Sárban veszett hó

KRITIKA A DARABRÓL

SÁRBAN VESZETT HÓ címmel mutatta be a Kolozsvári Rádió Lászlóffy Csaba – mondhatni, háziszerzője – legújabb rádiójátékát, rövid időn belül a harmadikat. Villon és Rákóczi után ezúttal Adyról, nyilván a centenárium jegyében.

Lászlóffy Csaba kényes műfajban próbálkozik a rádiójátékkal: az életrajzi regény, dráma, film, televíziós vagy rádiójáték körül szüntelenül ott ólálkodik a gyanú, hogy nem több népszerű ismeretterjesztésnél vagy olcsó legendaköltésnél – és ismerjük be, minderre éppen elegendő alap is van. Lászlóffy védekezési módszere három bemutatója után már jól kielemezhető: megpróbálja egységbe kovácsolni hősétől fennmaradt – és rendszerint bőségesen felhasznált – szövegeket a sajátjaival, elsősorban ezzel biztosítva a játék hitelességét. Emellett igyekszik a feldolgozott életszakasz(ok) fényeiből a mára érvényes közéleti tanulságokat levezetni, ezáltal biztosítva művének az ismeretterjesztőnél, évfordulósnál magasabb rangot.

Ady-hangjátékában utóbbi törekvése tűnt eredményesebbnek: a költő portréjából sikerült teljesen kiszorítania a köztudatban amúgy is túlságosan uralkodó századeleji bohém-vonásokat, hogy helyükbe a számunkra sokkal fontosabb lázadó ember képét állítsa, s tragédiájának társadalmi meghatározóit hangsúlyozza.

Vitat­hatatlanul alaposan dokumentált darabjának montázstechnikája azonban ezúttal kevésbé bizonyult szerencsésnek. Az írásban mindig felfokozott, lázas stílusban megszólaló Ady műveiből vett idézetek – mint hétköznapi párbeszédek részletei – különösen hatottak a többi szereplő jórészt valóban természetes szövegével szemben. „Hangjáték Adyról vagy concerto, négy futammal” – így szól a Sárban veszett hó műfaji meghatározása, és ebben ki is fejeződik a stílustörést okozó belső ellentmondása.

Részben dokumentumjáték („hangjáték Adyról”), részben stilizált drámai költemény („concerto”): valamelyik mellett a szerzőnek döntenie kellett volna, vagy legalábbis meg kellett volna találnia összeegyeztetésük dramaturgiai kulcsát.

A rádiószínház alkalminak mondható, de a szaporodó hangjátékok jóvoltából egyre inkább összeszokó társulata László Gerő rendezésében, Kovács Ferenc szerkesztésében, Héjjá Sándorral a főszerepben – a tőle már megszokott jó színvonalon – mutatta be a darabot. A szereplők között ott volt Kovács György is: szombat este még nem tudhattuk, hogy utolsó rádiós fellépésének tanúi vagyunk.

Krizsán Zoltán

1977. november 11., Igazság