Rádióműveltség

A Rádiójáték wikiből

Rádióélet, II. évfolyam, Budapest, 1930. április 4. (14. szám)

„Rádióműveltség”

Egyetemi tanárok, írók társaságában ülök. Gondolatok, ötletek röpködnek az asztal felett, viták alakulnak; még a ritkaszavú emberek is nekitüzesednek. Egyszercsak ezt hallom:

– No igen, amolyan rádióműveltségű embereknél…

A mondat többi része elvész a zajban, nekem azonban ez is elég az elgondolkozásra. Csak „amolyan rádióműveltség”! Hm, itt bántani akartak.

A vita új fordulatot kapott, a „rádióműveltségre” tereltem.

A kifejezés használója a kritikálatlan tanulást, az ismeretanyag szempontnélküli összehalmozását, rendszertelenségét és feldolgozatlanságát akarta jelezni vele.

Valaha autódiktata címen igyekeztek ugyanezen az alapon lesajnálni az embereket. Az autódiktata afféle jóindulatú elnézést érdemlő értelmiségi altiszt volt, aki betolakodott az igazán művelt, azaz a bizonyítványos emberek közé, mindenbe beleszólt, noha sohasem fogott legyeket unalmas középiskolai órákon és egyetlen leánynevet sem faragott bele egyetemi padokba.

Néhai jó Földvári Jakab után – ki emlékszik még erre a névre – magántudósnak is tisztelték a tanulni akaró, nem céhbelien „művelt” embert a bizonyítványos és diplomás félműveltek.

Húsz-harminc éve ujságíróműveltség volt az ilyesmi neve. Öregebb urak még ma is ezt emlegetik és szent meggyőződésük, hogy a szerkesztőségekben mostanában is négyközépiskolás vagy másfélkereskedelmit végzett emberek ülnek, akik valóságos bacillustelepei a felületességnek és nagyképű tudatlanságnak.

A világháború kitörése előtt az általános műveltség fakasztott gúnyos nevetést. Hosszú cikkeket írtak arról, hogy az általános műveltség meghatározhatatlan valami, mely csak megzavarja a derék, természeteseszű embereket; ezért jobb, ha nincs is. Aki nem céhbelien művelt, annak csak úgynevezett józan esze legyen.

A fogalomnak most, a rádió ötéves jubileuma után, korszerű nevet akart adni a lesajnáló valaki. Rádióműveltség.

– Hallgatsz állandóan rádiót, méltóságos uram? – kérdeztem–

– Nem én. Mikor érnék rá?

– Akkor honnan tudod, hogy milyen a rádióműveltség?

– Csodálom a kérdésedet! Mit mondjak mást a gyorsforraló-műveltségre? A gyorsforraló elavult, a gyorstalpalás szintén, mivel érzékeltethet ma az ember egyébbel, mint rádióval?! Ez a kor igazi jelképe, tehát a mai felületes műveltségé is.

– A rádió úgy kerül bele ilyenformán a dologba, mint Pilátus a Hiszekegybe!

– Nem egészen. Az ember kezd mindenütt belebotlani.

– Ez csak nem bűne szegénynek!

– Ez nem, de felületessé tesz. Azt a hitet kelti, hogy könnyen és fáradtság nélkül lehet általa értékes ismeretekhez és komoly műveltséghez jutni!

– Ha ezt hiszik róla az emberek, van is a dolognak alapja. Azt óhajtanád talán, hogy egyetemi előadásokat tartsanak a rádióban?

– Mindenesetre az elsőrangú szakemberek legjobban biztosítják az igazi műveltség színvonalát.

– Tévedsz: az igazi műveltség terjedésének legnagyobb mérge a túlzottan magas színvonal türelmetlen követelése. Ennek igen világos bizonyítékai mutatkoznak a rádiózenében: a műveltek céhének zsarnoksága itt már azt kívánja, hogy a paraszt Beethoven-, meg Wagner-zene mellett csutakolja lovát vagy forgassa a trágyát. Európa egész rádiózásában lappangó forradalom és már ki-kitörő tömegelkeseredés van emiatt. Az elsőrangú szakemberek általában csődöt mondanak a műveltség terjesztése terén, amint azt a legjobb folyóiratok szerkesztői régen megállapították. Terjesztésre a második garnitúra jó.

– Szóval, kikapok a „rádióműveltség” használatáért?!

– Nagyon. A rádióműveltség megindítóan szép és hatalmas dolog. Aki gúnyolódik vele, vagy legyint rá, valójában a bolsevizmus bűnébe esik.

– Engedj meg, de nem egészen kellemesek a megállapításaid!

– Igazat mondok: aki azonnal és mindig legmagasabb, sőt legmodernebb zenét és egyetemi színvonalat akar, ugyan azt kívánja, mint a szovjet a muzsiktól. Hogy a még nem is igen élvezett primitív magántulajdon elvéről egyszerre ugorjon át a legelméletibb kollektivizmusba. Hallgass olykor rádiót, méltóságos uram. Hallgasd is, ne csak előadj benne…

Ismétlem a rádióműveltség megindítóan szép és hatalmas dolog. Iskola, templom, színház, hangversenyterem, gyakorlati útbaigazító a rádió egyszerre; bárcsak minden magyar ott volna már azon a lekicsinyelt „rádióműveltség” színvonalán! Miért másodrendűség az, ha valaki az iskolán kívül is tanul? Miért hiba az, ha az emberek jobban megismerik a világot, az emberiség nagy eredményeit a rádióból, mint az iskola padjaiból? A rádióműveltség haladást, a dolgok elején járást jelent. Büszkék vagyunk rá.

Kilián Zoltán