Belvárosi zenélőóra

A Rádiójáték wikiből

Bp. I. 1947 március hó 2. vasárnap. 18.30-20.00-ig.

BELVÁROSI ZENÉLŐÓRA

Tiszai Andor zenés összeállítása. Közreműködik: Tóth Valéria, Bajnok Ferenc, Takács Miklós és partnere, Roósz Emil szalonzenekara, gitár-szóló. Rendező: Pál Sándor.

Studióból: zenélőóra hangja, mialatt bemondó a „fejet” konferálja, konferánsz után még egy ideig hallatszik, majd felerősödik:

Hanglemez: 1566. P.Blaaw: Die Spieluhr. Közben Takács elkezd beszélni:

Csilingelő zenélőórák ketyegtek valamikor az ódon bolthajlásos belvárosi lakások szobáiban. Ezek a zenélőórák a kürtőkalapos, nagybajszu férfiakat ls a darázsdereku, selyemszoknyákba bujtatott, halcsontos-ruháju dámákat elkisérték egész életükben. Annyira megszokták mindennapi ketyegésüket, hogy már nem is vették észre. Csak néha figyeltek fel rájuk, amikor a mutató a 12. számra ért, és egyszerre kalapácsolni kezdtek a számlapra illesztett réz-kovácsok, vagy a kis kakukk kiugrott az óra fölötti kalitkából. Tempósan billentett egyet a szárnyával, szalutált a dámáknak, mint valamilyen kis állomásfőnök, a végtelen élet egyik apró stációján….

/s z ü n e t./

Az acélkékhomályban derengő havas utcákon, a pislákoló gázlámpák fénye alatt kékbársonykabátos, plözőzös hölgyek apróztak antilopbetétes, magasszáru cipőikben. A Belvárosra lassan ráereszkedő ködben, a kis hópihék bebújtak a lámpások kék karikáiba és a korzóról hazafelé tartó, feszesnadrágu, „snájdig” katonatisztek hanyagul szalutáltak az ismerős dámák felé:

Kisztihand naccsásasszonyom! Kisztihand naccsásasszonyom! – mondták…

Az egyik ablak mögül Offenbach Párisi életéből hozott nagfoszlányokat a langyos márciusi, dunaparti szél, a korzó hórongyokkal noritott ágai között játékosan bujkált a hold, és a sarkon trónoló gesztenyesütő néni, amikor megemelte serpenyőjének fedelét a hatalmas ernyő alatt, sültgesztenye szaga lett egyszerre az egész Váci utcának.

A könyvkereskedők gyönyörű naptárakat állítottak ki a kirakatokba. Az egyiknek a címlapján piros frakkban kergették vágtató lovasok a rókát, a másikon Dickens úr regényhőseit mutatták be, amint a hónapok címtábláin zötyögő postakocsin utaznak. Az ékszerészek kékbársonyba ágyazott gyémántmelltüket és füllbevalókat raktak ki a korzó közönségének, amelyekre csak rejtett pillantásokkal mertek sokan tekinteni. A levéldobozokon Mylady ugratott sövényt testhezálló ruhában az ősi skóciai kastély előtt, de volt varjakkal megrakott havas erdődíszlet is a kirakatban.

Istenem, valamikor hogy rajongtunk a régi idők elmult asszonyaiért, akik olyanok voltak, mint a selyemkötésű pasztellképek, vagy régen elhangzott, halkan dúdolt dalok egy ódon spinéten, aranyszegélyű emlékkönyvek, amikbe levendulaillatú levelet, hajfürtöt, esetleg virágot lehetett préselni, s e hölgyek vékonytalpú, selyemharisnyás lábain, pontosan ott, a térd alatt, a nadrág csipkéjén atlasz-szalag kötötte át és nagy, mintás taft-szoknyáik, mint valami üvegharang, úgy terültek el a domborodó lábszárak fölött, akár ha valami ritka kerti virágot őriztek volna. És a kackiás kis kalapok, amelyeket rúzsaszínű szalaggal kötöttek meg, alatta hullámos loknik himbálóztak, ellensúlyozva a kis felragasztott, fekete angoltapaszt.

Ilyenek voltak ebben az időben a Hatvan utca, a Kalap utca, a Sebestyén tér járókelői. 1883-at írtunk….

Zene vége.

Az egész belváros hangulata olyan volt, mint egy Schubert szerenád.

Schubert szerenád.

Bajnok-Roósz zenekar.

