„Tanfolyam” változatai közötti eltérés

A lap 2013. június 28., 05:34-kori változata

1987.08.03. Kossuth 20.52 (55 perc)

Ismétlés: 1988. június 11., 13:00, Petőfi

Horváth Péter hangjátéka, a Rádiószínház bemutatója.

Rendező: Gothár Péter

Technikai munkatárs: Papp Tibor és Kovács Katalin

Dramaturg: Sári László

Szereposztás:

A nő – Bánsági Ildikó;

A férfi – Máté Gábor

Cikk:

Rádióújság: a Magyar Rádió hetilapja

1987. augusztus 3. Hétfő

7. oldal

Írta: Horváth Péter

Cím: Kinek szól a tanfolyam?

Valahányszor adásba kerül egy –egy új hangjáték, elfog a kétség: vajon meghallgatja-e őket valaki egyáltalán? S ha hallja is, odafigyel-e rájuk? Nem valószínű. De az ember megpróbálja becsapni önmagát. Gyerekkorom néhány évét a nagyapám csorba sakkfiguráinak társaságában töltöttem egy nagy, fekete politúros asztal alatt. Miközben nagyapám dagadt lábai az öreg Singer varrógép roggyant pedálját taposták a sarokban, én a sakkfigurák meséit hallgattam. Az egyik az anyjáról, a másik az apjáról, a harmadik a testvéréről, a negyedik a barátairól beszélt nekem. Esténként, amikor a nagyapám hazajött a hivatalból, továbbadtam neki a hallottakat. Megértően hallgatott, néha mosolyogva kiigazított egy-egy kacska történetet. Egyszer azonban rosszkedvűen érkezett haza. - Az egész élet hazugság – morogta. – A sakkfigurák különben sem tudnak beszélni. Magadban motyogsz az asztal alatt, mert nem kellesz senkinek. Hetekig zokogtam. Nagyanyám színes ruhákat varrt a báboknak, de én mindet kiszórtam az ablakon. Elkeseredetten bömböltem, nem tudtak megnyugtatni. Egy napon aztán lekuporodott hozzám az öreg. - Kinyithatod a táskámat – mondta. Abbahagytam a zokogást. Ahhoz a táskához még nekem se szabadott nyúlnom, pedig én voltam az ő titoknoka. - Na gyere nyissuk ki együtt! – Behúzódott hozzám az asztal alá. A táskából titokzatos holmik kerültek elő. – Papírtekercs, fejhallgató, germániumdióda, huzalok, forgókondenzátor – mutatta. – Rádiót csinálunk belőle. Rádiót? – pislogtam. –Hiszen van már világvevőnk! - De ilyen egyedül neked lesz az egész világon – mondta. – Ez lesz a te belső rádiód. Ennek csak te hallod a hangját, senki más. Minden adást neked csinálnak, ami ebben szól. - Vannak valakik valahol, akik tudják, hogy én itt ülök ezzel az asztal alatt? – hitetlenkedtem. - Vannak – mondta az én nagyapám. – Vannak valakik. Meghallod mindjárt. Babrált a drótokkal, fejemre rakta a fülhallgatót. - Szól! – ragyogtam. – Beszél hozzám! Most meg zenél. - Csak neked titoknokom – mondta a nagyapám és elfordította a fejét. Régen elvesztettem a fejhallgatót, a tekercset, nincs már meg a germániumdióda sem, de azért olykor még megszólal az én külön bejáratú, belső rádióm. Igyekszem továbbadni a benne hallottakat, hátha akadnak valakik valahol, egy nagy-nagy asztal alatt, akik sóvárogva forgatják a forgókondenzátor gombjait, s egy csakis nekik szóló adásra várva emelik az antennát magasba.