A kisdobos

Edmondo de Amicis – A kisdobos

Rádiónk cserkészműsorában rendkívüli műsort adunk. Miskolci Jenő, a cserkészműsor szerkesztője szól a magyar ifjúsághoz, fiúkhoz, diákokhoz, egykori cserkészekhez és cserkészvezetőkhöz.

Szignál

Zene

Zene

Hallgassátok meg tehát következő elbeszélésünket, amelyet Edmondo de Amici, a híres olasz író műve alapján alkalmaztunk rádióra! A címe: A kisdobos.

Zene

Történetünk az 1848-as olasz szabadságharc idején játszódik le Észak-Olaszországban.

Zene

A custozai csata első napján, 1848. július 24-én az olasz hadsereg egyik gyalogezredének mintegy 60 embere parancsot kapott, hogy foglaljon el egy dombtetőn álló magányos házat. Feladatuk végrehajtása közben a csapatot kétszázadnyi osztrák katona támadta meg. Minden oldalról hevesen tüzelni kezdtek az olasz csapatra, alig engedve nekik időt, hogy a házba menekülhessenek és a kaput elreteszeljék.
-„Barikádozzátok el a bejáratot! Toljátok a bútorokat az ajtó elé!”
-„Kapitány úr! Jelentem, hogy három emberünk elesett, kettő megsebesült. Az egyik sebesültet sikerült magunkkal hozni.”
-És a másik?
-Az odakinn maradt.
-„Köszönöm. Őrmester, vezesse fel az első szakaszt az emeletre! Az ablakokból tüzeljenek az ellenségre! Meg kell akadályoznunk, hogy betörjék az ajtót.”
-„Igenis, kapitány úr.”
-Az olaszok a ház ablakaiból golyózáporral fogadták a támadókat, akik félkörben nyomultak előre a ház felé, és erélyesen viszonozták a tüzet. A 60 olasz katonát két altiszt és egy kapitány vezényelte. A kapitány magas, szikár, komor tiszt, ősz halántékú és fekete szakállú. Velük volt egy kis szardíniai dobos is, alig 14 éves fiú, aki nemigen látszott többnek 12-nél. A fiú arca barna volt, és fekete szemei harciasan villogtak. A kapitány az első emeleti szoba egyik ablakából irányította a védelmet. Vezényszavait harsányan kiáltotta, valamennyi pisztolylövésként hangzott. Csontos arcán az izgatottságnak semmi jele. A kisdobos kissé sápadtan, de bátran tartotta magát. Felugrott az egyik asztalra, hogy kinézhessen a ház előtti térségre. A térségen sűrű füstön át meglátta az osztrákok fehér egyenruhás sorait, amint lassan előrehatoltak. A ház meredek dombon állott. A lejtőre csupán egyetlen kis ablaka nézett. Erről az oldalról nem támadott az ellenség, inkább a ház homlokzatát és két oldalát borította tüzével. Ez azonban pokoli tűz volt. Az ólomgolyók valóságos zápora tördelte a falakat és repesztgette a tető tégláit. Bent recsegtek-ropogtak a falak, az ajtófák, a bútorok, csörömpölve hullott le az ablaküveg. A szobában minden darab bútornak lába kerekedett. Jobbra-balra hajlongott, düledezett és omladozott minden. A katonák közül, akik az ablakoknál állva lőttek az ellenségre, minduntalan összerogyott egy-egy, eltalálva az ellenség golyóitól. A konyhában már volt egy halott is. A golyó széthasította homlokát.
