A sugarak

Paczkó Gedeon gazdasági írnoknak megbicsaklott a lába valahol. A bal térdébe állt be ez a bicsaklás és benne is maradt makacsul. Pedig Szűcs Bábi néni ötször is megkenegette sótalan zsírral, meg s ó-e borszesz híján, megsózott törkölypálinkával – hiába. Gedi sántikált egyre, mint az öregbéres félszemű tehene. Állt is mind nehezebben. Behajtatott hát a doktorhoz. Fiatalember volt ez a doktor, hönyyögött, hümmögött, nyomott, tapogatott. Végül azt mondta, valami rendellenesség van, uram, ezzel kórházba kell menni, röntgendiagnosztikai átvilágításra, úgy ám. Dologidő volt bár, de csak elengedte az intézős. Paczkó Gedeon ambulanciára került. Ott is tapogatták, gyömiszköltek először, s azután felküldték az emelőre. Állt ám az emeleten Paczkó Gedi, s hallgatta a nagy sercegést az ajtó mögül a népek körül. De egyszer csak kinyílt az ajtó, s egy gyönyörű lány jelent meg a küszöbön. Talpig fehérben, még a lajbijában is fehér elefántcsontból voltak a csatok, de az arca rózsalevél volt és liliomlágyító a keze. Paczkó Gedi átfogta a nyalka tekintetének egy rebbenésével, s a száján önkéntelenül kiszaladt:

—

Ejnye, de szép! Menten el is pirult azonban. Mert a fehér kisasszony megszólította és kérte a Röntgen-lapokat. Azokét, kiknek a mellét kell vizitálni. Paczkó Gedi nekifürgéskedett. Odanyomta ő is a céduláját, mert azt érezte abban a percben, hogy inkább idebent, a szíve körül van mutatnivaló: azt nézze ez a kisasszony a Röntgen szemével, vigye a rossz jobb térdet, ha ez a szép lány a szívét is nézi! Igaz, hogy a cédulán nincs arról szó – hanem majd beszél neki annyit, de annyit… Ezenközben a kisasszony átnézte a lapokat. Visszaadta a Paczkóét. Elpirulva, a mosolygása közben: Hát maga a mellében gondolja a térdét?! Gabi mondani akart valamit, csakhogy már becsukódott az ajtó, így csak a táblára tátoghatott meredten. Röntgen-vizsgálat. Dr. Gaál Anikó, alorvos. Hejnye, hogy ejnye! Még valami kanásznak gondol a drága valamikép… De fene egy bivaly vattyok! – így töprengett Paczkó Gedi. – Hol elgyönyörödött pogányul, hogy mi lehetne ott bent, süstörgés közt, ha ez a leány valaha szeretné, hol meg elpirult égőre, mint valami neveletlenségén búslakodó kicsi kölyök.

—

A „mellesei” meg szállingóztak csak kifelé. Sillabizálva mentek a lelettel. Egy kehes asszony után aztán csak kiintett Gedinek is a kisasszony. No jöjjön maga is! Mi a panasza? Gedi élvezeteseket pislantott, akár csak egy lámpás a sötétben. Nekem kérem a lássan? A térdem, a bal térdem… Kibicsaklott ez, kérem alássan!

—

Feküdjön fel ide az asztalra! Tegye szabaddá a bal térdét!… Na, hát ezt a térdét gondolta a mellébe előbb?! Gedi majd elsüllyedt ott, fektében a kisasszony előtt. Nagyon megzavarodtam, kezit csókolom! De nagyon! – Nekibátorodott. – Mert hogy ilyen szép lányt életemben nem láttam soha, csókolom a kezét! Inkább a szívemet nézetem vele, gondoltam… Ezt a gyönyörűséggel hirtelen eltelt nagy fene szívemet… Megbolondult?! – kérdezte haraggal a kisasszony, s feljebb csavarta az asztalt. Még nem! De ha még egyszer idehoz valami nyavalya… Csend! – toppantott dr. Gaál Anikó, s hátraszólt a sötétbe valahova. Egy szemüveges, nyeszlett úr jött erre elő. Gedi azt hitte, összedűl a világ, vagy ezekkel a rejtelmes sugarakkal megölik. De nem történt ilyesmi. Az úr csendesen megindította a sercegő gépet, Gaál Anikó szótlanul figyelt. Aztán csak abbahagyták, s kiküldték Gödit. Várjon odakint. Nyílott, csukódott ezután az ajtós, a kisasszony nagy huncátul ránézett mindig Gödire. Délben pedig még mosolygósabban intett:

