Száll a dal

A Rádiójáték wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen 193.225.249.145 (vitalap) 2010. június 26., 17:13-kor történt szerkesztése után volt.

Moldova György hangjátéka

Zenéjét szerezte: Hidas Frigyes

Rendező: Magos György

Zenei rendező: Matz László

Zenei munkatárs: Kelemen László

Dramaturg: Kopányi György

A szereposztásból: Tanácselnök – Kállai Ferenc, Titkár – Sinkó László, Iskolaigazgató – Rajhona Ádám, Szemeti – Bárdy György, Zuglói – Garas Dezső, Zsóka – Tóth Éva, Pallós – Kun Vilmos, Macsali – Horváth Tivadar, Kis – Balkay Géza, A felesége – Szirtes Ágnes

Közreműködik az MRT szimfonikus zenekarából és énekkarából alakult együttes, vezényel a zeneszerző

A Rádiószínház bemutatója

Kossuth Rádió, 1983. augusztus 8. 19.15–20.04


Megjelent kritika: Kopányi György: Moldova: Száll a dal... In: Rádió és Televízió Újság. XXVIII. évf. 1983. VIII.8–14. 5.oldal

Ki ne emlékeznék az erőfeszítésektől terhes időkre, amikor bizonyos emberek szó szerint értelmezték a „nem ismerünk lehetetlent” jelszavát? Ez a – valahonnan a militarizmus szókincstárából kölcsönzött – szólam néha valóban megmozgatta a tömegeket, ám amikor már minden piszlicsáré ügynek ezzel a mondattal vágtak neki, és megkezdték a jelige aprópénzre váltását, komédiába illő versengés kezdődött el egymás túlszárnyalása érdekében. Ez volt az a korszak, melynek legnevezetesebb programja „a természet átalakítása” volt. Ki ne emlékeznék arra az időszakra, amikor az illetékesek esküdni mertek rá, hogy a hagyományok ugyanúgy viselkednek, mint a karsztvizek: csak egy botot kell leszúrni Földünk bármelyik pontján, s ott azonmód buzogni fog mérhetetlen bőséggel a gazdag múlt, vagy akár a haladó hagyomány. Megyék, járások, községek, kerületek vetélkedtek minden műfajban, s aki mégsem lelt megfelelő „múltra”, hát mindent elkövetett, hogy teremtsen magának hagyományt, mítoszt, ragyogó elődöket. Ez volt az a korszak, melyben a rigmusköltés népi mozgalommá vált, sőt, kézifegyverként használták, kipécézetteket szégyenítettek meg vele, villanypóznákról üvöltöző hangszórókon át, ezzel segítették az aratást, a begyűjtést, s ezzel harcoltak az ellenséggel szemben.

Az a dal, melynek nem éppen színtelen történetét Moldova György tollhegyre tűzte, ugyancsak hatalmas karriert futott be. Méghozzá felsőbb utasításra. Hazánknak egy olyan zugában indul meg a kutatás munkásfolklór után, mely – ebben a tekintetben – napjainkig néma prérinek számított. A hangjáték egyik hőse az a vezető, akiben még ma is ott lobog a „nem ismerünk lehetetlent” lángja. Csak egy jelszót, egy utasítást kell kiadni, s atöbbi megy a maga útján.

Azt talán már fölösleges is hozzátenni, hogy Moldova valósággal lubickol ebben a „szatíra után kiáltó” anyagban. Korunk e tragikomikus korszakának szinte valamennyi jellegzetes figurája ott tolong a „konc” körül, s mind megteszi a magáét. Valóságos vesszőfutás tanúi vagyunk. Egyben bepillantást nyerhetünk a „konstruált természet” nagyon is talmi műhelyébe. Olyan szórakoztató pillanatok közepette, hogy csak a legvégén döbbenünk rá: históriánknak eme rövid korszaka, nem is volt annyira nevetséges.