Hangjáték (története)

A Rádiójáték wikiből

Hangjáték (története).

1. Elnevezése. A rádió legigényesebbnek szánt, irodalmi jellegű, elsősorban a drámával rokon, de önálló funkciójú műfaját nevezték el H.-nak. Az új fogalom legkorábbi elnevezése és meghatározása 1924-ből való; Hans von Heisternek az első német rádiós folyóiratban, a „Der deutsche Rundfunk”-ban megjelent cikkéhez fűződik a kezdeményezés, ő írt először behatóbban a Hörspielről. A magyar H. szó, valószínű, ennek nyomán keletkezett. Ma már nehéz megállapítani, ki magyarította ezt a német szót. A Magyar Rádió szerint vitéz Somogyváry Gyula (L. o.)

2. Múltja, jelene. Rövid története folyamán arra törekedtek a szerzői, hogy lehetőleg önálló műfajjá fejlesszék a H.-ot, azaz: olyan drámai jellegű produkcióvá, melyet a rádió technikai eszközeivel többé-kevésbé ki lehet fejezni. Az elmúlt húsz év alatt nagyjában két típusa alakult ki az új műfajnak. Az angol rádiónak írták mindkét műfaj első példányát.

Richard Hughes: „A comedy of danger” című játéka volt az első önálló mű, melyet a rádió kifejezési lehetőségeit figyelembe véve írtak; 1924 január15-én sugározta ezt szét a brittish Corporation Londonból. A szerző ötletesen oldotta meg a csak-hallhatóság kérdését: a játék cselekvényét egy szénbányába helyezte, melyben, a beállt szerencsétlenség következtében kialudtak a lámpák; így könnyű szerrel elérte, hogy csak akusztikai benyomásokat közvetítsen.

Hughes munkája nemcsak első változata a H. Egyik nagyon jellegzetes fajtájának, hanem egyben prototípusa is. A szerző a műfaj alapvető nehézségeit és lehetőségeit nem is sejtve, egyszerűen, könnyedén, a rádiószerűség iránti kitűnő érzékkel adja elő a bányaszerencsétlenségről szóló tudósítását és oldja meg a nem mindennapi eset H.-szerű földolgozását. Érzik rajta, hogy írója álmélkodik még a rádiótechnika csodáján és büszke rá, hogy ismeri már kifejezési eszközeit és föl is tudja használni azokat céljaira. A művészi értékű tartalom és forma mellékes dolog volt nála, nem is gondolt ilyesmikre. Művének egész iskolája van ma is, szerte a világon, jóllehet sok követője talán nem is hallotta nevét sem az úttörő mesternek. Ugyanis a H.-írásnak éppen a legkézenfekvőbb módja, amit Hughes művelt. Az ő módszerével dolgozók H.-ait is a technikai tudás öröme jellemzi, ami elsősorban a szöveget kísérő, aláfestő, kiegészítő hanghatások, az ú. n. hangkulisszák (L. o.) mértéktelen alkalmazásában nyilvánult meg. Élmény, és értékes mondanivaló nélküli, több-kevesebb gyakorlati lélektannal átszőtt, ügyesen megírt, érdekességre törekvő, de hideg, mesterséges konstrukciók voltak ezeknek a Hughes-tanítványoknak H.-ai. A szerzők nagyrészt a rádiók belső munkatársai voltak, ami érthető is, hiszen ők ismerhették elsősorban a mikrofon és a stúdiók mibenlétét, igazi természetét, ők tudtak elsősorban rádiószerűen írni.

A H.-nak ez a fajtája ma már a múlté, sok jövője nincs. Két alapvető hibája, amiért a műfaj fejlődése szempontjából nem jöhet számításba. 1. hogy szerzők többsége nem író, s így nincs sok köze a művészethez, 2. hogy az új műfaj lényeges formáinak keresése helyett megelégedtek a fölszínes, járulékos elemek kultuszával.

