Az első érsekujvári rádió

Sándor Dezső megnyitó előadása a pozsonyi rádió érsekujvári óráján

Amikor megtiszteltek azzal a felszólítással, hogy a pozsonyi rádió magyaróráján beszéljek s megnyissam ezt a most kezdődő érsekujvári órát, sok gondot okozott, vajjon mit is mondhatnék ez előtt a kísértetiesen titokzatos, végtelenbe szárnyaló mikrofon előtt Érsekújvárról, különösen a rádióval kapcsolatosan. …

Ma, mikor egy ilyen kis városkának közel 1500 rádiója van, a régi csodálatos fejlettsége idején nem érdektelen egy-két szóval visszaemlékezni a rádió közelmúltban levő hőskorára. Arra az időre, amikor a rádiónak még ma is szinte megfoghatatlan csodája úgy kólintott fejbe bennünket, hogy egy-egy pillanatra megzavart valósággal az ámulat, amellyel ezt a csodát fogadtuk.

A rádió legelső érsekújvári premierje — ha jól tudom — még 1924 nyarán volt, amikor a Munkás-Otthon helyiségében egykoronás belépődíj mellett nyilvános rádió-bemutatást rendeztek. A Munkás-Otthon hatalmas terme zsúfolásig megtelt. Ember ember hátán tolongott, hogy megismerje az újkor felfoghatatlan, sőt gyanakodással fogadott csodáját. Voltak ugyanis, akik a bemutatás előtt váltig azt hitték, hogy valami svindliről van szó, egy elrejtett gramofonnál… Ezek a gyanakodók azonban meggyőződhettek, hogy nem volt itt semmi svdindli. Olyan köhögő, recsegő, ropogó, artikulálatlan hangokat kiadó, rossz gramofon egyáltalán nem is létezett. A rádió bemutató komikus fiaskóval végződött s ezen az estén néhány száz ember meg volt győződve arról, hogy még messze van az az idő, amikor élvezni lehet majd a rádiót.

De a technika fanatikusai közben ilyen kis városokban is falták a rádió csodáról megjelent újságismertetéseket és szaktanulmányokat, itt is, ott is folytak kísérletek s véletlenül én is tanúja voltam a beteljesedés drámaian érdekes, megható jelenetének. Egy érsekújvári fogorvos technikus a magánszorgalomból heteken át pepecselt egy amatőrkészülék összeállításával, anélkül, hogy valaha is látott volna vagy hallott volna rádiót- Éjszakákon át vesződött, először egy detektorosat állított egybe, amikor ez nem sikerült, lámpákat vett, egyet, kettőt, végül hármat is. Amikor a háromlámpás készülék elkészült, akkor véletlenül én is ott voltam abban a kicsiny, kényelmetlen technikusi laboratóriumban, ahol ez a lelkes ember már szinte egzaltált szívóssággal kísérletezett, küzdött, harcolt egy összefüggő rádió-melódiáért. Már nyolcízben volt minden rendben, s már nyolcszor kellett újból rájönnie, hogy az egész együtt mégsem klappol. A kilencedik kísérlet következett. Az ő fülén is egy fejhallgató volt, az enyémen is. Lélekzetvisszafojtva figyeltük, amint zúgott, búgott, recsegett, köhögött a messzeségből. S egyszerre a recsegés és zúgás mögött messziről, halványan valami zene szivárgott felénk. Édes hegedűszólam, zongoracsilingéssel, amely egyre tisztábban szitálódott a hangzavaron keresztül. A technikus elragadtatott arccal, kicsit nyitva felejtett szájjal, habozóan széttárt karokkal hallgatta a hangot. Látszott a rémület a szemein, hogy jaj, csak ne jöjjön valami zavar… s ekkor már egész tisztán kivehető volt, hogy Schubert Moment musical-ját játszotta Bécsből valami szalonzenekar. A technikus magánkívül ugrott fel a fejhallgatóval a fülén és sápadtan és tele könnyel a szemében kiáltozni ordított szinte valami definiálhatatlan kezdett, majdnem síró rajongással a hangjában boldog — Doktor úr!!! Doktor úr!!!

Erre a drámaian megrázó doktor ur-ra s erre a Moment musical-ra, amelynek a hallatára a gyönyörűség hidegverése futott a hátamon keresztül, erre mindig emlékezni fogok, ha egy-egy pillanatra rá fogok jönni, hogy nem olyan természetes ez, hogy a szobámban egy kétlámpás Philips-el hallgatom a milánói Scala operaelőadásait, vagy a londoni Savoy-jazz bandát, sőt multkor átvitellel amerikai előadást is hallgathattam.

Prágai Magyar Hírlap, 1931. december 13.