Az olvasás gyönyörűsége 🏆 🏆 🏆

Négyen kvaterkáznak és közben bemutatják a magyar irodalom kevéssé ismert szerzőit, spontán előadják verseiket – ez a modellje a műsornak, ami 17 éven keresztül nagyjából havonta szólalt meg a rádióban. A beszélgetve ismeretterjesztés a háború előtt jellemző műfaj volt – és Hegedűs 1938 óra rádiós -, az évek alatt három rendezővel dolgozott, de színészgárdája állandó maradt.

A sorozat első műsoraiból könyvkiadás is készült, amire egy mai kritikus azt írja: „Nagy kedvvel kezdtem el olvasi ezt a könyvet, aztán már az elején nagyot csalódtam. Mesterkélt, együgyü, bugyuta, szocialista. Fruzsina kifejezetten idegesített az ostobaságával, a mérnök úr pedig a pökhendi beképzeltségével.”

Tény, hogy a mérnököt (Sinkovits Imre) a műsorban következetesen elvtársazzák és az írók bemutatása a szocialista irodalmi szemüvegen keresztül történik, a szavalatok sokszor patetikusak, de vonalassága ellenére van közöttük olyan epizód, amiben ez megbocsátható.

Kiemelendő maga a műfaj, amit a szerző Platón dialógusaiig vezet vissza. Hegedűs  Magyar Századok c. történelmi ismeretterjesztő iskolarádiós sorozata is efféle (1967-68), ahol egy tanár és gyerekek beszélgetnek, pontosabban a gyerekek néha kérdeznek valamit, és az események felolvasások és dramatizált epizódokból bomlik ki.  Később a Rádió bizonyára innen is ötletet véve ilyen kvaterkázós keretjátékkal készíti el a Magyar anekdotakincs sorozatát (1982-84). Hogy azt ismételték is, azt mutatja, ez bár hosszan ment, inkább a „művelt nép” oktatáspolitika keretében iskolarádiós céllal készült.

Olvasni jó. Az olvasó ember nemcsak több, fejlettebb tudatú, szellemileg magasabb rendű ember, mint a nemolvasó, hanem olyan gyönyörűségek részese, amelyekről még csak fogalma sincs annak, aki távol áll a könyvek világától. De a közösség számára sem közömbös, hogy mennyien és mit olvasnak. Fejlett társadalom művelt népet igényel, és a művelt nép szükségképpen: olvasó nép. Hétmérföldes léptekkel haladtunk a felszabadulás óta a közműveltségben, az olvasó tízezrek helyére olvasó milliók kerültek… de még mindig többen vannak „kívül a kerítésen”. Még minálunk is milliók számára idegen a könyv vagy ha nem is merőben idegen, még nem vált a nagy többség életformájává az olvasás. Többek közt azért nem, mert még nem jöttek rá, hogy: olvasni jó.

De még az is jó, ha beszélgetünk az olvasásról, ha egymásnak ajánlgatjuk a könyveket, ha megbeszéljük, hogyan is hatott ránk egy-egy regény vagy éppen költemény. Sőt még az is jó, ha hallgatjuk, hogy mások — olvasni szerető emberek — egymással beszélgetnek könyvekről, olvasásról.

Ez a meggondolás adta az ötletet Az olvasás gyönyörűsége című beszélgetés-sorozathoz, amely most kezdődik el a rádióban. Némiképpen műfaji kísérletnek is szántam, s magam is kíváncsi vagyok, hogyan fogadják a hallgatók. Maga a műfaj ősrégi az irodalomban, az ókor óta dialógusnak, azaz beszélgetésnek nevezik. Felettébb előkelő és igen különböző jellegű előzményei vannak. A görög filozófus, Platón dialógusokban írta bölcseleti elmélkedéseit, és hogy egy merőben másféle példát is említsek, az angol Oscar Wilde szellemes dialógusokban fejtette ki a művészet és a kritika viszonyát. Nem utolsósorban órájuk gondolva puhatolgattam: vajon hogyan is hat ez a módszer a rádió akusztikájában? Hiszen a dialógus eddig olvasásra szánt mű volt; ha párbeszédes formában írták is, nem színpadi előadásra gondoltak. Mégis: aki dialógust olvasott, annak el kellett képzelnie, hogy mindez élőszóval hangzik el, különböző tulajdonságú emberek ajkáról.
Mi történnék hát, ha az egymással csevegők valóban eg is szólalnának a rádió nagy nyilvánossága előtt? A hallgató úgy érezheti, hogy ott ül a közelükben és hallgatja, amint könyvekről, olvasásról beszélnek, amint lassanként végigbeszélhetik azokat a témákat, amelyeket nem árt tudomásul vennie az olvasó embernek, s amelyek talán kedvet ébresztenek az olvasásra azokban is, akik eddig többé vagy kevésbé idegenek voltak a könyvek világában.