Közben beszéd:

A Pattantyus ucca még a régi Pestből maradt itt a múlt század végéről. Az egész ucca négy házból állott, többszáz éves polgárházak simultak iott egymás mellé szűk, mély udvarokkal, amelyek az estihomályban félelmetesen nyultak el a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikopott macskaköveken, mert az oroszlánfejű csőcsatorna már közel félszáz éve beszüntette a szolgálatot. A házak búbos kövezete rejtelmesen döngött, mintha titokzatos, földalatti pincelakók tanyáznának odalenn. A lépcsők kanyarogva merészkedtek a magasba, szóval ócska házak voltak, keskeny ablakokkal, amely mögött öreg emberek laktak, zenélőórák játszottak és a nők mellbetegek voltak a falpenésztől… A házmesternek kiáltozni kellett, ha nyolc óra után kimaradt valaki, hogy meggyújtsa a lépcsőházban a gázt, az ajtók és ablakok eresztékei szerettek sirdogálni, ha szél járt odakünn. Mindennek olyan nyomott hangulata volt, mintha valakit meggyilkoltak volna a házban és a holttestét elrejtették volna valahol. De ki tudja? A régi Pesten ilyesmi sürün előfordult. Itt, a Belváros közepén állott a halpiac, a szerb-negyed. Sohasem lehetett tudni, hogy melyik lakás padlója alatt hallgatózik egy évtizedekkel ezelőtt megfojtott rákkupec hullája? (zene vége.)

A szobák „millflőrös” tapétái között azonban minderről mit sem tudva élték bezárt, kalitka-életüket a hetvenes évek leányai és érzelmes francia vagy olasz dalokat énekeltek, az abban az időben divatba jött „forte-pianok” kisérete mellett.

Gastoldoni: Musica proibita.

Tóth Vali, zongorával.

Aztán jött Strauss, a bécsi valzer-király és kiszoritotta az eddigi slágereket. Egész Pest ezeket a dallamokat fütyülte:

Strauss potpourri. Roósz zenekar.

A nép azonban a polkát járta inkább szívesebben a dunaparti hajóskocsmákban.

Polka-egyveleg. Roósz-zenekar.

Közben: hangos kurjongatások, dáridó.

A Belváros már abban az időben is divatot diktált egész Budapestnek. A korzón lejtettek végig az első bécsi kreációk, amelyeket azután hiven kopírozott le minden asszony. Ebben nem változtak az asszonyok… Húsvét előtt a budai nők azonban nemigen merték elhagyni lakásaikat, mert ki tudja, milyen lesz az új tavaszi divat? A téli holmik már megkoptak, igy csak a titkárnők siettek reggelenként rövid kosztümjeikben,a propeller felé, megázott téli kalapjaikban, továbbá a hivatalba, vagy üzletbe siető lányok. A budai, egyhangu szürkeségbe csak a belvárosban dolgozó lányok hoztak némi frissességet és eleganciát, azok, akik napközben Pestet járták. A masamódok, miközben a propellerre vártak, megpróbálták utánozni annak a finom pesti asszonykának a mosolyát, aki tegnap az üzletükben járt, vagy leültek az alsó-rakpart kikötő-tönkjeire és látszólag a Dunát nézve titkon arra vártak, hogy valaki megszólítsa őket. Mert a szerelemben nem volt hiba abban az időben sem, csak a férfiak érték be valamivel kevesebbel, a századforduló előtt. Amikor a propeller füttyentett, és az öreg kormányosból kapitánnyá „avanzsált” dunai tengerész határozott önérzettel beleszólt a szája elé meredő rézcsőbe a fűtőnek, hogy: E l ő r e! – a liezon már rendszerint meg is pecsételődött, ha volt kivel. A szerelmes párok Pestről éppen ugy átszöktek Budára akkor is, mint pár éve, csakhogy abban az időben a hölgy omnibuszra ült föl a hidfőnél, míg a férfi konflison döcögött át és ibolyacsokorral a kezében várta szive-hölgyét a hidfőnél, hogy aztán eltünjenek egy sejtelmes kis kapu árnyékában. A különbség csak az volt, hogy a hölgy kebleinek szépitésére és „megszilárditására” a divatos Pilules Orientales csodaszert használta, míg a férfi valódi, békebeli bajuszkötőt! Offenbach híres kettősét a Szép Helénából azonban éppen olyan érzéssel énekelték, mint ma.


Szép Heléna. /Offenbach./

ének duett. Roósz zenekar.

A belvárosi Dunakorzó már a mult század végén kiépült. Szerelem, pletyka és divat irányította itt az életet. De Szerb Antal kis Budapesti Kalauzában mást is meglátott benne:

„A pesti parton zenés kávéházak nyitnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák. A pesti partra nem ajánlatos napsütésben menni. Ez a part csak a téli estéken szép, amikor piarista tanárok járnak rajta kettesével. Csak mennek, nagy reverendasuhogtató, titokzatos lépésekkel, a rendházból, az Országház felé, de sétájuk célja mégiscsak a vacsora, amelyet visszaérkezve fognak elfogyasztani. Sajnálom, hogy ma már nem mutathatom meg a régi piarista épületet, a Grassalkovich-palotát, kecses erkélyeivel és a hozzácsatolt jellegtelen, de régi épülettömbökkel. Nélkülük a Belváros egy kicsit foghijjas, a Görög templom és a Plébánia között. Valamikor ez volt a leginkább XVIII. századbeli sarok errefelé. Az ember várta, hogy a rácok a vontatóhajókkal áttörik a villamos sáncait és kikötnek, ugy mint régen, amikor a Dunaparton még Ürményi, a hétszemélynök áztatta a vizbe fájós lábát és diskurálgatott a bókoló Kazinczyval.”

