Manfréd (1945)

„A félelem s időbolondjai Vagyunk mindnyájan, lopva jönnek a Tűnő napok s lopvást osonnak el; Élünk, utálvaéletünkel és Meghlni mégis félünk…” Mi a „tartalma” egy költeménynek? Mi az a sor, vagy más száz? Byron Manfréd- je magányos, előkelő lélek; megölte akit szeretett s aztán haláláig viaskodik szíve nyomorúságával. Feledést, megoldást, halált, bocsánatot keres, vagy egy szót – mindent hasztalan, hiába járja be a vigesztaló hegyeket és völgyeket, hiába idézi meg függetlenségében rejlő hatalmánál fogva a természet tündéreit, az alvilág és a végzet minden szellemét. Csak akkor nyugszik meg végül, amikor Astarte-ja tudomására hozza, hogy bevégzi földi szenvedését. Egyszóval nagyjából azt teszi, amit mindnyájan teszünk – ha igaza van a Readingi ballada költőjének, hogy „mind megöljük, akit szeretünk” – s ebben áll Byron drámai költeményének a nagysága.

Drámai költemény

Írta: Byron

Kisérő zenéjét szerzette: Schumann

Fordította: Abrányi Emil

A Rádiózenekart vezényli: Polgár Tibor

Közreműködik: Szőke Tibor énekkara

Rendező: Bars Ödön

Szereposztás:

Manfréd – Tímár József

Az apát – Nagy Adorján

Jergeradán – Gáti József

Szellem – Bodnár Jenő

Végzet – Hegedüs Mária

Tündér – Horváth Mária

Szoprán szoló – Raskó Magda

Alt szoló – Rózsa Vera

Tenor zoló – Nagypál László

Basszus szoló – Székely Mihály

1945. dec. 7. Rádió Budapest 17:00