🔈 A hetedik ráadás

Fellini hangjátéka a II. Világháború idején játszódik, bár erre nincs utalás. Sőt, miután a rendezés a magyarországi felvételre – azaz az eredeti mű kreatív feldolgozására is – reflektál, a kor, melyben az események játszódnak, a XX. századon belül (a rádió születése után, természetesen) meghatározhatatlan.
A hangjáték többszörös művészeti-műfaji reflexiót kínál: Elsőként a magyar közreműködők másodpercnyi keretjátékkal utalnak (például az olasz nyelv használatával) az olasz eredetire, benne magára Fellinire. Azután a rendező (már „Felliniként”) reflektál saját rendezői szabályaira, és egy valóságosnak mondott rádiósorozatra, a „Ráadásra”, melynek ez volna a hetedik epizódja. Innentől kezdve a sorozat (ismertnek vett) szabályai szerint, a rendező levélben érkező hallgatói kívánságokat teljesít. A Levélírók, kivétel nélkül, valamilyen hangok világával, rádiózással, rádiórendezői protokollal kapcsolatos titkokra, műhelytitkokra kíváncsiak, a „rendezői-műsorvezetői” válaszok pedig minden esetben a hangillúzió sajátszerűségét segítenek tudatosítani.
Vagyis a történet egyfajta komplex önreflexív tiszteletadás a hangoknak és annak a médiumnak, mely hangokkal dolgozik.
A rendező számára minden kérés kihívás, melyeket diadalmas hősként, sorra teljesít. Megmutatja, miről beszélnek a néma halak a tengerben, feloldja az ellentmondást, hogyan rendezheti saját magát az éppen dalra fakadó műsorvezető, köznapi párbeszédet kívánságra könnyfakasztó melodrámává alakít, pusztán rendezői eszközökkel, továbbá beszélő, vidám rigmusokat éneklő vonatkerekekkel önt önbizalmat egy levélírtó utazó ügynökbe, és végül elkalauzol a fantasztikus/szürreális pályaudvarra, ahová a világban már elhangzott hangok – tehát saját éppen kimondott szövege is – „meghalni” indulnak.