Hanglemez: Zithern-trio. /halkan, távolról/

/kis szünet után közben beszélő folytatja:

És hallgassuk meg, mit is látott a Dunakorzóról ezelőtt nyolcvan évvel Arany János. Milyen kép tárult eléje?

Részlet: Arany: Ars poetikájából.

/szavalat./

Hanglemez vége.

Míg a mai Dunakorzót igy festi le szellemesen Kunszery Gyula, amint

Hanglemez: 1028. Star-dust. /halkan, távolról./

kutyájával beszélget erről:

Kutyával a korzón.

/szavalat./

Hanglemez vége.

A pesti korzó mögött állott már az ezerhétszázas évek végén a Rondella, a híres dunaparti „szárazmalom”, ahogyan Déryné ifiasszony elnevezte. Itt tartották meg az eslő pesti szinielőadásokat, természetesen német nyelven. Majd a régi Szinház Téren, a későbbi Gizella, illetve a mai Vörösmarty téren 1812-ben épült fel a pesti Theatrum, az uj német-szinház, Amon János tervei alapján. Megnyitó darabjai közül kettőnek magyar tárgya volt és szövegét Kotzebue, az akkori idők legnépszerűbb szinmüirója írta, zenéjüket pedig nem kisebb zeneszerző, mint Beethoven. Itt mutatták be Beethoven Die Ruinen von Athen és Egmont című opusait. Hallgassuk meg mi is az Egmont közzenéjét, amelyet a százötven évvel ezelőtti köcsögkalapos urak és befűzöttderekú hölgyek olyan lelkesedéssel tapsoltak:

Hanglemez: 6234. Beethoven: Egmont közzene.

Magyarnótát a Gránátosban, a mai Városház uccában és a Komlókertben lehetett hallgatni a Belvárosban, ahol Patikárius Ferkó bandája játszott régi, szép melódiákat.

Hanglemez: 356. Borzó Miska csárdása.

Közben olvasó folytatja:

Parragh bácsi, a Komlókert tulajdonosa az Alföldről került fel Pestre és különösen szerette az írókat, meg a művészeket a diáksággal együtt. Itt adtak először magyar műsort, az akkor még német nyelvű Pesten.

/szünet, hanglemez játszik./

Hanglemez után:

A régi Redout helyén, amely a szabadságharcban elpusztult, épült fel a nyolcvanas években az Uj Vigarda, a mai Vigadó Fessl Frigyes tervei szerint. Itt nem csak táncvigadalmakat, hanem hangversenyeket is rendeztek, amelyeken többek között olyan világhírű művészek szerepeltek, mint Tito Schipa, a nagy olasz tenor, Maria Anderson, a nagy amerikai-néger alténekesnő és Saljapin, az egykori rakodómunkásból lett világhirü orosz énekes.

Taps lemez, majd:

Tito Schipa: Granados: Players. NO:8084.

Utána taps-lemez, majd szünet nélkül:

Hanglemez: Anderson: Sibelius: Nád, nád susogj. No. 5228.

Taps-lemez, majd szünet nélkül:

Hanglemez: Saljapin: Massenet: elegia. No. 3913.

Taps-lemez, utána:

És megfordultak a diszes márványtermekben a világ hires karmesterei is,

Hanglemez: No. 1362 a-b. Berlioz: Római karneval.

többek között Weingartner, Bruno Walter és mások.

Hanglemez után:

A Redoute előtt állott valamikor az ujtéri kioszk, ahol hetenként az alkonyi órákban katonazene játszott. Kedvenc „gyülhelye” volt a belvárosi polgároknak. Illatos habos kávét szürcsöltek omlós kügelhüpffal és óvatos tisztelettel az akkor még drága vaniliafagylalt snitteket,

Hanglemez indul: Katonazene. /Első Magyar Hanglemezgyár./

Közben beszéd tovább folyik:

Miközben a korzózó buggyosuju ruhákba bujtatott hölgyek Monaszterly és Kuzmik, Alter és Kiss „káprázatos” auslagjait szemlélgették sétákgatás közben, a férfiak pedig Paliczky és Rácz kirakatait vették szemügyre.