—

Nincs előhívónk! Jöjjön el holnap a leletért! Paczkó Imákúrnagyot ugrott örömében. Azzal a hib bant ballábával. Hüjnye, a Röntgen-szemű! Hú, de megbabonázott! Ezek csak a sugarak! Hanem szó, ami szó, én is a szívibe vágtam! Bele bizony, amilyen pompás pofa vagyok! Tíz ilyen kollégafélét egymagam kiteszek! Másnap kilenckor ott ténfergett a leletért. Rögtön elébe állt Gaál Anikónak, ahogy az jött fel a lépcsőn, s egy nagy piros rózsabokrétát nyújtott neki. Akkora rózsákkal, mint egy ilyen boldog ifjú szíve. Gaál Anikó elfogadta a mosolygósan, meg is legyintette Gedi arcát. Aztán egy kijövő fiúval kiküldte a Gedi leletét is. Az interarticuláris spatium megszűkült; a térdcsontok kicsit atrophiásak. Ezt olvasta Gedi, s füttyentett rá. Ott atrophiásodjon valamennyi! A rózsát! Elfogadta a rózsát!! Odalent adtak erre a leletre valami port, hogy azt vegye be naponta háromszor. Nevették is a pusztán. A lába bicsaklott meg, s az orvosok port nyelessenek vele! Csak Gedi nem nevetett. Ahogy javult a lába, úgy szomorodott el az egészségén, s az esze mindig dr. Gaál Anikón járt. Annak a sugarain. Úgy húzott ki vagy négy hetet búsulásban.

—

Hanem aztán nem bírta tovább, be kell mennie, ha törik, ha szakad, valahogy! T’ gonám, de itt se eresztik csak úgy, ott sem állíthat be azzal, hogy „Jó napot, doktorkisasszony szentem!” Nyavalya kell, nyavalya, a kiskésit! De hogyan, hogy legyen is, meg azért persze ne nagyon is? Lett. Egy holdtalan este maga az intéző hajtotta a homokfutót, s hogy, hogy nem, Paczkó Gedi a hátsó ülésből kifordult. Éppen a Szent Flórián szobra elé. Szerencse, hogy komoly baja nem történt, csak a kulcscsontja törött el. Míg jajgattak körülötte, s az intézőné sajátkezűleg babusgatta, Paczkó Gedi pokoli módon vigyorgott: A szép világát! Most csak felvételezi a szívemet is! Harmadnap ott volt a Röntgen-szoba előtt. Leste az ajtót, a leletlap mellett szorongatta a rózsacsokrot is. Nyílott az ajtó, s a száraz, fahangú illető a leletcédulát kérte. Paczkó Gedi zavartan hebegte: Pardon a kisasszony… én a kisasszonyt…

—

Miféle kisasszonyt? Doktor Gaál Anikót. Nincs itt már. Nincs?!? Nincs. Férjhez ment. Kérem a lapokat! Paczkó Gedivel fordult a világ. De csak egy pillanatig. Mert azután megkapta az orvos karját, nagyot üvöltött: Az atyámesterit! Miért fordultam akkor le a szandlóferről?! Miért?! Rogyassza le az a mennybéli az eget! És odavágva leletlapját, csokrát az ajtónak, lerohant a lépcsőn. Értetlenül és bámulva néztek utána. (Pesti Napló, 1923 augusztus 28.)

A sugarak
Víg egyfelvonásos.
Irta Kilián Zoltán.
Rendező: Köpeczi-Boócz Lajos
Személyek: Gaál Anikó dr. orvosnő — Medgyasszay Vilma; Paczkó Gedeon gazdász — Rátkay Márton; Lukácsy Ernő orvos — Ross Jenő; Nénike — Bera Paula.

Kilián Zoltán ismét pompás hangjátékkal bizonyította be, hogy egyike a rádió leghivatottabb darabíróinak. Új darabja, A sugarak,a nemrég oly igazi sikert ért A rádiócsoda mellett a magyar rádióirodalom új irányát jelenti. A nagyszerű rádiójátékot Köpeczi-Boócz Lajos kitűnően rendezte.

