Álomhinta

”Momo Kapor jugoszláv író két éve ezzel a hangjátékával nyert el a Belgrádi Rádió pályázatának első díját. A költői hangú, humort és démonikus víziókat keverő darabban a történet nagyon egyszerű, főszereplőjének alkata annál bonyolultabb. Ranko, az egykori aranyifjú, megcsömörlött élete céltalanságától, környezete üreslelkűságátől, és hátatfordítva mindennek, teremőr lesz egy eldugott vidéki kastélyban. Mestere az emlékek, élmények fölidézésének, képzeletével régmúlt korok hangulatát, képei is elevn valósággá tudja varázsolni – de csak onmaga számára, mert bár minden képessége megvan hozzá, hogy művész legyen, éppencsak a legfontosabb: a produktivitás, a másokhoz szóló alkotás ereje hiányzik belőle. Így csupán érzékenylelkű különc marad, az a típus, aki nem tudja elfogadni a valóságot, a szépet is csak utólag élvezi, amikor már emlékké vált, s nem akkor, amikor átéli. Itt, az elhagyott kastélyban bőven van lehetőség az álmokkal folyó játékra.

—

Ivana, akivel szerelemnek hitt és tudott kapcsolatban volt korábban, utánajön, megpróbálja a józan ész és a szerelem érveivel meggyőzni a tevékeny élet fontosságáról. Talán ha más kísérelné meg visszavezetni a világba, akkor sem sikerülne, de különösen nem sikerülhet Ivanának, aki hiába szereti valóban Rankót – csak elvben van igaza, egyébként éppen ő és családja képviseli mindazt, ami Rankót taszítja. Kettejük vitája tehát igazi dráma, melyben mindkét fél oldalán van valamelyes igazság. De ez csak egyik síkja a darabnak. A másik az irrealitás, az álmok világa, ahová Ranko előbb menekül, majd onnan menekülne vissza, Ivana kezébe kapaszkodva. De már késő: eltaszította magától a valóságot, és most már a valóság nem fogadja vissza őt; felidézte az álmokat, s azok nem eresztik el többé – úgy jár, mint aki a betegségtől félve, túl sok gyógyszert vesz be és ettől betegszik meg. L. O.”

Momo Kapor rádiódrámája
Fordította Berki Feriz
Rendező: Varga Géza
A szereposztásból
Ranko – Pálos György
Ivana – Váradi Hédi
Tisztviselő – Szabó Ottó
Őr III. Olivér kastélyában – Rajz János,

Az Álom – Lukács Margit
Közreműködnek Bárdi György, Pécsi Sándor, Pethes Sándor, Soós Edit, Ungvári László, Velenczei István és mások.

Hossz: 74 perc

„Momo Kapor jugoszláv író két éve ezzel a hangjátékával nyert el a Belgrádi Rádió pályázatának első díját. A költői hangú, humort és démonikus víziókat keverő darabban a történet nagyon egyszerű, főszereplőjének alkata annál bonyolultabb. Ranko, az egykori aranyifjú, megcsömörlött élete céltalanságától, környezete üreslelkűságátől, és hátatfordítva mindennek, teremőr lesz egy eldugott vidéki kastélyban. Mestere az emlékek, élmények fölidézésének, képzeletével régmúlt korok hangulatát, képei is elevn valósággá tudja varázsolni – de csak onmaga számára, mert bár minden képessége megvan hozzá, hogy művész legyen, éppencsak a legfontosabb: a produktivitás, a másokhoz szóló alkotás ereje hiányzik belőle. Így csupán érzékenylelkű különc marad, az a típus, aki nem tudja elfogadni a valóságot, a szépet is csak utólag élvezi, amikor már emlékké vált, s nem akkor, amikor átéli. Itt, az elhagyott kastélyban bőven van lehetőség az álmokkal folyó játékra.
Ivana, akivel szerelemnek hitt és tudott kapcsolatban volt korábban, utánajön, megpróbálja a józan ész és a szerelem érveivel meggyőzni a tevékeny élet fontosságáról. Talán ha más kísérelné meg visszavezetni a világba, akkor sem sikerülne, de különösen nem sikerülhet Ivanának, aki hiába szereti valóban Rankót – csak elvben van igaza, egyébként éppen ő és családja képviseli mindazt, ami Rankót taszítja. Kettejük vitája tehát igazi dráma, melyben mindkét fél oldalán van valamelyes igazság. De ez csak egyik síkja a darabnak. A másik az irrealitás, az álmok világa, ahová Ranko előbb menekül, majd onnan menekülne vissza, Ivana kezébe kapaszkodva. De már késő: eltaszította magától a valóságot, és most már a valóság nem fogadja vissza őt; felidézte az álmokat, s azok nem eresztik el többé – úgy jár, mint aki a betegségtől félve, túl sok gyógyszert vesz be és ettől betegszik meg.
L. O.”

1967. október 8. 20:09, Kossuth

2003. ápr. 16 P 2.40