Penky fényképészeti műterme a Váci uccában, Barabás és Fajth-é a Korona és az Uri ucca sarkán, Ganci és Helleré a Kristóf téren volt. A belvárosi könyvkereskedők: Lauffer és Stolp, Hartleben, továbbá Ráth Mór, mind a Váci uccában voltak találhatók, míg a Kristóf téren Grill és Pfeiffer könyvesboltja állott.

Hanglemez vége.

A Szervita téren Rózsavölgyi Márk, már akkor is hires zenemükereskedése állott, ahol egyszersmint zenemükiadó vállalatát is folytatta. Boltjában megfordultak a Pesten járt világhirű zeneszerzők, többek között maga Liszt Ferenc is, aki elragadtatva hallgatta Poppernek, a Zenede akkori tanárának egyik csello-szerzeményét, amelynek cime: Emlékezés volt.

Emlékezés.

Buttola cselló szólója és a házi-zenekar.

Viszonzásul pedig eljátszotta neki az ősz zeneszerző, a Rózsavölgyi üzlet hátsó kis szobájában, már akkor is hires kis zenedarabját, a Szerelmi álmokat.

Hanglemez: No. 3910. Szerelmi álmok.

Liszt Ferenc, ha pesten járt, mindig bekukkantott a Komló kertbe, hogy élvezze itt a Bach-korszakban akkor annyira nem kivánatos magyar zenét.

Offenbach is meghallgatta Patikárus Ferko hires cimboradalait és annyira tetszett neki a magyar nóta, hogy megigérte, ír majd magyar tárgyu operettet is. De az igéretből nem lett sajnos semmi.

Zene-Roósz aláfestése.

A Vigarda előtt állott a népszerű Hangli, amely nevét első bérlőjétől, Hangl Józseftől kapta, akit Deák Ferenc protegált a fővárosnál. Hangl úr ugyanis valamikor szobapincére volt a „haza bölcsének” az Angol Királynőben. A kioszk sokáig nem tartozott a pesti éjszakai élethez és üveges varandája mögött, amelyet a bennfentesek egymás között „aquáriumnak” neveztek, évtizedeken keresztül ültek a belvárosi dámák malomkeréknyi kalapjaikkal, életveszélyt jelentő kalaptűikkel, felegyenesedett keblekkel, ahogyan azt a századeleji divat követelte. Hangos botrányok zajlottak le nemcsak a villamosokon és az omnibuszok tetején, de a Hangli ruhatárában is a szemet-veszélyeztető kalaptü-dárdák miatt, míg ennek az esztelen divathóbortnak végül is a rendőrség vetett véget. Közvetlenül az első világháború előtt a Kossuth Lajos uccai korzón zajlott le a hirhedt „bukj-el szoknya” botránya. A külföldi tudósítók már hetek óta táviratozták a pesti lapoknak, hogy megszületett az új divat-csoda! Páris után Bécsben tünt fel, Drezdában Villy Bauer operettprimadonna viselte először, Belgrádban megéljenezték, Csernovitzban pedig alaposan megtépázták a merész divathölgyeket, akik először vették fel a szoknyanadrágot! A belvárosi divat-hölgyek izgatottan tárgyalták az uj szenzációt. Drezdában közben a rendőrség betiltotta, Bécsben pedig kifütyülték az uj divat-hóbortot, míg végül egy enyhe tavaszi estén, úgy hét óra körül, feltünt a pesti uccán is az első bukjel szoknya. Alacsony hölgy halad végig a Kossuth Lajos uccán, a Dunakorzó felé tartva. Eleinte csak utána fordultak, majd mind többen kezdték kisérni a divat első viselőjét, aki szeretett volna már sietni, de a szoknya nem engedte. Az utána nyomuló tömegből gúnyos megjegyzések hangzottak, a kis nő futni akart, de elbukott. Rémült sirásra fakadt, majd bemenekült a kapu alá. Rendőri fedezet mellett tudott csak nagynehezen hazavergődni. De a sikertelen kisérlet nem vette el a divathölgyek kedvét és mind több és több, igaz kissé enyhébb formájú bukjel szoknya tünt fel a pesti korzón. A kupléirők pedig gunyos dalokat irtak erről a hamar elhervadt divathóbortról, amelyek közül egyet Gyárfás Dezső, Pest legnépszerűbb komikusa is nagy sikerrel énekelt a Royal Orfeumban.

Hanglemez: Gyárfás lemez. I-II.

A Hangliban az elmult években Rácz Vali szerepelt, akinek irodalmi müsorát szivesen hallgatta a hozzáértő belvárosi közönség. A Hangliban ugyanis esténként zenés müsor volt.

Hanglemez: No. 635. Szerelem.

Utána: taps-lemez.

A közeli bárokból pedig, amelyekben a Pesten időző Walesi herceg is megfordult, kihallatszott a jazz.

Hanglemez: Jazz.