-„Kapitány úr! A földszinten már nem sokáig tarthatjuk magunkat.”
-„Miért ne tarthatnánk magunkat?”
-„Egyetlenegy ember sem állhat meg az ablakokban. Az ellenség minden ablakra, minden nyílásra öt puskából lő, akárcsak valami […]”
-„Őrmester, ne tartson nekem előadást. Parancsom van rá, hogy a házat tartanom kell, és visszavonulni akkor se tudnék, ha akarnék. Megértette?”
-„Igenis, kapitány.”
-„Küldjön le az emeletről néhány embert, erősítsék a tüzet a homlokzati oldalon. Nem szabad, hogy az ellenség elérje a falakat.”
-Mindez azonban nem sokat használt. Az ellenséges tűz csak fokozódott. Egyre több lett a halott és sebesült a házban. Az ellenség félköre egyre szorosabbra fűződött. Egyszerre a kapitány, aki eddig érzéketlennek látszott a veszedelemmel szemben, nyugtalan lett. Nagy lépésekkel kisietett a szobából. Altisztje követte. Az altiszt néhány perc múlva visszarohant és intett a kisdobosnak, hogy jöjjön. A fiú felszaladt a falépcsőkön az őrmester után. Üres padlásszobába léptek. A kapitány az asztalnál ült, és valamit írt egy darab papírra. Lábainál vastag kötél hevert. A kapitány most összehajtogatta a papírt, és szigorú szürke szemeit a fiúra szegezte. „Dobos!” – szólt a fiúhoz. Mire az sapkájához emelt kézzel tisztelgett. „Dobos” – mondta a kapitány – „te bátor fiú vagy.” A kisdobos szemei villogtak. „Igenis, kapitány úr” – felelte. „Akkor nézz oda le” – szólt a kapitány, és az ablakhoz vezette a fiút. „Látod ott a völgyet? Arra, Villa Franca házainak szomszédságában, ahol a szuronyok villognak, ott állnak a mieink. Vedd ezt a levelet, kösd derekadra a kötelet, és ereszkedj le rajta. Kússz le a lejtőn, rohanj át a síkságon. Igyekezz minél előbb eljutni a mieinkhez, és add át a levelet a legelső tisztnek, akit meglátsz. Vesd le az övedet és borjúdat.” A fiú gyorsan teljesítette a parancsot. Ingre vetkőzve derekára kötötte a kötelet, a levelet pedig nadrágja zsebébe tette. Az altiszt megerősítette a kötél végét a szobában, és a kisdobos kibújt az ablakon. „Vigyázz!” – szólt utána a kapitány. „A csapat élete a te bátorságodtól és lábaidtól függ.” „Bízzék bennem, kapitány úr” – felelte a fiú, és elengedte az ablak párkányát.
-„Vigyázz fiam, az Isten vezéreljen!”
-A kisdobos néhány pillanat alatt a földön volt. Az altiszt felhúzta a kötelet. Mindketten nyugtalanul álltak az ablakban és nézték, mint fut a fiú a lejtőn lefelé.
-„Már a rét közepén van! Jól fut a fiú!” „Még néhány perc és megmenekültünk! Nem fogják észrevenni!”
-„Kapitány úr! Észrevették, tüzelnek rá! Látja, kapitány úr, a kis porfelhőket a fiú körül? A becsapódások!”
-„De nem találták el! Továbbfut. Úgy fut, mint az ördög. Még mindig lőnek rá.”
-„Elbukott, eltalálták. Megölték! De nem. Most újra feláll, továbbfut.”
-„Csak felbukott, hála Istennek.”
-„De sántít.”
