Bory István: Madách a mikrofón előtt

A Rádiójáték wikiből

Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám · / · DISPUTA

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00603/19077.htm


BORY ISTVÁN: MADÁCH A MIKROFÓN ELŐTT

A Nyugat legutóbbi számában néhány jóindulatúan tárgyilagos megjegyzést tettem Az Ember Tragédiája merészen új rádiórendezési kísérletére.

Cikkem gondolatmenete szerint a rendező még az ő «vitán felül álló minden művészi érzéke, felkészültsége és legjobb szándéka mellett» sem tudta élvezhetővé tenni a lényegesen átdolgozott Tragédiát, mely így az eredeti műnek «torzalakja csak, képe nem»... Majd végighaladva a szövegmódosítás és a rendezés (azzal is foglalkoztam annyit, amennyi itt jár neki!) tévedésein és bántó disszonanciáin, arra az eredményre jutottam, hogy «ha még ennyi hozzáértés, buzgalom és irodalomszeretet mellett sem lehet rádióközvetítés útján élvezhetővé tenni a művet, akkor be kell látnunk, hogy az nem mikrofón elé való».

Igénytelen elmefuttatásomat nyomon követte a rendező Németh Antal válasza, amely azonban nemcsak szándékomat, de mondanivalóimat is félreértette. Egyrészt figyelmen kívül hagyta éppen azokat a döntő szempontokat, amelyek mondanivalóim gerincét alkotják, másrészt pedig nagy részletességgel foglalkozott egy alárendelt jelentőségű s a két előadás különbözőségére nem ok nélkül célzó zárójeles mondatommal... Különösen ezt érti félre, mikor a viaszlemez leadásnak a rendezés művészi részével legtávolabbi vonatkozásban sem álló technikai tudnivalóiról árul el olyan titkokat, amelyeket «a mikrofón különleges követelményeinek és a rádiórendezés mai külföldi és hazai eredményeinek dramaturgiai és technikai ismeretei» nélkül is sejtettünk, hogy t. i. a viaszlemezről csak azt lehet adni, amit felvettek rá. Mivel azonban nem vitatkozás a célom, inkább elhiszem, hogy a Tragédia két legutóbbi rádióelőadása hajszálnyira azonos volt. (Így aztán pl. Évának az egyik előadáson elhangzott «Mosolygni látok nemtők ezreit» mondatát bizonyára csak «az emberi figyelem korlátozott volta» miatt értettük másodszorra «Ezernyi nemtőt látok mosolyogni»-nak.)

Nem időzhetek most a rendezőnek azoknál a megjegyzéseinél, melyek konkrét kifogásaimat az «antikritika» nagyobbára általános szólamaival kívánják diszkreditálni s átlátszó célzattal csalogatnak a rádiórendezés elveiről, lehetőségeinek határairól, vagy határtalanságairól folytatandó akadémikus vita területére, e helyett egyszerűen utalok bírálatom szövegére, ami a tetszetős válasznak minden ténybeli ellenvetésére eleven cáfolat.

Nem hangsúlyozom tehát, hogy én a teljes betoldott szöveg ismeretében szóltam a kérdéshez, arról sem polemizálok, mi volt Madách intenciója, (nyilván sem szövegcsonkítás, sem szövegtoldás) nem töprengek a válaszban olvasható ama két egymást követő mondat összeegyeztetésén, amelyek egyikében «mindvégig a figyelmet lekötő» másikában «csupán az érdeklődést felkeltő» produkciónak mondja a mű rádióelőadását; ugyanígy szemet húnyok a másik, nem kisebb ellentmondás felett, mely szerint a rendező még így is sokalja a szöveget (t. i. Madáchét) s bizonyára ezért iratott hozzá toldalékot; nem mondok ellent annak a - nem tudom honnan vett - állításnak, hogy én nagy optimizmussal a hallgatók feléről tételezem fel a Tragédia ismeretét. A Tragédia rádiórendezője ugyanis ennél sokkal többet tételez fel róluk. Nevezetesen, hogy megértik ezt: «Lucifer az áthidalásokat személytelenül, egy más létezési síkból kiáltja a személytelen hallgató felé, amelyet a hangsík határozott szétválasztása és az összekötő szövegeknek a madáchi szövegnek hanghatásától teljesen eltérő akusztikai távlata érzékeltet». Nem hívom fel a rendező figyelmét arra sem, hogy kár hivatkoznia egyetlen pontnál az ötven éves színpadi gyakorlatra, ha ezt a «szentesített» szokást egyébként nem igen tartja szem előtt.

