Felolvasás a rádióban

A Rádiójáték wikiből

Felolvasás a rádióban

A mikrofon-előadások sorában jelentékeny helyet foglal el a művészi felolvasás sokat vitatott kérdése. Vannak élvezetes felolvasások, különösen olyan szerzők fogalmazásában, akik ismerik az élőszó kiterjedését, a nemesebb értelemben vett hatáskeltés fortélyait, a csengések és szünetek, a gyorsuló és lassuló beszéd értékét, - de az ilyen felolvasások még ma is ritkaságszámba mennek. Természetesen a felolvasások anyaga tekintetében is még tisztázásra várnak bizonyos alap- és irányelvek, mert megesik, hogy a felolvasás túl sekélyes, de megtörténik az is, hogy túl tömött, túl tudományos, vagy annyi anyagot hord össze, annyi gondolatot vet föl, hogy az átlagos hallgatónak belekábul a feje.

A költő és az író, aki saját művének felolvasásával lép a mikrofon elé, általában két sarkalatos hibába esik. Vagy túlzottan ad elő, az előadáshoz szükséges, kipróbált színészi eszközök feltűnő hiányával, vagy túl szerényen, egyhangúan darálja mondanivalóit, mint aki minél hamarább szeretne szabadulni a szokatlan feladat terhétől. Mindkét véglet erősen kockára teszi az előadott anyag sikerét.

A helyes felolvasás alapvető követelménye: lassan olvasni, minél lassabban, hogy a hallgatónak ideje legyen megérteni és fölvenni, amit az előadó átadni kíván.

A felolvasás mindenkor az értelemhez szól és így csak az értelem eszközeivel próbálkozhatunk. A felolvasás – akár tudományos kérdés, akár költői mű az anyaga – értelemhez szóló közlés, a leírt, merev, halott mondatoknak élő szóval tisztába tett közlése. Sohasem színészi, vagy szavaló munkát igénylő feladat, azt ne feledjük!

Amikor az író saját költött művének, mondjuk például novellájának felolvasására vállalkozik, rendszerint a régi, magas iskola pathetikus és érzelgős módszerének ismert patronjait durrogtatja, amely néha már a komikum határait súrolja. Megfeledkezik arról, hogy felolvasni nem annyit jelent, mint játszani. A felolvasóasztalnál megérzékíteni egy személyt nem annyit jelent, mint színpadilag kialakítani. A felolvasói fölénynek és nyugalomnak hiányából azután gyakran szörnyű és torz egyveleg is támad. Színészek részéről pedig kellemetlen túlzás, ha a mikrofon előtt úgy viselkednek, mint a teli nézőtér előtt. Még hibásabb és hálátlanabb dolog átvinni ezt a módszert a felolvasásra, amely elsősorban azt kívánja meg, hogy az előadó pontosan átélje a felolvasásra szánt anyag légkörét, szóval eltalálja azt az egységes hangot, amelyet aztán különböző színfelrakások mellett végig meg kell őriznie.

Az a módszer, hogy a felolvasó az író szavait hűvösen és egyhangúan mondja, s hirtelen, minden átmenet nélkül a legindulatosabb, legszínpadiasabb kitörésekbe veti magát, amikor egyes személyeket beszéltet, a legkevésbé alkalmas arra, hogy megkedveltesse a felolvasásokat a hallgatóságnak azzal a részével, amely nem vesztette el még a jóízlését.

Mikrofon előtt nem lehet elég lassan olvasni. De az a lassúság, amely szükséges és veszedelmes is egyúttal: könnyen válhat terhessé és fárasztóvá. A lassúság erénye, hogy a felolvasó maradéktalanul közölhesse anyagát a hallgatóval. De tehertétellé válik abban a pillanatban, amikor olyan egyhangú, hogy szinte az egyes monológokat sem lehet megkülönböztetni egymástól. A lassú felolvasás első és legfontosabb feladata, hogy minden fontos rész kiemelhető legyen, hogy a mondat értékes szavai, mint égő csóvák világítsák be a maguk területét. A gyámoltalan felolvasás, az ügyefogyott versolvasás olyan egyhangú litániát teremt, amely mellett a legájtatatosabb hallgató is elalszik. A lassú értelmező, a hétköznapi beszéd természetes színeit rejtő felolvasás megint olyan kérdés a mikrofon-művészetében, amit csak a felolvasó gyakorlattal kifinomodott érzéke szabályozhat.

A felolvasás üteme, a lassúság mértéke csak gyakorlattal fejlődhet ki a felolvasó értékes tulajdonává. E gyakorlat megszerzéséhez elsősorban a beszéd művészetének számos követelményét kell megtanulni, olyan odaadással és szorgalommal, ahogyan egykor azt a diákok csinálták, amikor magolással pótolták fogyatékosságukat. A szorgalom e téren csodákra képes. Ismeretünk szerint a magyar rádió legértékesebb felolvasója Hevesi Sándor volt, aki feltűnő beszédhibája ellenére, szorgalommal és gazdag műfaj – ismeretével, éveken át a legélvezetesebb felolvasásokat nyújtotta a magyar rádió hallgatóinak.

Végezetül, egyetlen biztos megoldást látunk e kérdés területén. Rendszerré kellene kiépíteni azt, amit a rádió művészeti vezetősége időkre már meghonosított, hogy t.i. úgy a tudományos, mint az írói, költői felolvasások anyagát hivatott színészek kapják kézbe.

(RÁDIÓLEXIKON)

Gépelte Óvári Enikő


MAI IRODALOM Forgách András Kemény dió LIII. évfolyam 16. szám, 2009. április 17. Orrhang Élet és Irodalom