Ha úgy tetszik: megpróbáltam az irodalomtudomány főkérdéseiről úgy beszéltetni három alakot, hogy mindenki számára közérthető és — remélhetőleg — érdekes legyen. Középre ültettem Valló Bonifác professzort, kedves alakomat, számos elbeszélésem hősét vagy elmesélőjét. Mellé hívtam vendégül egy okos, de inkább szakműveltségű és sok mindenben kétkedő mérnököt, Tamási Pétert. S kitaláltam hozzájuk egy érdeklődő, értelmes, de még nem eléggé olvasott leányt, Pásztor Fruzsinát. Hadd beszélgessenek bárki fülehallatára, hogy szavaikból kiderüljön mindenki számára az olvasás gyönyörűsége.

És megtaláltam azokat a művészbarátaimat, akikről úgy érzem, pontosan azokká lényegültek át, akiknek elképzeltem ezeket a figurákat. Kitűnő művészek: érzik, értik és vállalják a dialógusok mondatait. Az első próba óta tudom, hogy nem is találhattam volna eszményibb Valló professzort, mint Básti Lajost, nem egy rádiójátékom főszerepének alakítóját. Tamási mérnök pedig Sinkovits Imre. Hajdan tanítványom volt, fél évszázad óta temérdeken sok szövegemet mondta. Ő volt legkedvesebb rádióművem, a Thézeusz-ciklus hőse (együtt kaptunk nívódíjat a szövegért és az alakításért). Most már el sem tudom képzelni másképpen Tamásit, mint ahogy Sinkovits mondja. Fruzsina pedig Béres Ilona. Ő is tanítványom volt, első színpadi szavai óta vagyok művészetének hódoló híve. Ő maga Fruzsina: még többet is tudott adni, mint amennyit beleírtam. Amióta az ő szájából hallottam szövegemet, azóta tudom igazán, milyen is Fruzsina.

Remélem, a hallgatók is meg fognak barátkozni velük, és időről időre szívesen ülnek a rádió elé, hogy meghallgassák, mit is beszélgetnek ezek az irodalomról azokban a sorozatosan következő 25 perces előadásokban, amelyek Déri Éva rendezésében most kezdődnek el.

Rádióújság. 1975. év, 41. szám: Az olvasás gyönyörűségéről

*

Hát igen, lassanként már két esztendeje, hogy a rádióban hónapról hónapra megszólalnak azok a beszélgetőpartnerek, akik Az olvasás gyönyörűsége címmel könyvekről, irodalomról, mostanában egy-egy regényről mondják el egymásnak, illetve a hallgatóknak véleményeiket, élményeiket, és főleg: olvasás-okozta gyönyörűségeiket. Nem is tagadom, szívügyemnek érzem kezdettől fogva ezt a műsorszámot; úgy írom, mintha magam beszélgetnék társaságban ezekről a témákról. És aki egyszerre író is, irodalomtanár is, és még csak hallgatag embernek sem mondta soha senki — hát az az életben is szeret irodalomról beszélgetni. És úgy tapasztalhattam, hogy művészbarátaim, akik kezdettől fogva személyesítik meg az én alakjaimat, tehát azt kérdezik, amit én kérdezek, és azt felelik, amit én válaszolok — ugyanúgy szeretik ezt a játékot, mint én magam. Minden felvételkor szinte együtt játsszuk ezt a csevegésbe rejtett (vagy nem is rejtett) elmélkedést, ismeretterjesztést, irodalmi gusztuscsinálást. — És lám, most már a huszonötödik ilyen felvétel következik.