Kéziratban: OSZK Színháztörténeti Tár 13/2/7 v138/1993

A párbszédes szövegkönyv alapja ez a korábbi novella:

A sugarak
írta: Kilián Zoltán
Paczkó Gedeon gazdasági írnoknak megbicsaklott a lába valahol. A bal térdébe állt be ez a bicsaklás és benne is maradt makacsul. Pedig Szűcs Bábi néni ötször is megkenegette sótalan zsírral, meg s ó-e borszesz híján, megsózott törkölypálinkával – hiába. Gedi sántikált egyre, mint az öregbéres félszemű tehene. Állt is mind nehezebben. Behajtatott hát a doktorhoz. Fiatalember volt ez a doktor, hönyyögött, hümmögött, nyomott, tapogatott. Végül azt mondta, valami rendellenesség van, uram, ezzel kórházba kell menni, röntgendiagnosztikai átvilágításra, úgy ám.
Dologidő volt bár, de csak elengedte az intézős. Paczkó Gedeon ambulanciára került. Ott is tapogatták, gyömiszköltek először, s azután felküldték az emelőre.
Állt ám az emeleten Paczkó Gedi, s hallgatta a nagy sercegést az ajtó mögül a népek körül. De egyszer csak kinyílt az ajtó, s egy gyönyörű lány jelent meg a küszöbön. Talpig fehérben, még a lajbijában is fehér elefántcsontból voltak a csatok, de az arca rózsalevél volt és liliomlágyító a keze. Paczkó Gedi átfogta a nyalka tekintetének egy rebbenésével, s a száján önkéntelenül kiszaladt:
— Ejnye, de szép!
Menten el is pirult azonban. Mert a fehér kisasszony megszólította és kérte a Röntgen-lapokat. Azokét, kiknek a mellét kell vizitálni. Paczkó Gedi nekifürgéskedett. Odanyomta ő is a céduláját, mert azt érezte abban a percben, hogy inkább idebent, a szíve körül van mutatnivaló: azt nézze ez a kisasszony a Röntgen szemével, vigye a rossz jobb térdet, ha ez a szép lány a szívét is nézi! Igaz, hogy a cédulán nincs arról szó – hanem majd beszél neki annyit, de annyit…
Ezenközben a kisasszony átnézte a lapokat. Visszaadta a Paczkóét. Elpirulva, a mosolygása közben:
— Hát maga a mellében gondolja a térdét?!
Gabi mondani akart valamit, csakhogy már becsukódott az ajtó, így csak a táblára tátoghatott meredten.
Röntgen-vizsgálat. Dr. Gaál Anikó, alorvos.
— Hejnye, hogy ejnye! Még valami kanásznak gondol a drága valamikép… De fene egy bivaly vattyok! – így töprengett Paczkó Gedi. – Hol elgyönyörödött pogányul, hogy mi lehetne ott bent, süstörgés közt, ha ez a leány valaha szeretné, hol meg elpirult égőre, mint valami neveletlenségén búslakodó kicsi kölyök.
A „mellesei” meg szállingóztak csak kifelé. Sillabizálva mentek a lelettel. Egy kehes asszony után aztán csak kiintett Gedinek is a kisasszony.
— No jöjjön maga is! Mi a panasza?
Gedi élvezeteseket pislantott, akár csak egy lámpás a sötétben.
— Nekem kérem a lássan? A térdem, a bal térdem… Kibicsaklott ez, kérem alássan!
A kisasszony elmosolyodott:
— Feküdjön fel ide az asztalra! Tegye szabaddá a bal térdét!… Na, hát ezt a térdét gondolta a mellébe előbb?!
Gedi majd elsüllyedt ott, fektében a kisasszony előtt.
— Nagyon megzavarodtam, kezit csókolom! De nagyon! – Nekibátorodott. – Mert hogy ilyen szép lányt életemben nem láttam soha, csókolom a kezét! Inkább a szívemet nézetem vele, gondoltam… Ezt a gyönyörűséggel hirtelen eltelt nagy fene szívemet…
— Megbolondult?! – kérdezte haraggal a kisasszony, s feljebb csavarta az asztalt.