A H. másik, hasznosabb irányának az úttörője is angol szerző volt: R. E. Jeffrey, az aberdeeni rádióállomás vezetője. Jeffrey W. Scott „Rob roy” című művét dolgozta fel rádióelőadásra; ez volt a világ első rádiódrámája, − időben megelőzte Hughes munkáját is. − 1923 október 6-án sugározták először Glasgowból. Geffrey meglévő irodalmi anyag földolgozására, rádiószerű adaptálására, adott példát művében, és ezzel a rádiószerűsített drámák, színdarabok, regények, novellák, elbeszélések, stb., hosszú sorát nyitotta meg. A rádiók drámai jellegű műsorát ma is javarészt az ő útmutatása nyomán, rádióra alkalmazott irodalmi művekből állítják össze. Ugyanis, Jeffrey-nek is csakhamar sok követője akadt. Ez természetes is, minthogy − egyrészt − a H. írásnak az átdolgozás a másik kézenfekvőbb módja, másrészt, a nagy arányú szükségletek kielégítésének ez a legrövidebb, leggyorsabb útja. Különösen a drámáknál és színműveknél egyszerü eljárás: ügyes húzásokkal, törlésekkel, beírásokkal és egyéb pótlásokkal − külsöségekben legalább is − nagyon könnyen rádiószerüsíteni lehet öket. Az adaptálok többnyire a rádiók környezetéből kerültek ki; gyorsfelfogású, könnyűkezű emberek, akik hamar elsajátították az átdolgozás technikáját és ettől kezdve szinte üzemszerűen foglalkoztak vele. Föl kell itt jegyeznünk ezért Alfred Braun nevét, aki − mindennapi rádióbeli elfoglaltságán kívül − hatvan drámát alkalmazott rádióra, 1926 augusztus 15-étől, 1927 szeptember 30-áig.

Nem csoda, ha ilyen formában csődöt mondott ez a H.-gyártó irányzat. Az ok elsősorban az volt, hogy − mint a földolgozó iparban − mechanikusan állították elő az új „árut” a régi anyagokból. De ha hívatásszerűen, szakértelemmel és művészi kézzel alakították is újjá a régi műfajt, a dráma, regény, stb., meglevő nyelvi substantiáját kiemelve, akkor is csak szükség-megoldásnak tekinthetjük az ilyen adaptációt, − amennyiben H.-nak, mint önálló műfajnak az elméletét valljuk. Ezideig nem vezetett tehát eredményre sem az ihlet és elhivatottság nélküli H.-gyártók tevékenysége, sem a kész irodalmi művek adaptálása. A rádió roppant mértékű anyagelhasználásban segítettek ugyan, de nem sokkal vitték előbbre az önálló, művészi értékű H. ügyét. Sőt, az első típusú H. csak ártott a műfajnak. A Magyar Rádió Dramaturg Osztálya például nem is használja egy idő óta a H. elnevezését, nehogy előre elriassza új produkciója meghallgatásától az e téren rossz tapasztalatokkal szerzett közönséget. Inkább megtartjuk a színpad műfaji kategóriáit mint: tragédia komédia, dráma, színmű, színdarab, vígjáték; avagy másokkal helyettesítjük, mint: rádiójáték, hangdráma, stb.

3.Jövője. Ha szó lehet a H.-nak mint önálló műfajnak a megteremtéséről, akkor ezt a föladatot az írókra kell bízni. Írják ők a H.-ot, ne műkedvelő tisztviselők, ne mechanikus elmék. Az íróknak viszont alkalmat kell adni, hogy rendszeres stúdiólátogatásokkal belülről is megismerjék a rádió minden csínját-bínját; továbbá a műbe fektetett tehetséggel és fáradsággal arányos honoráriumot kell részükre biztosítani. Az idő majd megszüli ezt a műfajt is, ha egyáltalán komoly szellemi igények és szükségletek hívják életre. Addig be kell érni az ügyesebb, önálló kísérletekkel és a meglévő drámák, színművek, stb., hozzáértő rádiószerűsítésével.