Aki ismeri ezeket az irodalmi beszélgetéseket, tudja, hogy ha a változva szerepelnek mások is a félórás jelenetekben, mint például a némiképpen házasszonynak tekinthető csevegésindító (Barlay Vali), vagy egy-két megidézett regényalak, vagy felidézett író — maga a visszatérő társalgás három állandó személy közt folyik. És nem is merném állítani, hogy kizárólag én formáltam ki őket: ők is formálták saját személyiségük körvonalait. Olyan igazi jó művész-munkatársak, akik néha még jobban is értik, mit és hogyan kell elmondaniok, mint ahogy én eleve elképzeltem. Básti Lajosról, aki úgy negyvenöt éve személyes jóbarátom, azt hiszem: néha maga is azonosul „Valló Bonifác professzorral”, sokhangú életművében már van egy sajátosan Valló-hangvétel, és ez engem is befolyásol, amikor az ő szájába adom a szöveget. Sinkovits Imre pedig már a második-harmadik felvétel óta úgy alakította ki „Tamási mérnök” egyszerre lelkes és kissé szkeptikus, néha egyenest problémát provokáló alakját, hogy az eléggé különbözött attól, ahogy én elképzeltem a figurát… pontosabban: jobb figura lett, mint ahogy én eleve elképzeltem, és attól fogva már egyenest ennek a Sinkovits-Tamásinak írom a provokáló mondatokat, és rábízom, hjogy úgy mondja, ahogy ő érzi, vagy tudja helyesnek.

De a „legtársszerzőbb” Béres Ilona lett. Erről a „Fruzsináról” a kezdetek kezdetén alig tudtam, milyen. Én csak egy érdeklődő olvasólány szkémáját láttam. Béres Ilona azonnal megtöltötte élő egyéniséggel. Fruzsina jó humorú, hol naiv, hol ál-naiv, de közben belelkesülve saját tudását, tudatosan fejlődő jellemét — hát ezt a színésznő adta nekem a próbák és felvételek közben. Azóta az én dolgom már csak az, hogy megírjam a tőle kapott jellemnek megfelelő szöveget.

Úgy vettem észre, hogy ez az együttes, velem és Déri Évával, a rendezővel, már egy külön kis társadalmi kört, egy mások számára magukat is szórakoztató irodalmi asztaltársaságot alakított ki, készen arra, hogy újra meg újra összejöjjön az irodalom és az irodalom-kedvelők kedvéért. És ezek a nyilvánosság számára szóló magáncsevegések időközben funkciójukban is módosultak, hiszen ebben az évben a műsorszám beleépült a „Szocialista brigádok akadémiájá”-ba. Ez pedig fokozottabb népművelő tudatosságra késztet valamennyiünket, sőt még arra is, hogy nagyobb távlatokban gondolkozzunk. Kezdetben, az első tizenhárom beszélgetés még általában az irodalomról, a könyvek világáról szólt. Most már esetenként egy-egy kiválogatott világirodalmi vagy hazai epikus műről és írójáról van szó. És elérkezvény ehhez a huszonötödik felvételhezt, tervezgetni kell, hogyan is folytassuk. Éppen ma – március 9-én írom ezeket a sorokat – beszélgettem Dorogi Zsigmonddal, a műsor gazdájával. Két javaslatot is tettem a folytatásra. Az egyik, hogy vegyünk elő az utóbbi 2000 évből egy-egy költeményt, kezdjük Horatiusszal, fejezzük be Majakovszkijjal, és a versek kapcsán idézzük fel a költők korát, alakját, sajátos témavilágát és kifejezésmódjait, ebből egy kis költészet- és verstantörténet kerekedhet ki. A másik témakör a novella útja, hajdani persza, görög és latin pletykáktól mai tárcanovellákig; hadd kapjanak kedvet az olvasók a rövid prózai műfajokhoz is: Most már válasszon a Rádió, melyiket akarja!

