Kulisszák a Studióban - Riport egy húsdaráló-gépről és egyéb furcsaságok

A Rádiójáték wikiből

Kulisszák a Studióban

Riport egy húsdaráló-gépről és egyéb furcsaságok

Kulisszák a rádióban?! Szinte látom magam előtt a kétkedő csodálkozásra elmosolyodó arcokat, és a rosszalló fejcsóválást is, amit ez a riport, legalább is a címe, az olvasóból majd kivált. Alig van rádióhallgató, aki legalább is fényképekről ne ismerné a Studiót, sok-sok tízezret tenne ki azoknak a száma, akik körül is jártak benne, de kulisszát, bizony egyikük sem látott. Pedig van. Igaz, hogy nem vitorlányi vásznakra pingálva lógnak szép sorjában a zsinórpadláson a rádió kulisszái, de ezt annál kevésbé tehetik meg - mert a Studiónak nincs zsinórpadlása. Nincsenek papírból készült, mohos sziklák, papendekli várkastélyok, lécpaloták és keréken guruló hattyúk sem, de a Studió ügyelője éppoly gondosan előkészíti az esti előadás „kellékeit”, mint akármelyik másik színházban. A gyilkoshoz itt is, az ügyelő mellékeli a revolvert, gondosan előkészíti a szenzációs fordulatot jelentő levelet, (melyet a szerző rendszerint akkor ír bele darabjába, ha már nem tud a színen levőkkel mit kezdeni) és kézügybe adja a nehéz lovassági kardot, melyet a hős majd markolatig döf a hitvány áruló kebelébe.

Kulisszához címeztük ezt a beszámolót, és most kellékről beszélünk, gondolhatné joggal az éles logikájú olvasó. A magyarázat, ha nem is kézenfekvő - de egyszerű. A kellék, a rádió kulisszája! Röviden, hangkulissza. Valami olyan alkalmatosság, mely valami cselekvést ábrázol hangban. Vagy egyszerűbb magyarázat. Belopózunk a Studióba. Eljutunk észrevétlenül az ellenőrző helyiség ajtajáig, nem vesszük figyelembe a szigorú intelmet, hogy: „A helyiségben csak a Studió ellenőrző tisztviselői tartózkodhatnak”, és beülünk a karmesterfülkébe. Künn, az üvegfalon túl, félkaréjban áll néhány művész, odébb az asztal körül is jó néhányan ülnek. Kertész pedig, a derék ügyelő. Uramfia!, egy húsdarálót forgat, előbb szép lassan, tempósan, majd egyre gyorsabban üstöke izzadásáig. Segédje ezalatt két zománcnak tisztelt „smirgli”-papírt dörzsölget egymáshoz. Komoly ábrázatukból mindjárt megállapítjuk, hogy ez nem holmi egyéni szerepelni vágyás, hanem hivatalosan is hozzátartozik az előadáshoz. De mennyire! Mert a fülkén kívül, a művész-szalónban üldögélők már nem látják az irodalmi karriért befutott húsdarálót, sem a fáradt „gőzzé” avanzsált smirgli-papírt. Ők már a párizsi pályaudvar üvegtetős csarnoka alól impozáns lassúsággal kigördülő Orient expresszen hallják és az őrgrófot, amint Wagon Lits ablakból még egyszer kihajolva, búcsúszót suttog a perrónon zokogó gyászruhás hölgyeknek, akiről majd a harmadik felvonásban derül ki, hogy tejtestvére az őrgrófnak, mielőtt a vándorkomédiások elragadják. Szóval most akaratlanul is elárultuk, hogy milyen is a rádióban a gyorsvonat. A pályaudvar (mert valamire való hangjáték-szerző ennél olcsóbban nem adja) még egyszerűbb. Mindössze egy kis monoton zúgássá vegyülő hangzavar kell hozzá trombita, fütyülő és a fentebb leleplezett rekvizitumok.

Egyszer-kétszer automobilt írt elő a szövegkönyv és ilyenkor hangkulisszául egy eleven autó szolgál, melynek berregését külön mikrofon közvetíti az udvarról. Lónál már komplikáltabb az eset. Ilyenkor Kertész, a kitűnő ügyelő egy hosszú vasalódeszkán topog, mind távolabb, amíg csak lábainak (pardon patáinak) dobogását el nem nyeli a futóhomok, illetve a tompító keresztfüggönyözés. A szél és eső bármikor rendelkezésre áll, egyszerű, de elmés gép mind a kettő. Persze, ha a vihar véletlenül a Balatonon tomból, úgy be kell hozni hazánk e gyöngyét, egy vadonatúj vízesdézsa alakjában. Az illúzió egyenesen megdöbbentő. A hallgató két kézzel kapaszkodik karosszékébe, hogy valamiképp ki ne pottyanjon a hullámok hátán táncoló sajkából. De a dézsán a haboknak ábrándos csobbanását is fel lehet idézni és a hallgató szinte látja a virágos mezők között vígan kanyargáló patakot, melybe szelíden hajlik a szomorú fűz lombja. Lomb! Elkerülhetetlen, hogy néha szerelmesen ne suttoggjon a lomb, különösen olyan jeleneteknél, ahol az ifjú bevallja, az ifjú hölgynek, hogy szerelemes szívvel szereti és az ifjú hölgy erre válaszképp aranyszőke fejecskéjét némán az ifjú úr vállára hajtja. Most kérem, egészen addig míg a szívtelen apa közébük nem ront, lombsusogást ír elő a szerző, némi madárfüttyel elegyítve. Hosszú madzagon zsírpapírokat rázogat az ügyelő, miközben a háttérben különböző fütyülők működnek felváltva. A hangszórók előtt a gyengébbszívűek ilyenkor zsebkendővégről törülgetik titokban hulló könnyeiket. Nem lehet elejét venni annak sem, hogy egy-egy nyári zivatar el ne homályosítsa az ég derült kékjét. Ilyenkor szabályszerűen mennydörögni kell, s hála a nagy rézlapnak ez nem is jelent különösebb nehézséget. Az ablakot sem törik be, ha éppen ez kell a szerzőnek. Megteszi egy csomó üvegcserépbe hajított kődarab, ugyanazt a szolgálatot.

Sokkal komplikáltabb mindezeknél az állathangok utánzása. kiskutyát még csak megszólaltat a mindentudó Kertész, de a nagy kutyával baj van, azt kevés ember tudja utánozni. Hát még a ludat! Eleven ludat szereztek be valamelyik színdarabhoz, gágogott is szorgalmasan, egész délután - amikor nem kellett. Este ellenben - semmi kincsért nem akart megszólalni, pedig ígértek annak tán még lépesmézet is. Ritka, de fontos szereplője a mikrofónnak a tücsök. Ezzel soha nincs baj. Akkor és addig szól amíg éppen kell, - az illetőúr, aki megtévesztésig tudja utánozni a mezők vidám hegedűsét. Talán még… De ezt már mégsem meséljük. Eloltogatjuk a rivalda vakító fényét és a Studió kulisszái elé, szép lassan gördítjük alá az illúziók áthatolhatatlan vasfüggönyét.

k. Halász Gyula