Az ember tragédiája (cikk)

Újra mikrofon előtt

Az ember tragédiája

(előadás a stúdióban június 27-én: képek a 6. és 7-ik oldalon)

Valaki nemrég levelet intézett a stúdióhoz és azt írta benne: milyen szép a ”bécsi stúdiótól”, hogy mikrofón elé vitté, a mi ”Madách Imrénk” remekművét, ”„Az ember tragédiáját”” és milyen hib, hogy mi megengedtük, hogy bennünket ”Bécs megelőzzön”…

Ha jól emlékszem, a „Mit Üzen” nyomban tájékoztatta a tájékozatlan levélírót, hogy a magyar rádió nem csak, hogy előadta ”Madách” Tragédiáját teljes egészében, méghozzá ”Buttykay” Ákos klasszikus kísérőzenéjével, de kellő gondossággal elég sűrűn egy-egy részletet és műsorra tűzött és tűz belőle valahányszor csak alkalom kínálkozik hozzá. Most, június 27-én újra megszólalnak a mikrofónon a sztregovai bölcs halhatatlan igéi; az egész rádióhallgatóság gyönyörködhetik hát újra a világirodalom páratlan remekében és legföljebb csak az a kérdés, vajjon fog –e ”tudni” gyönyörködni benne, a mi korántsem Madách csillogó költészetén, sem az előadókon, hanem magán a — közönségen múlik. Mert, hogy ennek a tömérdek ”akadálya” közül egyet említsek: a csodálatos remekmű mind a tizenöt színpadi képe, még hozzá hatalmas méretű kísérőzenéjével legalábbis ”negyedfél óra hosszat tartana”, már pedig ”ennyi ideig egyfolytában”, vagy akár kis ”szünetekkel” is, rádiót hallgatni, akár detektorosan, akár hangszórón, bizony nem könnyű feladat, még akkor sem, ha — mint ahogy ez esetben úgy is van — a hallgató a világirodalom egyik legtökéletesebb művét hallhatja… Mert, hogy éppen Madáchból idézzek: „Nem árt meg egy kis lecke az önismeretből”… be kell vallanunk, hogy a rádióhallgatók javarésze a teljes mű előadása esetén, így gondolkoznék…

Így hát a rádió dramaturgiája, tökéletes tudatában annak, hogy Madáchot adni kell, a művei bizonyos elvont, elmélkedő részek mellőzésével, de az egész drámai költemény egységének teljes megóvásával, kísérő zene nélkül, legföljebb két óra hosszáig tartó előadásban fogja mikrofónra vinni.

Az örökéletű ragyogó műnek mikrofónon való teljes megértéséhez és élvezéséhez azonban elmaradhatatlan, hogy föl ne idézzem azt a kort, amelyben istenáldotta költőnk született és élt és halvány képet ne adjak őróla magáról, életkörülményeiről, megpróbáltatásairól, szenvedéseiről és meg ne állapítsam, hogy a puritán életű férfiú vágyva vágyod, családi boldogsága összeomlásának köszönhetjük ezt az egész emberiség sorsát magába foglaló mesterművet, amelyben mi mindnyájan, ma élők és nyilván még késő utódaink is életünk legaktuálisabb problémáival találkozunk.

A vadregényes Ipoly völgyében, Alsó-Sztregován látta meg a napvilágot a sok százados nemes Madách-nemzetség új sarja : Imre 1823-ban. Gyermek- és ifjúkora a „drága édesanya” szerető és gondos nevelése melleit ideális volt.

De nem tart sokáig az idilli hangulat, mert Madách Imre huszonhat éves korában átéli nemzete tragédiáját : fiatalsága a szabadságharcok megelőző nagyszerű nemzeti föllendülés, daliás férfikora pedig a szabadságharcunk bukását követő idegen uralom korszakára esik. Ő átéli azt, amitől Petőfit sorsa megóvta : ,,a nagyszerű bukást” és így nemzete történetéből érthette meg a világtörténelem végtelen hullámzását, amely egyszer fölemelte, másszor lesújtotta az egész emberiséget. És ebbe a törvényszerű hullámzásba torkollott bele

Madách magánéletének megrázó tragédiája: a szabadságért való küzdelmei alatt a börtön rabsága, eközben a szeretett feleség hűtlensége, pénzéhsége, udvarlói, az elhagyott kedves gyermekek, a boldog csesztvei és sztregovai bűvös álomképek szétfoszlása, az ideálokban, az egész életben való nagy csalódása, amelyek költőnk mélyen érző szívének eleven kínjait a kibírhatatlanságig fokozzák.