Közben:

Ma már mindez a multé. A Vigadó egészen kiégett az ostrom alatt, a Hanglit lebontották, a bárok még ma sem nyiltak meg a romokban heverő Dunakorzón. A Belváros még hosszu ideig nélkülözni fogja ezt az érdekes szinfoltot, amelyet heroikussá ma csak a Hangli helyén elemt emlékmü tesz….

És ha végigmegyünk a Váci uccán, amely már feltámadt és ujra a pesti korzó hivatását tölti be,

Roósz zenekar halkan játssza a Váci uccán-t.

ha elérkezünk az Eskü úthoz, ha Buda felé tekintünk a hatalmas boltozat alatt, szomoru kép tárul elénk. De valamikor

A Piarista közön át,

ha kinéztünk a tulsó partra,

Buda szeliden köszönt át

és karját lágyan füzte karba

Pesttel az Erzsébet-hidon.

A Gellérthegy felől a zöldek

szürkén, az ezüstbe-simitón

jöttek- s az egész egyre zöldebb, egyre zöldebb.

Szemhéjjam zárt albumán

a kép ma is még változatlan.

Megvan a híd a halk Dunán

s a táj, s a drága pátosz abban.

Sebzetlenül, hibátlanul

örökre őrzöm ezt a képet:

csuf romra szét hiába hull

a valóság, a szertetépett…

zene vége.

A Belváros mindig az intim kiskocsmák és az irodalmi kávéházak negyede volt. Andersen a nagy dán meseiró is ir erről emlékezéseiben és nagyn dicséri a volt Fürdő uccai Kávéforrást, amelynek empire cégére, az Olymposzon kávét szürcsölő istenekkel együtt, annyira megtetszett neki! A Kávéforrás fölött lakott valamikor Kossuth Lajos, az a hely volt abban az időben Pest közepe. 1861-től kezdve a közeli Kammon is mind népszerübbé vált. Hosszu asztalainál délutánonként illusztris társaság foglalt helyet. Rákosi Jenő, Mikszáth Kálmán, Ágai Adolf, a hires Porzó, Kaas Ivor és Tóth Kálmán vitatkoztak itt egymás mellett, akik között csöndben ült egy szerény asztalosmester, Csepreghy Ferenc, a későbbi hires népszinmüiró. És ide kukkantott be néha-napján Gyulai Pál is a rettegett tollu kritikus, de csak néhány percre, mert nem szerette a füstös helyeket!

És ki ne emlékeznék Pest-Buda leghiresebb kávéházára, a Pilvaxra, amely örökre beirta nevét a1848-ban a magyar történelembe. Bolthajlásos helyiségében, amelyet karcsu oszlopok tartottak, a falakon francia forradalmi jelenetek függtek, itt irta Petőfi Sándor a Nemzeti Dalt. Körülötte kürtő-kalapos, jurátus galléros égőtekintetü ifjak álltak a homályos gázvilágításban. Mindnyájan hittek a forradalomban… (MARSEILLESE)

Az első kávéfőző, Basilius mester 1714-ben nyitotta meg helyiségét Pesten a belvárosi Vizikapu uccában, a mai Sörház ucca és Molnár ucca sarkán, ahol lármás molnárlegények, kétes hajósok és vándorkereskedők éltek. Hetven év mulva már tiz kávés élt a Belvárosban és 1960-ban több, mint félszáz kávéház volt Pesten.

A Gerlóczy-uccai Ferenczy kávéház éjjeli szórakozóhely volt, ahova Reviczky Gyula is szivesen járt és hires müvészkávéház volt a mai Astoria helyén állot Zrinnyi. Ide jártak a régi Nemzeti Szinház művészei. Ez a kávéház a Peleskei nótáriusban meg a Szökött katonában is szerepel és Jókai Mór is irt róla egy kedves kis verset:

Gitár

Hamlet! Hamlet fiam, hallod-e?

Emlékezzél reá: ma péntek vagyok,

És én éhes vagyok nagyon!

Drámai nap! De itt minden pénteken

Halászlevet kapunk a Zrinyiben,

Hát vacsorázni te is oda tarts, hallod-e?

Oda tarts!... Ahol van sok ponty és élő harcs!

A hatvanas évek hires jogásztanyája a Sebestyén téri Fillinger, és az ugyancsak Török császár kávéház a Rózsa téren. Kapu alatti falbaépitett hatalmas freskóját, amely egy török császárt ábrázolt, sokat nézte Petőfi Sándor . Innen a Rózsa térről nyilt ugyanis a mai Irányi ucca helyén levő Hal tér, amelyet petőfi Sándor is leirt Pest cimü versében:

Pest. /Petőfi Sándor./

/szavalat./

Ma csak egy irodalmi kávéháza van a belvárosnak, a Centrál Mulatója azonban annál több, mert a dunakorzó elpusztitott helyiségek helyett, a Váci uccai espressok és night-clubok tömege nyilt meg, amelyekből sejtelmes jazz-ritmusok hangfoszlányai szállnak mindenfelé.