-„Talán kificamította a lábát.”
-Most már kiért a lőtávolból. Már nem érik el a golyók.
-„Csak idejében odaérjen, csak idejében jöjjenek. Akkor megmenekültünk.”
-„Nézze, kapitány úr, most lassabban fut! Már nem is fut, csak biceg.”
-„Talán egy golyó horzsolta a lábát.”
-„Mi az, mi történik odalent?”
-„Kapitány úr, kapitány úr! Az ellenség beszüntette a tüzelést. Küldönc jött fehér zászlóval, és, és megadásra szólított fel minket.”
-„Úgy! És a dobos?”
-„Alig vonszolja magát előre.”
-„Mit feleljünk az ellenségnek, kapitány úr? Már nem sokáig tarthatjuk magunkat!”
-„Semmit se feleljetek! Folytassátok a tüzet!”
-„De miért nem fut az a fiú? Miért nem rohan? Fél óra alatt itt lehetne a segítség, ha…
-Miért nem futsz? Miért nem rohansz? Menj tönkre, pusztulj el, halj meg, gazfickó, de rohanj!”
-„Leült, kapitány úr, leült a földre.”
-„No, hitvány kölyök, leült.”
-Valóban. A fiú, akinek feje eddig ki-kibukkant a búzaföld kalászai közül, most egyszerre eltűnt, mintha elbukott volna. De egy pillanat múlva ismét feltűnt a feje, majd újra eltűnt egy domb mögött, és a kapitány nem látta többé. A kapitány lerohant a lépcsőkön. A golyók mind sűrűbben érték a házat. A szobák tele voltak sebesültekkel. A falak és a padlók piroslottak a vértől. Az ajtók előtt egymás fölött hevertek a holttestek. A hadnagy bal karját összezúzta egy golyó. A füst és a por mindent eltakart. A kapitány embereit biztatta.
-„Bátorság, mindenki tartson ki a helyén! Rögtön segítséget kapunk. Bátorság! Csak még egy kevés ideig!”
-Az osztrákok még közelebb jutottak a házhoz. A füstön át a katonák arcát is meg lehetett már különböztetni. Behallatszott vad kiáltozásuk, amint folytonosan megadásra szólították fel a házban lévőket. Néhány védő megfélemlítve visszahúzódott az ablaktól. A védelem tüzelése mindinkább gyengült. Látszott az arcokon, az ellenállást nem folytathatják már soká. A kapitány kirántotta kardját, és dühében magánkívül rohant ide-oda a szobában. „Nem jönnek, nem jönnek” – mormogta összeszorított fogakkal. Készült a halálra.
-„Itt vannak, itt vannak!”
-A kiáltásra valamennyien, épek és sebesültek, altisztek és közlegények, mind az ablakhoz rohantak, és a remény vad ellenállásra késztette őket. Néhány pillanat múlva az ellenség soraiban rendetlenség mutatkozott. A kapitány felragadta a zászlót, hogy embereivel megrohanja a támadókat. Ugyanakkor a távolból Hurrá! kiáltás reszkettette meg a levegőt. A völgy felől futólépésben közeledtek az olasz karabélyosok a szorongatottak segítségére. A kapitány a zászlóval a kezében kirohant a kapun, emberei utána. Az ellenség sorai összezavarodtak, meginogtak. Rövid harc után az osztrákok futva menekültek a ház környékéről. A magaslatot nyomban két olasz gyalogzászlóalj és két ágyú foglalta el. A nap az olasz csapat győzelmével végződött.