4. Dramaturgiája. Húsz esztendős nagyon rövid idő egy műfaj életében, nem is csoda tehát, ha a H.-írás nem tud még nagyobb eredményeket, illetve, alkotásokat fölmutatni. Vannak bizonyos témák és tárgykörök melyek kiválóan rádiószerűek. Két csoportba oszthatjuk őket. 1. H.-szerűek az élet mindennapi, közönséges dolgai banális helyzetei, tipikus esetei. Az ezekről szóló történeteket könnyű eljátszani a hallgató „lelki színpadán”, mert élményanyagából mindenki könnyen és gyorsan berendezheti a színt, fönnakadás nélkül beleélheti magát a szereplők gondjaiba, örömeibe. Az átlagos műveltségi emberrel, azaz hallgatóink zömével, ez a képzelt világ rokon. 2. Rádiószerűek a valóság fölötti irracionális világba tartozó dolgok is, a meseszerű, csodálatos, álomban lejátszódó, tér és időnélküli események, általában minden, ami elvont, szimbolikus. Az ilyen témákat azért kedveli a rádió, mert a hallgató fantáziájának szabad teret enged, néhány szuggesztív mozzanat segítségével mindenki könnyen megépítheti magának az a különös világot, amelyben történik.

A H.-írás formáját, ábrázolásmódját, egy − látszólag − mellékes és külsőséges szempont szabja meg. A H.-előadást ugyanis csak egyetlen érzékszervvel, a füllel percipiálja az ember. Hallási szervünk pedig sokkal gyorsabban fárad, mint például a látási. Általános tapasztalat az, hogy két óránál hosszabb ideig nem igen tudunk odahallgatni valamire. Éppen ezért nagyon fontos a H. anyagának drámai módon való − és a rádiószerűség követelményeit figyelembe vevő − megszervezése: Így a cselekvénynek egymással ellentétben álló emberek, párok küzdelmét kell kifejeznie; fontos követelmény a köztük támadt feszültség fölhasználása, az egyszerű, világos motiválású lélekrajz, az áttetsző, jól tagolt szerkesztés, a szemléletes, érzéki − zenei − nyelv; az előadás gyorsabb tempója, a megfelelő helyre beillesztett és megfelelő időtartamú szünetekkel való frissítése. Hangulatossá teszi, és emelheti az előadás értékét a stílusosan alkalmazott zenei bevezetés, aláfestés, dal- és zenei betét, zenés befejezés.

1922 őszén a Nemzetközi Rádióegyesület főtitkára A. R. Burrows elsőízben adott megbízást külön rádiódarab megírására. Ennek a megbízásnak alapján keletkezett az akkor nagyon népszerű karácsonyi játék, melynek szerzője az angol gyermekek kedvelt írónője, Phyllis Twigg volt. Címe: „Igaz történet a Mikulásról”. A darabban szereplő hangok élesen különböztek egymástól, s a felhasznált zörejek összetéveszthetetlenek voltak, egyébként azonban teret engedtek a képzelet szabad csapongásának is.