Hanglemez: Jazz.

A multszázad elején, amikor még alig volt kávéházi élet Pesten, 10 órakor a legtöbb polgár nyugovóra tért. A kávéházak bezártak és a kihalt uccákon csak az éjjeli bakter lépteinek kopogása hallatszott, amint egyhangu énekével bejárta a Belvárost:

/énekelve:/ Tizet ütött már az óra,

Isten segíts minden jóra.

Elmész most a nyugovódra,

De nem adatott tudtodra:

Rosszra ébredsz, vagy jóra,

Vigyázz tüzre, vizre, sóra,

Tizet ütött már az óra. stb. stb.

Mert abban az időben még vizes lajtorjákon szállitották a vizet Pestre. A vizeshordókat kis öszvérek huzták és a tót árusok hangos szóval kinálgatták. Nagy értéke volt az ivóviznek.

A Duna ucca sarkán álló hires Csigából hazatartó vendégek, akik mindig pityókásak voltak egy kissé a vendéglő borától, nagy élvezettel vertek rá botjukkal a mai Váci és Irányi ucca sarkán álló Vaskalaphoz cimzett ház cégérére, amelynek háromszögletü kalapját Krudy Gyula is mindig meglátogatta. A mult században Pesten még kétféle vendéglő volt: borház és sörház. A borházak ajtaja fölött forgácsköteg lógott szalmazsuppal, ha bent az üzletben kétéves bort mértek. Az idei bort zöld gallyal jelezték. A dunántuli borokat gyalogfenyő, míg a hegyaljai borokat borostyán köteg hirdette. A borivók tehát nagyszerűen tájékozódtak abban az időben a Belvárosi kocsmák között. Az ivóban pedig akkori slágereket énekeltek a multaó fiatalemberek:

Zeller: Nagyapám még ifju volt.

Bajnok Ferenc és Roósz-zenekar.

Megszólaltak szürkületkor a templomok harangjai

Hanglemez: Távoli harangok /csak pár taktus./

és a „sörharangok” hangjára mindenkinek távoznia kellett a nappal nyitva tartó sörözőkből, mert ez volt a kocsmárosok közötti megállapodás. Éjjel csak a borkimérő helyek voltak nyitva. Régi közmondás, hogy a jó bornak nem kell cégér! De ez ugy látszik a pesti sörre nem vonatkozott, mert Müller úr, a pesti ujdonszász sördalait a hetvenes években mindenki ismerte. Rigmusaiban tanácsot adott a sörre szomjazó közönségnek és egyben kitünő Baedeker is volt a belvárosi sörözők utvesztőjében. Hallgassunk meg néhány strófát ebből a ciklusból. Talán tanulunk belőle.

Közben Roósz zenekar játszik.

A Komlóban jól ihatsz,

Itt biz jó sert adnak,

Cigány mellett pohár ürül:

Gyere! Huzass magadnak.

A Fiaskóhoz is hivlak én,

Leülhetsz itt nyugodtan,

A kereskedő fiatalság

Cehhel itt jóllakottan. A Kishid uccában bőviben

Fernkorn ád jó sert s ó-bort,

Este-reggel ajánlom ezt,

Vidd el oda a sógort.

A Hét Választófejedelem

Jó gazdája a Reischli,

A Serforrásnál nagyszerü

A citromos, friss peisli! A Zenélő Óra, régi hely,

Jó sert ad a gazdája,

Sok régi dalt zeng kedvesen,

Serét ezzel kinálja.

Pesti kocsmacégérek: Csiga.

Fogolymadár. Borsajtó.

A Duna ucca sarkán, ott

Bayernél tárt az ajtó. A Magyar uccából jobbra át

A Hatvani kapunál,

Ugyan ki áll ott? Herr Bará

Da ist’er! És serrel kinál!

A Muzeummal vis a vis,

Mókusnál vár az asztal,

Átjáróhoz ez, járj itt át,

S Geider úr, itt marasztal.

Zene vége.

A Belvárosnak három hires sörözője van ma is nyitva, az Apostolok, a Mátyás-pince és a Vigadó romjai között meghuzódó Hangli, amelyek megőrizték azt a régi, ma már annyira ritka, békebeli hangulatot, amelyről a megszünt, multszázadbeli vendéglők annyit regéltek.

Halk gitár-szóló.

Mert mi mindent lehetett ezekben az ódon vendéglőkben kapni, ha valaki megbarátkozott az öreg pincérrel. Abban az időben még nem volt ugyanis főúr és a kasszánál maga a tulajdonosné asszonyság ült naphosszat.

