🔈 Vissza a fülesbagolyhoz

A történelem nem mérleg, még kevésbé bunkó, hogy igazságot lehessen osztani vele. A történelemben rejtőzik valamiféle valóság, amely arra ösztökél bennünket, hogy ocsúdjunk fel, lássunk tisztán, ismerjünk rá – az értékekre. A nem romlékony, lényeges, igazi értékekre. Mindig is ez járt a fejemben, valahányszor újraolvastam Bodor Ádám elbeszéléseit. Meghökkentett a pontosságuk, tarkón vágott a megjelenítőerejük. Ez az irodalom cenzúrázhatatlan, gondoltam, mert az erőszak a mondatok mélyén lappang; a diktatúra érzete beleivódik a tájba, a klímába, az emberi mozdulatokba, a párbeszédek közötti csöndekbe. A cenzorok hülyék voltak, gondoltam, átsiklottak afölött, hogy Bodor Ádám novellavilágában a neveknek súlya van; hogy a köznapi foglalkozások )vendégé, csatornatisztítóé, ellenőré) váratlanul fenyegetővé válnak; hogy őgyelgés és várakozás, közeledés és távolodás ítéletté változhat a sivár életben, akár egy végtelenített koncepciós perben. Maga Bodor Ádám sohasem ítélkezik, noha sok hőse tévelygő, bűnös és vezeklő. „Tiszta emberek nem ismerik a szeretetet” – mondja Obrádi Simon az „Utasemberek” vezeklő hőse, aki a zsidók elleni bűnökért huszonöt évi kényszermunkát letöltött, semmije sem maradt, csak vágya az emlékezésért és megbocsátásért, némi szeretetért. De a tiszta, magukat bűntelennek vélő emberek nem tudnak emlékezni és képtelenek a befogadásra.

Az irodalmi élet szűk berkeiben nyílt titok, hogy Bodor Ádám elemi erejű novellistánk, kívül és felül minden irányzaton. A rádió is csak adósságot törleszt, amikor írásait megszólaltatja. (Dániel Ferenc)