Hiszen régi szokásunk, hogy vagy én adok ötleteket a Rádiónak, vagy a Rádió nekem. Ezt a játékot is régóta játsszuk. Véletlenül átvészelte a történelem viharait egy fiók mélyén egy 1938-ból származó rádióműsor, amelyben először volt olvasható a nevem a rádiószerzők között. Bizony, ennek jövőre már 40 éve! Azt hiszem, kevés írótársam tarthatja velem a versenyt, hogy ki is a legrégebbi rádiószerző. Nagyobbik részük még meg sem született, vagy egészen kisgyermek volt… És azóta életemnek nem is kis részét töltöm a Rádióban, illetve írok a Rádiónak. Szeretném még nagyon sokáig csinálni. És sok egyéb közt még nagyon sok elbeszélnivalóm van az olvasás szakadatlan gyönyörűségéről. Úgy vehettem észre, hogy művészbarátaim is szívesen tartanak velem ebben a szellemi kalandozásban.

Kép: Sinkovits Imre, Béres Ilona, Hegedűs Géza, Barlay Vali és Básti Lajos (Lévai András felv.)

Rádióújság. 1977. év, 12. szám Az olvasás szakadatlan gyönyörűsége

**
Hegedüs Géza: A műveltség örömet ad

Úgy két esztendeje is lehet már annak, hogy a Rádió irodalmi szerkesztősége közölte velem, hogy az a négyhetenként visszatérő műsorom, amelynek Az olvasás gyönyörűsége az összefoglaló címe, a következő hónaptól kezdve beolvad a Szocialista brigádok akadémiája nevű sorozatba, mintegy annak irodalmi tagozata lesz. Nekem persze gyakorlatilag édes-mindegy volt, hogy a zökkenő nélkül tovább folytatódó sorozat miféle magasabb egységre utaló főcím alá kerül, csak nem egészen értettem, hogy ezek a kifejezetten csevegő formájú, ismeretterjesztő célzatú, de könnyed, nem egyszer vígjátékjeleneteknek is felfogható irodalmi gusztuscsinálások mit keresnek egy „akadémia” igényű, tehát a hangjáték-jellegű beszélgetésekhez képest túl komolyan hangzó tananyagban. — Igaz, ez Az olvasás gyönyörűsége is kifejezetten kultúrpolitikai elgondolással, széles köröknek szóló népművelő célzattal igyekszik hosszú távon körképet adni az irodalmi műfajok évezredeiről. Hangsúlya azonban mégis a gyönyörködtetés, a kíváncsiság felkeltése a könyvek iránt, és módszere annyira szépirodalmi, hogy amit közölni kívánok időről időre, azt nem is én mondom, hanem három beszélgetőtárs — egy irodalomban jártas professzor, egy olvasni szerető, de azért a művészetek iránt némi gyanakvó kritikával élő műszaki ember, és egy lelkes, kíváncsi, lélekbeli komolyságot és nevetni szerető humoros lelkialkatot egységbe ötvöző fiatal lány — négyhetenkénti rendszeres csevegése. Elképzelésem nem az esszék elmélkedő-magyarázó módszere volt, inkább az a fontos témák ellenére is mindig valahol a humor határán kalandozó társasági beszélgetés, amelynek ókori legfőbb mintaképe Platón Lakomá-ja, az utóbbi évszázadból pedig Oscar Wilde A kritikus, mint művész című dialógusa.

Mit keres tehát műfajilag az ismeretterjesztésnek ez a formája egy akadémia hangvételű sorozatban? Persze a választ csakis úgy kaphattam meg, ha nem kérdezősködöm, hanem magam nézek utána, mi mindenről szól a Szocialista brigádok akadémiája többi műsorszáma. Bele-belefigyeltem tehát a témavilágba, és hamarosan kiderült, hogy ott közéleti, művelődéspolitikai, történelmi, szociológiai, társadalomtudományi kérdésektől képzőművészetig nagyon sok mindenről esik szó. És mindig olyan témákról, amelyeknek ismerete — vagy legalábbis annak tudata, hogy efféle problémák vannak — nagyon is hozzátartozik ahhoz: a közműveltséghez, amely nélkül nem beszélhetünk „művelt nép”-ről. Az pedig még csak vita tárgya sem lehet, hogy szocialistának lenni — ez egyszerűen elképzelhetetlen egy bizonyos műveltségszínvonal nélkül. Hiszen a szocialista ember erkölcsi-politikai-gyakorlati gazdasági-véleményalakító magatartása megkívánja azt a tudományos-történelmi-etikai-esztétikai látóhatárt, amely a nagyapák korában még az értelmiségnek is alig-alig volt igénye, de manapság már az egyre inkább értelmiségivé váló fizikai dolgozó sem nélkülözheti.