— Még nem! De ha még egyszer idehoz valami nyavalya…
— Csend! – toppantott dr. Gaál Anikó, s hátraszólt a sötétbe valahova.
Egy szemüveges, nyeszlett úr jött erre elő. Gedi azt hitte, összedűl a világ, vagy ezekkel a rejtelmes sugarakkal megölik. De nem történt ilyesmi. Az úr csendesen megindította a sercegő gépet, Gaál Anikó szótlanul figyelt. Aztán csak abbahagyták, s kiküldték Gödit.
— Várjon odakint.
Nyílott, csukódott ezután az ajtós, a kisasszony nagy huncátul ránézett mindig Gödire. Délben pedig még mosolygósabban intett:
— Nincs előhívónk! Jöjjön el holnap a leletért!
Paczkó Imákúrnagyot ugrott örömében. Azzal a hib bant ballábával. Hüjnye, a Röntgen-szemű! Hú, de megbabonázott! Ezek csak a sugarak! Hanem szó, ami szó, én is a szívibe vágtam! Bele bizony, amilyen pompás pofa vagyok! Tíz ilyen kollégafélét egymagam kiteszek!
Másnap kilenckor ott ténfergett a leletért. Rögtön elébe állt Gaál Anikónak, ahogy az jött fel a lépcsőn, s egy nagy piros rózsabokrétát nyújtott neki. Akkora rózsákkal, mint egy ilyen boldog ifjú szíve. Gaál Anikó elfogadta a mosolygósan, meg is legyintette Gedi arcát. Aztán egy kijövő fiúval kiküldte a Gedi leletét is.
Az interarticuláris spatium megszűkült; a térdcsontok kicsit atrophiásak.
Ezt olvasta Gedi, s füttyentett rá. Ott atrophiásodjon valamennyi! A rózsát! Elfogadta a rózsát!!
Odalent adtak erre a leletre valami port, hogy azt vegye be naponta háromszor. Nevették is a pusztán. A lába bicsaklott meg, s az orvosok port nyelessenek vele! Csak Gedi nem nevetett. Ahogy javult a lába, úgy szomorodott el az egészségén, s az esze mindig dr. Gaál Anikón járt. Annak a sugarain. Úgy húzott ki vagy négy hetet búsulásban.
Hanem aztán nem bírta tovább, be kell mennie, ha törik, ha szakad, valahogy! T’ gonám, de itt se eresztik csak úgy, ott sem állíthat be azzal, hogy „Jó napot, doktorkisasszony szentem!” Nyavalya kell, nyavalya, a kiskésit! De hogyan, hogy legyen is, meg azért persze ne nagyon is? Lett.
Egy holdtalan este maga az intéző hajtotta a homokfutót, s hogy, hogy nem, Paczkó Gedi a hátsó ülésből kifordult. Éppen a Szent Flórián szobra elé. Szerencse, hogy komoly baja nem történt, csak a kulcscsontja törött el. Míg jajgattak körülötte, s az intézőné sajátkezűleg babusgatta, Paczkó Gedi pokoli módon vigyorgott:
— A szép világát! Most csak felvételezi a szívemet is!
Harmadnap ott volt a Röntgen-szoba előtt. Leste az ajtót, a leletlap mellett szorongatta a rózsacsokrot is. Nyílott az ajtó, s a száraz, fahangú illető a leletcédulát kérte. Paczkó Gedi zavartan hebegte:
— Pardon a kisasszony… én a kisasszonyt…
— Miféle kisasszonyt?
— Doktor Gaál Anikót.
— Nincs itt már.
— Nincs?!?
— Nincs. Férjhez ment. Kérem a lapokat!
Paczkó Gedivel fordult a világ. De csak egy pillanatig. Mert azután megkapta az orvos karját, nagyot üvöltött:
— Az atyámesterit! Miért fordultam akkor le a szandlóferről?! Miért?! Rogyassza le az a mennybéli az eget!
És odavágva leletlapját, csokrát az ajtónak, lerohant a lépcsőn. Értetlenül és bámulva néztek utána.
(Pesti Napló, 1923 augusztus 28.)
1931. augusztus 9. Rádió Budapest, 6.45. „Vidámságok.“