Zene

-De a következő nap újra kezdődött a harc. Az olaszokat bátor ellenállásuk ellenére az osztrákok túlereje kiszorította állásaikból.

Zene

-26-án reggel kénytelenek voltak visszavonulni a Mincio felé. A kapitány, aki a harc során bal karján megsebesült, gyalog indult útnak kifáradt katonáival. Alkonyatkor érkeztek a Mincio partjára, Goitoba. A kapitány a városba érkezve a helybeli hadikórháznál tudakozódott, ahol sebesült hadnagyát kívánta felkeresni. Egy templomba vezették, amelyet hirtelenében alakítottak át tábori kórházzá. A templom tele volt sebesültekkel. Két orvos és több szolga sürgött-forgott körülöttük. A kapitány a templomba érve körülnézett, és pillantása a hadnagyot kereste. Egyszerre egy gyenge fiúhang nevén szólította.
-„Kapitány úr” – mondta a hang. A kapitány megfordult. A kisdobos volt. Tábori ágyon feküdt, egy függönnyel betakarva. Sápadt volt, és arca beesett. Csak fekete szemei villogtak a régi tűzzel. „Te itt vagy?” – kérdezte a kapitány meghökkenve. „Derék fiú, megtetted a kötelességedet.” „Megtettem, amit tehettem” – felelte a fiú. „Megsebesültél?” – kérdezte a kapitány, szemeivel a szomszéd ágyakon a hadnagyot keresve. „Igen” – felelte szerényen a kisdobos – „hiába buktam le futás közben, mégis észrevettek. Húsz perccel hamarább értem volna célhoz, ha nem vesznek észre. Szerencsére azonnal találkoztam egy vezérkari tiszttel, akinek átadtam a levelet.”
-„Úgy” – felelte a kapitány.
A kisdobos folytatta. Sebesülése felbátorította a beszédre, azelőtt mukkanni sem mert volna szigorú kapitánya előtt. „Hanem” – folytatta – „csúnya dolog volt az a szaladás, miután eltaláltak. Majd meghaltam a szomjúságtól. Attól tartottam, nem érkezem meg idejekorán. Dühömben sírva fakadtam. Arra gondoltam, hogy minden perc késedelem egy ember életébe kerül. De engedelmet kérek, kapitány úr, Ön vérzik.” A fiú megszakította elbeszélését, és felemelkedett, hogy megerősítse a kapitány karján meglazult kötést.
-„Megengedi, kapitány úr” – mondta tisztelettel. A kapitány odanyújtotta bal kezét, jobbjával pedig segített a fiúnak fölemelkedni. De a fiú alighogy ült, hirtelen elsápadt. Fejét visszatámasztotta a vánkosra, és így babrált tovább a kötéssel.
„Elég, elég” – szólt a kapitány, és visszahúzta a kezét. „Ügyelj a saját bajodra, és ne törődj a máséval. A könnyű baj is súlyossá válhat, ha az ember elhanyagolja.” A dobos a fejét csóválta.
„De te” – szólt a kapitány, figyelmesen szemügyre véve a fiút – „te nagyon sok vért veszthettél, ha ennyire gyenge vagy.”
„Hogy sok vért vesztettem?” – mondta a fiú mosolyogva. „Egyebet is vesztettem a vérnél. Nézzen ide!” – és felemelte takaróját.
A kapitány elsápadva hátrált egy lépést.
A fiúnak csak egy lába volt. A bal lábát a térdhajlás fölött levágták. Véres rongyokkal volt bekötözve. Ebben a pillanatban arra haladt ingujjban egy katonaorvos. Alacsony, kövér ember.
„Kapitány Úr! Ez itt egy szerencsétlen eset. Ennek a fiúnak a lábát könnyen meg lehetett volna menteni, ha olyan szörnyen meg nem erőlteti. A legnagyobb fokú gyulladás állt be. És így nem maradt más hátra, le kellett vágni. Hanem őszintén szólva, derék fickó ez! Egy könnyet se ejtett, egy jajszó el nem hagyta a száját! Mialatt a műtétet végeztem, becsületemre mondom, büszke voltam rá, hogy olasz gyerek!”
Így szólt az orvos és továbbment.
A kapitány felvonta szemöldökét, szemét mereven a fiúra szögezte és ráterítette a takarót. Aztán kezét lassan csákójához emelte és tisztelgett.
„Kapitány Úr!” – kiáltott fel a fiú ámulva. „Mit csinál Kapitány Úr? Énelőttem?”
A mogorva rideg katona, akit alárendeltjei soha nem láttak ellágyulni, most barátságos, meleg hangon válaszolta.
„Én csak kapitány vagyok, fiam. De te hős vagy!”
Ezzel lehajolt, átölelte és homlokon csókolta a fiút.