Az évek alatt immár „hangjátéksorozattá” halmozódott beszélgetésáradat úgy járt, mint minden valamirevaló irodalmi-művészi alkotás: részben le is szakadt elképzelőjétől, és elkezdett önálló életet élni. Kétségtelen: én írom. De nem én közlöm. Három állandó alakomban három kitűnő művész megtalált egy-egy alakot, egy-egy egyéniséget, és akaratlanul is rámkényszerítették, hogy most már bennük gondolkozzam. Az a Valló Bonifác professzor, aki már azelőtt is visszatérő, hol irodalmi, hol ismeretterjesztő figurám volt, feledhetetlen barátunkban, Básti Lajosban egy olyan egyeddé vált, aki némileg másféle volt, mint ahogy eleve elképzeltem, de olyan élet teljes, hogy lassan az újabb szövegeknél már én alkalmazkodom az ő hangsúlyaihoz. Básti halála óta ezt a szerepet Benkő Gyula vette át, és most ő már kénytelen olyan egyéniséget kiformálni, amelyet nemcsak tőlem kapott, de egyben Bástitól is örökölt — és ehhez kell hozzáadnia azt a pluszt, amely nyilván időnk folyamán tovább módosítja Valló professzor egyéniségét. De talán még erősebben módosult Tamási mérnök figurája Sinkovits Imre alakításában. Ez az alak tudatosabb, tárgyilagosabb, de politikai fejlettsége mellett emberileg elmélyültebb is, derűsebb is lett, mint eredeti elképzeléseim. Tulajdonképpen az ő hangütése magyarázta meg nekem, milyen is ez az én képzeletem szülte alak. — A legtöbb közös munka író és színművész között „fruszina-egyéniségének kialakulása volt. Amikor az első műsorszámokat írtam, Fruszina naívabb és körvonalazatlanabb volt; azt hiszem egész pontosan nem is láttam egyéniségét. Nos, már a legelső felvételkor Béres Ilona „felfedezte” Fruszinát. Kéziratban nem lévő felkuncogásokkal, közbeszóló félszavakkal, eredeti elképzelésemtől eltérő hangsúlyokkal egyszeriben megformált egy nőalakot, akinek attól kezdve egészen másféle mondatokat kellett a szájába adni, mint ahogy kezdetben gondoltam. Ez a Fruszina, mint emberi egyéniség, mint típus legalább annyira Béres Ilona alkotása, mint az enyém.

Máskor is tudomásul kellett vennem, hogy ha egy drámai formájú műben az előadásban megvalósuló személy az író és a színművész közös teremtménye, és ha valamirevaló író és valamirevaló színész szerencsésen találkozik, abból épkezláb figurák jöhetnek létre. De talán még drámai cselekményű hangjátékaimban sem éreztem ennyire ezt az írói-színészi közös formáló erőt, mint ebben a célzata szerint mégis ismeretterjesztő beszélgetéssorozatban, amelyről tudomásul kellett vennem, hogy a maga hangvételével igenis beleilleszkedik a Szocialista brigádok akadémiájának általában más stílusú, más módszerű, de azonos célzatú egészébe.
Rádióújság, 1978. év, 25. szám: A műveltség örömet ad