A rendező túlzottan dogmatikus művészi hitvallását azonban nem ezek a lényegtelen szempontok magyarázzák, hanem részint az a mondat, amelyik megnádpálcáz és «egyoldalú»-nak nevez, mert «ahelyett, hogy a rádiórendezés és rádióelőadás speciális szempontjait juttatnám érvényre, csaknem kizárólag szövegkritikával foglalkozom» (!?); főképen pedig az, ami dícsérendő leplezetlenséggel ez után következik: «Kétségtelenül egy irodalmi mű studióbeli előadásánál a szövegkritika is fontos szempont lehet», ez pedig hétköznapi nyelvre lefordítva nem más, mint a rendezés prioritásának, sőt egyenesen öncélúságának hirdetése, ami nyitját adja mindannak az újszerű szempontnak, melynek jegyében Madách művét mikrofón elé vitték. Ezek szerint többé nem az az irányadó, amit a költő mond, hanem az, amit a rendező akar. Nem a rendezés simul tehát a műhöz és szolgálja azt, hanem a művet kell a rendezésnek a rendező személye szerint változó, de azért mindenkor uralkodó szempontjai szerint reformálni.

Igaz, hogy néhány évvel ezelőtt is még lényegesen más felfogás volt irányadó. A huszas évek végén pl. a Nemzeti Színháznak akkori, néhány évtizedes dramaturgiai multtal rendelkező kitűnő direktora, Hevesi Sándor, a Vörösmarty kívánta módon akart hozzányúlni egy másik műnek - Bánk bánnak - csak egyetlen szerepéhez. De művészi önmegtartóztatással előbb ki akarta kérni még ehhez is a hozzáértők véleményét, mert érezte, hogy klasszikusainkat elvégre nem szolgáltathatjuk ki fellebbezhetetlenül és nyakra-főre még oly kíváló vagy ambíciótól fűtött rendező kísérleti szenvedélyének sem. Célját azonban nem érhette el, mert a tervnek puszta hallatára olyan országos vihar támadt, aminek szele nemcsak a törvényhatóságok, de a törvényhozás üléstermét is átjárta. A legelőkelőbb szaktekintélyeink szóltak hozzá a tervhez, de egyikük sem tartotta megengedhetőnek, hogy idegen hang zavarja meg a költő szavainak harmóniáját. Az átdolgozás - ami a Tragédia mikrofóncsonkításához nem is hasonlítható, valóban csak rendezői munka kívánt lenni - így nem is történhetett meg.

Szegény Madách nem volt ilyen szerencsés. Az ő műve nem kerülhette ki a rádiórendező végzetes kék ceruzáját, úgy hogy a továbbiakban más rendezők már ezt a «húzott» szöveget fogják alapnak tekinteni s ebből hagyják ki kedvük szerint a sorokat. De ki tudja, majd hol lesz «az exact pont, mely határt tegyen?»

Be kell látnia mindenkinek, hogy ez a Tragédia rendezésének csődjéhez vezet. Csak ismételhetem tehát, amit alapcikkemben mondottam: ha jobb megoldás nincs, ne vigyük mikrofón elé a művet. Inkább maradjon meg a könyvben, ami Madáché, mintsem százezreknek továbbítsuk az ő nevének fémjelzésével azt, ami másé.