tanácsokat adtam, bátran az új kísérletezésre ösztönöztem. Később, őszintén szólva, megriadtam, mikor a magukat kiváló szakembereknek hívők olyan hibákba estek, melyek a rádiózás csecsemőkorára voltak jellemzők… Elhiheted, Rádió cimbora, hogy a meg­bíráltaknak hatalmuk volt, és visszaütöttek. Mögöttük állt Hóman Bálint kultuszminiszter teljes apparátusával. Hát ez az oka, amiért most, 1937 őszén, négy évi kritikai munkásságomnak búcsút mondok. Ne emeld rám szemrehányóan a sgombszemedd. Néha azért hallgatlak… ötletszerűen, kedvtelésből… Szép operaközvetítést, hangversenyt, pihentetőült. Prózából nagyon keveset… csak a kivételesen nagyokat… Tudod, a Rádióélet című folyóirat munkatársaival történt az utolsó nagy összecsapás… Mondjam meg a nevüket?… Nem érdekes. Sohasem azok teszik az embert tönkre, akik közvetlenül vádolnak, hanem akik az ilyen félelmetes komédiákat hátulról irányítják… A szem­től szembe szidalmazók kis emberek. Ők állásféltésből, parancsra sziszegik a fillért.
I. VÁDLÓ: Ön Hevesi úr, elképesztő dolgokat művel!
II. VÁDLÓ: Igen! Egyszerűen nem érti a hivatalos álláspontot!
HEVESI: Tisztázzuk uraim, miről van szó?
I. VÁDLÓ: Ön nagyon jól tudja, hogy Janini Morawska lengyel írónő Santa Cruz-i forgószél c. darabja a világ minden stúdiójában bemutatásra került…
HEVESI (gúnyosan közbevág): Igen, ezt nagyon jól tudom…
II. VÁDLÓ: Akkor arról is értesült, hogy mindenütt nagy sikert ért el… És ennek ellenére Ön a legfelháborítóbb módon ledorongolja.
HEVESI: Először is: az Önök értesülései tévesek. Négy-öt rádió valóban bemutatta a darabot… A darab íróilag gyönge, ezzel minden kritikus világszerte egyetértett… Másodszor az ún. siker, amire Önök céloznak, technikai jellegű. Tudniillik vannak olyan rádiók, ahol a hangeffektusokat bravúros ügyességgel alkalmazták, nem úgy, mint pl. nálunk. A darab forgatókönyvét olvastam és a rendező instrukcióit is. Ez a következő: „A szöveg alá keverjünk összedűlő házak recsegését, szélzúgást, harangkongást és aláfestő zenét. A két telefonoskisasszony, kik tudósítanak a forgószélről, majd egymással beszélgetnek: erőteljes hangon szóljanak…”
1973. december 9., K 20.30-21.28