Zene

Ez volt tehát a szardíniai kisdobos igaz története az 1848-as olasz szabadságharc idejéből. Edmondo de Amici, a neves olasz író jegyezte fel könyvében. Mint említettem, azért mondtuk el nektek, hogy bebizonyítsuk: a nagy nemzeti gondolatnak, a szabadságért való harcnak mindenkor szoros kapcsolata volt az ifjúsággal. Mert ott, ahol az öregek megfáradtak, a felnőttek reményüket vesztették, ott felragadták a zászlót és a fegyvert a fiatalok, hogy kivívják jogaikat, hogy küzdjenek az eszméért. Kell-e ennél jobban hangzó, szebben csengő szó: kisdobos? Melyik fiúnak ne dobbanna meg a szíve erre a szóra és arra, ami mögötte van? Elnyomott népek harca, elszánt küzdelme a szabadságért. Az ifjúság önfeláldozó hősiessége, fiatal fiúk bátorsága, elszántsága. A kisdobosok. Amint vadul verik a roham ritmusát és megtépett ruhában, lobogó hajjal állnak a csata tüzében, a golyózáporban.
A kisdobosok. Az elmúlt évszázadok kisdobosai, akik láthatatlan szellemalakként felvonulnak előttünk – jönnek! Jönnek valamennyien! Úgy, ahogy éltek és harcoltak. Csattog a dobszó, amint elvonulnak előttünk. Legelöl jön a szardíniai kisdobos. Fekete haja kuszált, sötét szemei csillognak, és dobja szavára rohamra indulnak Garibaldi szabadcsapatai az olasz nép ügyéért az elnyomás ellen. Most szőke, halvány arcú fiú közeledik. Bőrzekéje, haja lobog a viharos szélben. Mögötte a német Landsknechtek sorai rohannak szuronyt szögezve az ellenségre, a támadó svédekre. A fiú arca ég a lelkesedés lángjától. Egyedül áll a dombtetőn. Körülötte sivítanak a golyók. Most öten jönnek egymás mellett. A francia fiúk. Csákóval a fejükön, tépett ingük alól kivillan meztelen válluk, arcukat korom borítja. Mint valami álomkép, úgy bukkannak elő a puskapor füstjéből, a porból és a csatazajból. Pereg a dobverő, a dobok hangja a francia nép szabadságát hirdeti! Jönnek, majd eltűnnek ismét a csata viharában.
Mögöttük az amerikai szabadságharc kisdobosai. Ott állnak az út szélén. Piros kabátjuk rézgombjai megvillannak az ágyúk fellobbanó tüzében. Előttük az úton hosszú sorokban vágtatnak el észak lovasai. Kivont karddal, lobogó zászlókkal, hogy megküzdjenek az amerikai nép szabadságáért. És ezeknek a fiúknak dobjai küldik őket rohamra. És itt, a vad viharban dúló csatában, a görög félszigeten, a görög kisdobosok. Amint Byron, a híres angol költő emlékezik meg róluk. Arcukon, vállukon patakokban csurog a víz, a szél kuszálja hajukat és a dobok bőre is megpuhul, csak tompán szól az esőben, de szól. És akik akarják, meghallják így is. Így jönnek. Jönnek egymásután. Kisdobosok. Fiúk az elmúlt századokból, hogy köszöntsék a magyar szabadságharc kisdobosait, a magyar szabadság ügyét.

Ének

És most itt vannak előttünk. Szellemfiúk. 1848 magyar kisdobosai. Zsinóros, barna dolmányban, amint csatára vezetik honvédeinket Isaszegnél, Vácnál, Buda falai alatt, Piskinél és Szeberénynél. Tápióbicskénél és Nagysallónál. Mindenütt, ahol a magyar szabadságharc véres zászlója lobogott. Jönnek! Jönnek a Ferik, a Gáborok, Jóskák és Palik. 13-15 évesek. Lelkes arccal, bátran. Úgy, ahogy éltek és meghaltak. Szellemalakjaik most kezet fognak más nemzetek kisdobosaival.
Ezek a szellemfiúk, a múlt kisdobosai üzennek nekünk. Üzennek nektek fiúk ma, és mi sem lehetünk hitványabbak, ha arra kerül a sor. Mi is megálljuk a helyünket békében, és ha kell, a háborúban is. Nemcsak dobbal és karddal a kezünkben. Hiszen a mi fegyverünk erős karunk és égő szemünk. A mi fegyverünk a cserkészek tíz törvénye.

Cserkészinduló

És ha mi, cserkészek hiszünk az eszmében, hiszünk a szabadságban, nemzetünk ügyében, akkor mi is csatlakozhatunk az elmúlt évszázadok fiú hőseihez, a kisdobosokhoz. Az ő dobjaik szavával csengjen együtt a mi dalunk.

Cserkészinduló

Elhangzott rendkívüli cserkészműsorunk. A cserkészműsor szerkesztője üzenetét tolmácsoltuk a hősi magyar fiúkhoz és fiatalokhoz. Elmúlt szabadságharcok fiú hősei, a kisdobosok emlékét elevenítettük fel adásunkban. Műsorunk ezzel véget ért.

Takarodó

Cserkészműsorunkat hallottátok.
Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja!

1956-10-25 23:30