**

Hegedüs Géza: Meditatio subiectiva de Radione nostra
Tulajdonképpen versben és valami ünnepélyes idegen nyelven szeretnék írni egyik otthonos otthonomról, a mi Magyar Rádiónkról és mindarról, amit immáron több, mint négy évtizede a rádió műfajaiban igyekszem kifejezni magamról. Azt hiszem, latin hexameterek vagy francia alexandrinusok lehetnének azok a jelmezek, melyekben megfogalmazhatnám, hogy az én számomra mit is jelent a műszaki tudományoknak ez a csodálatos varázs-találmánya, amely lehetőséget adott 1938 óta — tehát immáron több, mint negyvenkét esztendeje —, hogy a világba sugároztassam, amit életről, halálról, szerelemről, költészetről tudni vélek. De most mégis magyar anyanyelvemen és prózai ritmikában mondom, hadd sorakozzék a rádiószakirodalom idézhető forrásanyagába azok számára, akik végre meg fogják írni a Magyar Rádióművészet oly régóta esedékes történetét. Ezek nyilván sokkal fiatalabb emberek nálam, akadnak talán olyanok is közöttük, akik éntőlem tanulták, mit is jelent a rádióművészet, és miféle irodalmi műfaj az a hangjáték, amelynek alázatos művelője vagyok, és amelyből legalább százötvenet írtam az elmúlt évtizedek alatt, és talán még azt is tudomásul veszik, hogy negyvenkét év folyamán csaknem ezer műsorszámmal igyekeztem közölni a hallgatók sokaságával, amit tudni vélek.
Úgy tizenhárom éves kiskamasz voltam, amikor először szólalt meg otthonunkban a még detektoros rádió, még nem is érettségiztem, amikor a hálózati hangszórós rádiókészülék már zenékkel és rejtelmes szavakkal bűvölt. És huszonhat éves voltam, túl első könyveimen, amikor Ortutay Gyula — ifjúkori barátom, később a Rádió szerkesztője, majd még később elnöke, majd kultúrtörténetünk egyik főszereplője — a Lipót körúton /a mai Szent István körúton/ azt kérdezte tőlem: „Tulajdonképp miért nem dolgozol nekünk?” — Én pedig azonnal odaadtam neki zsebemből az akkor készült Mallarmé-fordításaimat, amelyekkel 1938-ban először szólaltam meg a Magyar Rádióban. És azóta vagyok hívő alattvalója e kulturális intézménynek. Azt hiszem, én tudom legjobban, mi hol is van a Rádió-épületkomplexum zugzugaiban. /Még a rádióbeliek is engem kérdeznek…/ Én tudom, mert együtt nőttem fel a Magyar Rádióval. Volt úgy, hogy a tűzvonalból, vagy később az internálótáborból tőlem kérték a műsorszámokat. És néha csákánnyal a kezemben azt mondottam a smasszernak, hogy most menjünk be az irodába, mert az én műsorszámom következik. — Aztán 1945-ben, hazavetődővén, együtt ültem baráti körben Ortutayval. Megkérdeztem tőle: „Te még most is a Rádiónál vagy?” — Ő azt mondta: igen. Mire én: „Mint mi?” — Erre ő: „Mint elnök. És a legjobbkor érkeztél haza, mert szükségem van rád.” — Hát attól kezdve megint itt voltam. Azt hiszem, az amerikai Reginald Rose /a Tizenkét dühös ember kitűnő írója/ után, vagy mellett én írtam a világon a legtöbb rádiószámot, és ezeken belül — úgy hiszem — a legtöbb hangjátékot. Kitaláltam egy műfajt: a verses mondai hangjátékot, amellyel az emberi kapcsolatok lehetőségeit a legáltalánosabb érvényű formában lehet elmondani. Azt hiszem, Szerelem a fűzfák alatt című, kínai mesetémájú rádiódrámám a nagyvilág legtöbbet ismételt hangjátéka /huszonhárom éven belül huszonhatszor játszották/. Volt olyan hangjátékom, amelyet Londonban, volt olyan, amelyet Berlinben ismételten sugároztak. Különösen nagyképű pillanataimban a Magyar Rádió „klasszikus” drámaszerzőjének vélem magamat. És néha úgy hiszem, hogy Thézeuszról írt hangjáték-tetralógiámat, amely egyébként könyvalakban is megjelent, a magyar drámatörténet is „jegyzi”. És talán az se mellékes, hogy Az olvasás gyönyörűsége című irodalmi ismeretterjesztő hangjátéksorozatomnak most veszik fel az 50. /igen: ötvenedik!/ számát, „munkaközösségem” — Béres Ilona, Sinkovits Imre és Benkő Gyula — közreműködésével. Azt hiszem, joggal érzem úgy, hogy nemcsak én nem tudnék a mi rádiónk nélkül írói-művészi-ismeretterjesztő életet élni, de a mi rádiónknak is egyben-másban szüksége van énrám. A rádió segítette, hogy én — én legyek. És egy kicsit én is segítettem, hogy Rádiónk az legyen, ami lett. Társaság vagyunk.
Az olvasás gyönyörűsége — 50. adás: hétfő, Kossuth 16.30; szerda, Kossuth 8.27
Rádióújság, 1980. év, 41. szám: Meditatio subiectiva de Radione nostra

