Krúdy-fantázia

A Rádiójáték wikiből

Bemutatva: 1975.11.23. 16:11, Kossuth

Időtartam: 40 perc

Ismétlés: 1978.12.04. 17:20, Kossuth Rádió 1986. március 20. 16:13 Petőfi

Rendezte: Török Tamás

Dramaturg: Magos György

Szereplők: Rezeda Kázmér és Árnyék – Latinovits Zoltán, Antónia és Álom – Császár Angéla

A kísérőzenét Hidas Frigyes biztosította.

Zenei munkatárs Kelemen László.

A felvételt Hámos János és Varga Károly készítette.


Krúdy-fantázia

Árnyék és Álom ül az ember vállán. Az egyik életben tart, a másik sokféle halállal fenyeget, de mégis ő teszi elviselhetővé az életet. Ha minden Árnyék Latinovits Zoltán hangján szólna gazdájához, és minden Álom Császár Angéla bársony torkából súgna édes szavakat az ember fülébe, akkor sokan talán csak hátradőlnének és élveznék kettejük véget nem érő párbaját. Török Tamás fantáziájában az emberi hang és a zene elválaszthatatlan egymástól. Néha észrevétlenül forrnak egybe: monológot szétfoszlató dallamokban, csalfa női hangot kísérő kacér hegedűjátékban, mélyvonósokkal alátámasztott igazságokban ("..nem kell sietni kérem, egyszer úgyis meghalunk"), Rezeda úr nyomasztó könnyeit aláfestő vonóhúzásokban.

Néha szerepet cserélnek, és húsvér kórus kelti életre a szemtelen és egyszerre hátborzongatóan suttogó fákat ("Tiszta lelkiismerettel esküszünk, hogy szinte semmi szeméremsértőt nem leplezünk"), miközben arcunkba csapkodó levelek között követjük a szerelme után leselkedő főszereplőt. Piruló női hangok idézik fel Rezeda úr egykori hírnevét, és megkongatott harang, Óbudát jelző gőzhajó, csacsogó hullámok, füstölgő vonat hangjaivá olvadnak össze az ütemes sustorgások.

A negyvenöt percben egyetlen unalmas pillanat sincsen, mert a karakterekben és Krúdy mondatokban lubickoló színészek olyan kiválóan keltik életre a történéseket, hogy a hallgató szinte teljesen belefeledkezik az eléje táruló képsorokba. Császár Angéla valóban rózsaszínné festi az elcsendesülő főváros egét, míg a mesélő hangja - ha hagyjuk neki - tényleg elkalauzol bennünket azokba az utcákba, ahol a bús fényű kandeláberek alatt lépkedő Rezeda úr mögé időről, időre becsatlakozik Árnyéka.

Latinovits hangjában érezni a főszereplő minden rezdülését, ahogy féltékenyen felül az asztalnál, miközben táncoló szerelmét figyeli, majd szomorú önámításba kezd ("Ti nők, ti szegény áldozatok! Mindeneteket odaadjátok a férfiaknak és ezért többnyire csak bókok és hazugságok hamis pénzeit vágjátok zsebre") és fájdalmasan-beletörődötten elismeri: "Ismét megcsalnak a nők".

A kitudja- honnan-visszhangzó Árnyék egy pillanatra sem mulasztja el, hogy az igazságot ("Ez különben gyakori dolog, hogy a nők éppen kedvesüktől kérnek kulcsot ahhoz a házhoz, ahol a másik kedvesükkel találkozgatnak"), vagy a jóízű gúnyt ("Szerelmi kaland, ostobaság, vénségedre") gazdája arcába vágja. Az Álom pedig mintha időről időre védelmébe venné a bohókás és megbízhatatlan Antóniát, akinek szintén ő kölcsönzi mézédes hangját.

Egy rövid ideig talán maga Szindbád ül a vendéglő asztalánál - sohasem fogom elfelejteni a gimnáziumi irodalom órán először látott "velős csont" jelenetet -, és csak sorolja, sorolja a kulináris remekműveket (könnyű csirke, nem sör, hanem ser, csontos, vagy csont nélküli marhahús paradicsommártásban, fiatal hagyma).

Eközben csábító női hangok emlékeztetnek az étel és a nő (csalfa barnák, vanília fagylalt és szőkeség, társadalmi hovatartozás, szerelem, érzékiség szempontjából különböző nőalakok) miatti bűnbeesés hasonlóságára. Az oldalas persze nem csal meg és nem hagy el, de úgy megfekheti a gyomrot, hogy az ember utána kétszer is meggondolja, mielőtt újra belekóstolna.

Karcsay Ágnes 2011