A Nemzetközi Rádióegyesület (Union Internationale de Radiodiffusion, UIR) már 1927-ben, vezetőségi határozat alapján tervszerűen igyekezett előmozdítani a H.-okírását. A szóbanforgó határozat arra szólította fel a tagokat, hogy lépjenek érintkezésbe országuk gramofon társaságaival, igyekezzenek más felvételi módokat is találni és értesítsék az egyesület irodáját minden, a hangfelvétel területén felmerülő új felfedezésről. 1928 végén az UIR műsorbizottsága Londonban ülésezett és a rádióműsorok összeállítása terén mutatkozó nehézségek kiküszöbölése a következő (1929 tavaszán az Unió genfi tanácsától is elfogadott) határozatot hozta: „A Tanács utasítja a H. fejlődésének megfigyelésével foglalkozó bizottságokat, hogy a rádió számára átdolgozott vagy külön e célra írt H.-ok keletkezését tőlük telhetőleg mozdítsák elő, ezeknek a műveknek a tökéletesítésén dolgozzanak és igyekezzenek a H.-okban való közreműködésre alkalmas művészeket találni, nemcsak a színészek soraiban, hanem ezeken kívül is, mint az a film terén már megtörténik”. A Tanács ezenkívül felszólította tagjait, hogy időről-időre juttassák el hozzá a küldésre vonatkozó fontosabb közleményeket. Az első ilyen jegyzéket 1930-ben állította össze és küldte szét az UIR genfi irodája. Noha később a jegyzékbe felvett darabokat alaposabban átrostálták, az egyesület tagjaival közölt H.-ok száma 1929-től−1938-ig már 4509-re emelkedett. (6)

Hangjáték elnevezése, vitéz Somogyváry Gyulától (1926-ban) a rádió későbbi dramaturgjától ered. (9)

Hangjáték szakirodalma. A legtöbb ilyen szakkönyv az Egyesült Államokban jelent meg. R. Rogers: Do’s and Don’ts of Radiowriting (Mit szabad és mit nem a hangjátékírásban), Boston, 1937. − K. Seymour és J. T. W. Martin: How to writw for radio (Hogyan írjunk a rádió számára), New York, 1938. − S. P. Lawton: Radio Drama, Boston, 1938. − Peter Dixon: Radio Skeches and How to Write them (Hogyan írjunk rádiójeleneteket), New York, 1936. − Max Wylie: Radio Writing (A hangjátékírás), New York, 1938. − Német szakkönyvek: Ha. Roselieb és H. Oeser: SOS, Achtung! Hören Sie? (SOS, vigyázat! Hallanak?), Berlin, 1927. − L. Wegmann: Zur Frage eines dramatichen Hörspieles (Adalékok a drámai hangjáték kérdéséhez), Bochum−Langendreer, 1935. − G. Eckert: Gestaltung eines literarischen Stoffes in Tonfilm und Hörspiel (Irodalmi tárgyak feldolgozása hangosfilmben és hangjátékban), Berlin, 1936. − Franz Fassbind: Dramaturgie des Hörspiels, Zürich, 1943. − Richard Kolb: Das Hörspiel, Stuttgart, 1930. − Richard Kolb: Das Horoskop des Hörspiels, Berlin, 1932. − Artur Kutscher: Stilkunde des Theaters, − Düsseldorf, 1936. − Hans Traub: Zeitung, Film, Rundfunk, Berlin, 1983. K. Paqué: Hörspiel und Schauspiel (Hangjáték és színjáték), Breslau, 1936. − H. Kriegler und K. Paqué: Das Hörspielbuch (A hangjátékkönyv), Breslau, 1938. − Leo Kestenberg: Kundt und Technik (Művészet és technika), Berlin é. n. − Angol szakkönyvek: L. du Garde−Peach: Radio Plays (Hangjátékok), London, − Tyrone Guthrie: Squirrel’s Cage und two other Plays (Mókuskalitka és két más hangjáték), London. − Val Gielgud: How towrite Broadcast Plays (Hogyan írjunk rádiódarabokat), − London. − Lengyel szakmunka: Witold Hulewicz: Teatr Wyobrani (A képzelet színháza). Australian Broadcasting Commission: The writing of radio plays (Hangjátékok írása), 1941, − Pfeiffer: Rundfunkdrama und Hörspiel (Rádiódráma és hangjáték), Berlin, 1942. − Magyar szakmunkák: A Balogh Pál: Múzsa a hullámhosszon, Budapest, 1936. − Kilián Zoltán: Rádióesztétika. Kilián Zoltán: Gépművészetek, Budapest, 1941. (Hangjáték írókat l. a X. táblán.) (15)