Lehetett például valódi kassai sódart kapni, amelyhez az édesen csípős tormát forgácsalakban szervírozták, aztán orsovai kaviárt, amelyet a tulajdonos maga nyitott fel előttünk és műveletét a csaposlegény söröshordója mellől szakértő szemmel figyelte. Aztán lehetett rendelni eredeti Svecháter Lager-Biert, vagy karcsú, hétdecis butéliákat, amelyknek kupakjában a magyar állam pecsétje volt tüzes vassal billogozva. A vörös borokra zöld pecsétviaszkot, a pecsenyeborokra pedig piros pecsétet nyomtak, hogy ne kelljen sokáig válogatni a fogyasztóknak. A vendég ezekből az üvegekből áhitattal öntötte a drága nedüt és gyönyörrel tartotta a világosság felé poharát. Lassan szürcsölve itta, mint az orvosságot, és úgy osztotta be, hogy a makarónival körített zsíros sült után még maradjon valami a hét deciből a kürtős kalácshoz is, mert különben gyomorégést kaphatott könnyen az ember. Evés közben csak tiszta bort szabadott inni. A parádit, szolyvait, vagy bikszádi savanyuvizet legcélszerűbb volt ebéd utánra hagyni, a kis sportivásra, amikor Sport cigarettát, Hölgyet, vagy Szultánt, a szivarozók Vergoniát, vagy Trabuccot szívtak, ha már kifogyott az Eritannika. Pedig milyen csodálatos kunsztokat lehetett csinálni ezekkel a Britannikákkal. Végig tudtuk szívni anélkül, hogy a hamujuk leesett volna… Mert abban az időben ilyenekkel szórakoztak a férfiak.

Magyar szóló – Roósz.

A húslevest konzoménak hívták. Porcelláncsészében tálalták és a levesben az aranyló tésztán kívül egy kis csirkezuza is volt mindig. Vacsora közben észrevétlenül megjenet a vendéglőkben a kucséber leterített, szijjas kosarával, és ha borgőzös állapotban, vagy hölgy társaságban voltunk, illett „megreszkírozni” egy számot, amiért, aztán ha nyert, szivünk hölgye boldog mosollyal hagyta sriberlijét megcsiklandozni, sőt arra is vállalkozott, hogy kikocsikázzon velünk gumirádlin a Stefániára és a kocsi puha bőrülésén lehunyt szemmel hajtotta hevesen dobogó szivünkre diadalittas, büszkeségtől ragyogó arcocskáját….. Mert abban az időben az Angol Királynő, a Hungária és a Vadászkürt szállók lakói, akik vidékről ruccantak fel pár napra Pestre, ezzel is beérték. Egy földetseprő szoknya alól kivillanó boka többet sejtetett, mint a mai félmeztelen divatnak minden raffinériája.

Zene elhallgat.

És az ilyen hajnali sétakocsikázások után, amikor a hölgyek visszatértek az ódon belvárosi szobákba, és a „vénusz-kontynak” nevezett divatfrizurájukat, amelyet egy szál tü tartott össze, mivel a haj átkötéséhez minden alkalomkor egy hajszál is kellett, lebontották a homályos tükörbe bámulva, dugóhúzóvá fondoritott frufruikat nézték. Eszükbr jutott egy-egy elfelejtett kis dal, amelyet önfeledten dudoltak, miközben ott érezték fülcimpájuk mögött még mindig a férfi forró leheletét, amely ugy égette vergődő szivüket, mint a parázs…

Talán nem is tudták, hogy ez a szerelem, talán nem is tudták, hogy ez a fiatalság, hogy ez a tavasz…

Buttykay: Májusi dal.

/Tóth Vali. Roószék, zongorával./

És a flört tovább folytatódott legközelebb a Gizella téri Gerbeaud-ban, vagy a Flórisban, ezekben a délelőtti csöndes, előkelő cukrászdákban, amig a pletyka ki nem kezdte az ismeretséget. Mert a belváros nyugalmát minden időben névtelen levelek és pletyka-áradatok lavinája zavarta meg. Melegágya ennek mindig a korzó volt. A mult század elején például szinte pánikszerű hangulatot keltettek az egész belvárosban a titokzatos „Mária levelek”. Az ujságok is sokat irtak erről, talán nem lesz érdektelen, ha felelevenitjük ezt a történetet.
A Ferenciek terén, abban az időben egy Mária szobor állott a templom előtt, kis kuttal. A galambok márakkor is ott röpködtek a járókelők között éppen ugy, mint Velencében. Talán éppen ezek a kis madarak adták azt az ötletet, amely felkavarta egész Pest nyugalmát. A középkorban Velencében, a Tizek Tanácsa idején a hires Bocca di Leoni-ba, a templom mellett álló márványoroszlán szájába dobták azokat a leveleket, amelyekben feljelentették az embereket a Tanács előtt. Pesten 1928-ban minden évben a Ferenciek terén álló Mária szobor ujjára szúrtak ilyen feljelentő leveleket, amelyekben rágalmak özöne volt különböző polgárok ellen. Hiába kutatták a tettest, jó ideig nem tudtak a nyomára bukkanni. Végül Boráros János polgármester vette kezébe az ügyet és csakhamar fel is fedte a rejtélyt: az aljas leveleket egy K.u.K. főhadnagy firkálta…
Az ostrom a Ferenciek terét is nagyon megviselte. A galambok mind eltűntek onnan és a teret kiégett házak vették körül. Ebből az időből való a most következő vers, amelyet Tóth Eszter írt:

Ferenciek tere 1945.