Százötven beszélgetés, immár tizenöt esztendős múlt! És mi minden volt ez előtt, ezek mögött! — Hiszen 1938 óta, jó ötvenkét esztendeje vagyok a rádiónk baráti munkatársa. Már akkor irodalmi ismeretterjesztéssel kezdtem. Cs. Szabó László volt nemcsak irodalmi vezetőm, de egyben irodalmi bevezetőm a rádiós életbe. Ortutay Gyula volt a műsor szerkesztője. Nevük beleépült rádiótörténetünk múltjába. És e fél évszázadnál hosszabb idő alatt írói életem is, ismeretterjesztő-pedagógiai életem is egybefonódott rádiónkkal. Több, mint ezer műsorszám van mögöttem, különböző műfajban. Ezek közül a legfontosabbak: a legrádiószerűbb szépirodalom, a hangjáték, és a legpedagógusabb rádiós tevékenység, az ismeretterjesztés. Magam sem tudom, hol a határ közöttük. Egy hajdani kritikusom — Hermann István — egyszer azt írta rólam, hogy olyan eltökélt ismeretterjesztő vagyok, hogy lírai költeményeimbe is hasznos tudnivalókat csempészek. Egy másik, ironikusabb bírálóm — Keszi Imre — azt mondta egy előadásán, hogy olyan gusztuscsináló vagyok, aki úgy ígérget bűfelejtő mámort az irodalomban, mint a likőrgyárak vigéce, amikor rátukmálja áruját a kuncsaftokra. Alighanem mindkettőjüknek volt valami igaza. Mindig igyekeztem — íróként is, tanítóként is — közölni akikkel csak lehetett, hogy az olvasás: gyönyörűség. Sokféle megpróbált módszer után úgy torkollt minden gyakorlati tanulság ebbe a hosszú beszélgetésbe, hogy hosszan elbeszélgetve az irodalmi műsorok akkori főilletékeseivel, Kiss Kálmán elnökhelyettessel és Dorogi Zsigmond irodalmi osztályvezetővel, ők mondották, hogy próbáljak meg olyan rendszeresen folytatódó műsort találni, amely lassanként átfoghatja az irodalom végtelenjét. Nekem pedig egyszerre az jutott eszembe, mi lenne, ha egy beszélgető társaság, mint hajdan Platón dialógusaiban, mindenki okulására nem filozófiáról, hanem irodalomról beszélgetne mindenki füle hallatára. — Hiszen nyilván Platónra gondolt a XVIII. században Diderot és XIX. században Oscar Wilde is, amikor csevegő hangú dialógusokat írt irodalmi problémákról. Próbáljam meg, mondották. Gyűjtsek össze egy megfelelő munkaközösséget, egyetértő jóbarátokból, részben volt tanítványaimból, és kezdjünk beszélgetni versről és prózáról, hazai és külföldi irodalomról, nagyon régiekről és közelmúltbeliekről. El is kezdtük. És íme, még mindig beszélgetünk. 10—12 műsoronként váltogattuk a témaköröket. Azután úgy egy év előtt javasolták az illetékesek, hogy jó lenne most egy ideig arról a régebbi magyar irodalomról szót ejteni, amelyet eléggé elhanyagolnak az iskolákban. El is kezdtük a legelején, költészetünk és krónikáink őskorában. Most már a felvilágosodásnál tartunk. El is megyünk a reformkorig. Attól kezdve már a legfontosabbakat megtanulják az iskolában. Tehát előbb-utóbb újra témakört váltunk. Talán hátralépünk 2000 évvel, vagy kiszemelünk a világirodalom végtelenjéből néhány óriást, akiről eddig nem beszéltünk. Vagy szemügyre veszünk egy érdekes stílusirányt. Majd meglátjuk. Munkaközösség vagyunk, meghallgatjuk egymást. A keresztapa ugyan én vagyok, de az akció a maffia közös munkája. És amíg vannak, akiket érdekelnek a mi beszélgetéseink, addig érdemes újra meg újra ismételni — igen: gusztuscsináló szándékkal —, hogy az olvasás: gyönyörűség.

Hegedüs Géza

Rádióújság 1990. év, 36. szám: A „keresztapa” védőbeszéde