Sorsok és utak

Sorsok és utak Még kisdiák voltam, mikor A Hortobágy poétájával – az Ady-verssel – először találkoztam. Nem a dobogóról hallottam, nem is könyvben olvastam – egy felsős diák rajzlapján csodálkoztam rá a „kunfajta, nagy szemű” legényre, aki csordát őrzött, s nekivágott a híres magyar délibábnak. Nagy gonddal rajzolgatta a vers betűit a csizmás diák, először ceruzával, aztán fekete tussal. S olyan komoran, mintha a maga sírfeliratát fogalmazta volna. A rajzlapra másolt verset, mire megszáradt rajta a tus, többen is megtanultuk. A kis képzősöknek is közeli ismerősnek tűnt a Hortobágy poétája, a verssorok mögött rokoni arcokat véltünk komorodni. Bátyák és apák életét, akik bicskával faragtak bölcsőt, s fogat húztak harapófogóval. Vagy elbújdostak – amíg kevesebb volt a csendőr és sűrűbb az erdő – betyárnak. Később megtudtam: nemcsak Magyarországon volt így, a sárarany-sors mindenütt kísértett, ahol a lélek elől elfogták a napot, A Hortobágy poétájának, a Sárarany Turi Danijának és a Rózsa Sándoroknak igen kiterjedt a kelet-európai rokonsága.

—

Kiknek s hogyan sikerült kitörniük ebből a sorsból? Merre vezetett az utolsó húsz esztendőben a nagyálmú fiatalok útja? S miként változott a falu-széle, meg a külvárosban maradók sorsa? (Mert egy nép sorsáról nemcsak az beszél, hogy hány költőt, művészt és egyetemi tanárt adott, nem is csak az, hogy mennyien végeznek belőle közép- és felső iskolákat, hanem az is, hogy miként élnek az osztályukban maradottak.) Ezek már nem pusztán irodalmi kérdések. Ha valamin, ezeken mérni lehet, mekkorát változott a világ. Két rádiós irodalmi szerkesztőnek, Dénes Istvánnak és Dorogi Zsigmondnak támadt az ötlete: a Rádió Falusi délutánjainak egyikén ezekről a dolgokról kellene a verset, a novellát meg a muzsikát kérdezni. Örömmel segítettem a munkában. A gondot nem az anyag összegyűjtése jelentette, a válogatás volt nehéz. A rengeteg írásnak és muzsikának csak kicsiny töredékét lehetett a műsoridőbe beilleszteni, részleteket többek között Csokonai és Ady, Bartók és Kodály, Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István műveiből. Meg a régi szegénység örökszép dallamaiból. Mikrofon elé kértünk a „fényes szellők” idején nevelkedett művészeket, s tudakolódtunk a szentistváni parasztgyermekektől is. Jól tudakolódtunk, vagy rosszul? Ítélje meg a hallgató.

Az összekötőszöveget írta és elmondja Czine Mihály.

Közreműködik: Avar István, Básti Lajos, Békeffy Irén, Berek Katalin, Beszterczei Pál, Bihary József, Csurka László, Galgóczy Imre, Garics János, Horváth Ferenc, Horváth Teri, Kállai

Ferenc, Kern András, Makláry János, Psota Irén, Raksányi Gellért, Seres Erzsi, Solymosi Zoltán, Sugár László, Schwetz András, Szabó Gyula, Szirtes Ádám, Tomanek Nándor, Völcsey Rózsi,

Bojtor Imre (ének), Halkovics János (citera) és Tóth Mihály kamarakórusa

A riportokat Fábián Gyula készítette.

Szerkesztette: Dénes István és Dorogi Zsigmond

Rendező: Cserés Miklós dr.

Sorsok és utak

Még kisdiák voltam, mikor A Hortobágy poétájával – az Ady-verssel – először találkoztam. Nem a dobogóról hallottam, nem is könyvben olvastam – egy felsős diák rajzlapján csodálkoztam rá a „kunfajta, nagy szemű” legényre, aki csordát őrzött, s nekivágott a híres magyar délibábnak.
Nagy gonddal rajzolgatta a vers betűit a csizmás diák, először ceruzával, aztán fekete tussal. S olyan komoran, mintha a maga sírfeliratát fogalmazta volna. A rajzlapra másolt verset, mire megszáradt rajta a tus, többen is megtanultuk. A kis képzősöknek is közeli ismerősnek tűnt a Hortobágy poétája, a verssorok mögött rokoni arcokat véltünk komorodni. Bátyák és apák életét, akik bicskával faragtak bölcsőt, s fogat húztak harapófogóval. Vagy elbújdostak – amíg kevesebb volt a csendőr és sűrűbb az erdő – betyárnak. Később megtudtam: nemcsak Magyarországon volt így, a sárarany-sors mindenütt kísértett, ahol a lélek elől elfogták a napot, A Hortobágy poétájának, a Sárarany Turi Danijának és a Rózsa Sándoroknak igen kiterjedt a kelet-európai rokonsága.
Kiknek s hogyan sikerült kitörniük ebből a sorsból? Merre vezetett az utolsó húsz esztendőben a nagyálmú fiatalok útja? S miként változott a falu-széle, meg a külvárosban maradók sorsa? (Mert egy nép sorsáról nemcsak az beszél, hogy hány költőt, művészt és egyetemi tanárt adott, nem is csak az, hogy mennyien végeznek belőle közép- és felső iskolákat, hanem az is, hogy miként élnek az osztályukban maradottak.)
Ezek már nem pusztán irodalmi kérdések. Ha valamin, ezeken mérni lehet, mekkorát változott a világ. Két rádiós irodalmi szerkesztőnek, Dénes Istvánnak és Dorogi Zsigmondnak támadt az ötlete: a Rádió Falusi délutánjainak egyikén ezekről a dolgokról kellene a verset, a novellát meg a muzsikát kérdezni. Örömmel segítettem a munkában. A gondot nem az anyag összegyűjtése jelentette, a válogatás volt nehéz. A rengeteg írásnak és muzsikának csak kicsiny töredékét lehetett a műsoridőbe beilleszteni, részleteket többek között Csokonai és Ady, Bartók és Kodály, Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István műveiből. Meg a régi szegénység örökszép dallamaiból. Mikrofon elé kértünk a „fényes szellők” idején nevelkedett művészeket, s tudakolódtunk a szentistváni parasztgyermekektől is. Jól tudakolódtunk, vagy rosszul? Ítélje meg a hallgató.

Czine Mihály

/Rádió és Televízió Újság, IX. évfolyam – 45. hét, 2. oldal/

1964. november 10. 14:05-, Kossuth 115 perc FALUSI DÉLUTÁN