Ezekkel a gondolatokkal és érzések telítetten vonul a költő az Alsó-sztregovai ősi kastélyba, amelynek sokfiókos ódon íróasztalán – amint ö maga följegyezte, 1859 február 7-től 1860 március 26-ikáig, tehát 13 hónap és 9 nap alatt írta meg hatalmas művét, önmagát állítva be más és más alakban drámája hősének és ezzel örökké küzdő ember szakadatlan vergődését pergeti le a világ színpadán. Évája is, hol a tulajdon felesége, hol az édesanyja, mert utóbbiban látta megtestesülni mindazt, a női erényt és melltóságot jelenti, feleségében azt az Évát, akiről azt mondja:

Oh nő, ha te meg bírnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem,
Minőnek első csókodnál hívém.

Nem hordanál mindent mi benned édes,
Világ elé s mindent, mi keserű :
Nem tartanál fel házi tűzhelyednek.

Madách Luciferét, a költő legmeghittebb barátja : Szontágh Pál alakja után mintázta, akiben a hideg értelem viaskodik, az ihletett költő ellentétes érzelemvilágával.

A francia forradalmi jelenetben — amely mögött voltaképpen a mi szabadságharcunk dicsőséges levegőjét érezzük — egy tiszt alakjában, aki hazáját becsvágyának megfelelően szeretné szolgálni, de erre kora nem nyújt neki módot, s ezért főbe lövi magát, a költő csakugyan öngyilkossá lett öccsére: Madách Pálra ismerünk.

De az egész mű gerinceként az egymást követő képeken Madách házasságának lesújtó drámája vonul végig; az udvarlók serege és végül az elmaradhatatlan válás tragikuma, amelyről az ingadozó jellemű asszony, a Kepler-jelenet Borbalája mondja:

”Im, itt vagyok, bűnömmel, s könnyeimmel…”

Mindhiába, a megbánás késő, a tragédia teljessé válik.

Pedig mily ragyogóan indul neki az életnek. Hiszen a paradicsomot látja maga előtt (így is indul a remekmű), ahonnan lángpallossal űzi ki sorsa a boldog emberpárt a küzdelmes életbe. Lucifer pedig végigálmodtatja velük az egész emberiség történetét. Szerepét mint Fáraó kezdi el, aki miatt korbácsütések súlya alatt keservesen szenvednek a

”„Milliók egy miatt …””

Azután Fáraóból ”Miltiades” lesz. Az új hős dicsőségesen szolgálja hazáját, de a rideg ”népuralom” letaszítja őt a kiválót, a rendkívülit és ellene támad… A szín most ”Róma” pogány világába viszi a hallgatót, a „kéjek mámorának” elszállta után Ádám lelke elborul, majd megnyugvást keres a világ romjain diadalmaskodó kereszténység fölmagasztosító eszméjében. Ám a szív mennyei áhítata is torz erények szülőjévé lesz, menekül hát Ádám, aki most ”Kepler” alakjában éli tovább az ember tragédiáját. Ámde hiába szeretne a tudományoknak élni, a földi gondok lekötik, a hiú Évának pénz és pénz kell… a bor mámorába temeti hát gondjait és — megálmodja a francia forradalmat…

”Danton” alakjában küzdi végig a harcot, de Robespierre árulással vádolja és nyaktiló alá hurcoltatja az „istenadta néppel”…

Amint álmából fölocsudik, egyszerű munkásként vegyül a londoni vásár zajába, ahol üzlet az egész világ, minden eladó; el hát innen is az új ideál, új kor felé, amelyben a józan nemzedék maga intézi sorsát. Ez lenne a falanszterrendszer, amely azonban annyira lelketlen és rideg, hogy benne meghal „minden élet és egyéniség”, nincsen család, nincsen szerelem. Plato, Michel-Angelo csak egy-egy szám; emez marhát őriz, amaz örökké széklábakat farag… el hát innen is, föl talán az Űrbe, ámde földi embernek ott nincs mit keresnie… viszont a földön nincs miért küzdenie, hiszen a hólepte Északon, az eszkimók világában is az az ember ”legfőbb vágya”, hogy ,,kevesebb legyen az ember és több a foka”… Ádám itt kiált föl iszonyattal :

”„lm, nagy Isten, tekints le és pirulj, mi nyomorult az ember, akit remeknek alkotál…””

Nincs tovább! A megtört, elaggott Ádám — fölébred. Szíve tele van fájdalommal és úgy látja: egyedül csak tőle függ, hogy véget vessen ,,egy ugrással az egész komédiának”, de e pillanatban melléje lép Éva és boldogan súgja meg neki, hogy anyának érzi magát, mire Ádám térdre hull az Úr előtt, akinek mennyei szózata az egyetlen vigasz :

”„Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!””