/szavalat./

Nem csak a galambok, de sok pótolhatatlan müemlék is eltünt az elmult fél évszázad alatt a Belvárosból. Többek között Grassalkovich Antal Atlaszos palotája, amelyről Bél Mátyástól kezdve minden leíró megemlékezik. A Hatvani uccára gömbölyödő erkélyeivel és oroszlánjaival ékes palotába, amely százötven esztendeig tündöklött, és 1735-ben már készen állt, a hetvenes években a főpostát, majd a főkapitányságot telepitették. Amikor lebontották, Podmaniczky Frigyes felhivta a Közmunkatanács figyelmét a ház kapujára. A kaput el is vitték, de hogy hova, azt nem tudja senki. Az egyetlen megmaradt barokk-korabeli müemlék, a Piarista köz és a Galamb ucca sarkán álló Péterffy-palota, amelyet utolsó ulajdonosáról Kriszt háznak is hívnak. Ezt is Mayerhoffman András építette 1754-ben. A legutóbbi restauráláskor érdekes falfestményeket találtak a mészréteg alatt.
Az empire Pest legfájóbb emléke az 1900-ban lebontott régi Városháza, amely a belvárosi templom mögött állott és Kasselik Ferenc épitette. Tizenegy szobra közül hét sajnos elkallódott, négy darab a mai városháza udvarán áll. És eltünt a városházával szemben, a Haltéren álló kis kut is, amelyet 1847-ben épitettek és azonmód német felirással látták el. Jókai Mór a német szöveg miatt roppant megharagudott és az Életképekben a következőket irta erről a kutról:
„A Hal-piacon kutat emeltek és németül irták rá a nevét. A hatóságok nagyon helyesen tették ezt, mert magyar ember, ettől függetlenül, különben is rögtön ráismerne arra, hogy ez kut!”
A gunyos megjegyzésnek nagy hatása volt, mert néhány nap mulva kicserélték a feliratot.
Mikor Budát és Pestet egyesitették, a pesti városházán kiadták a parancsot, hogy ezentul minden beadványban Budapestet és nem Budát, Óbudát vagy Pestet kell irni. Ezt szem előtt tartva 1872-ben, két nappal az egyesítés után, az óbudaiak a következő beadványt küldték el a polgármesternek:
Budapest Közönsége küldi Budapesten, Budapest Közönségének, Budapesten.
A beadványban ugyanis a rendelet értelmében nem tüntették fel, hogy melyik kerülteből küldik. Az aktát igy visszaküldték, ám a budaiak sen vállalták annak átvételét és ujra visszajött a következő szöveggel:

Vissza Budapest Közönségének, Budapest Közönségétől, Óbudán.

Szegény akta, közel fél évig hányódott céltalanul a paragrafusok között – és még akkor sem intézték el…

Csak az Egyetemi templomban harangoznak délidőn még ugyanúgy, mint régen.

Hanglemez: Egyetemi harang, távolról

és miséin az orgona sipjain keresztül, Mendelssohn csodálatos melodiái, ma már ujra szétáradnak az áhitatosan figyelő hivők között.

Hanglemez: No. 497. Mendelssohn: Adagio. orgonaszóló. Utána:

A templom-eresz alatt, amelyet az ostrom alatt szétdultak, ma ujra fészkelnek már a fecskék, mitha misem történt volna, mert az emberi, vad indulatok, az örök világosság fényében hamar elkopnak…

Crescenzo: Fecskék.

Bajnok, ének. Roósz zenekar.

A Belváros hetven évvel ezelőtt egészen más volt, mint ma. Ha végigsétálunk rajta, meglepetve látjuk, hogy mennyi minden megváltozott benne. Az Országuton, a mai Muzeum körúton és a Hatvani uccában, a mai Kossuth Lajos uccában, amely sokkal keskenyebb volt, mint jelenleg, vásáros kocsik állottak. A lóvasut, csak 1860-tól kezdett közlekedni. A Városház uccát gránátos uccának, a Petőfi uccát Uri uccának hivták, míg a volt Tiszti kaszinó épülete helyén a Sebestyén tér állott. Itt volt a hires Csiga vendéglő és itt probálták ki 1870-ben Pest első aszfalt burkolatát. A belvárosi templom előtt állt a templom tér, közepén a Szentháromság szoborral, előtte mondotta el 1867. junius 8-án esküjét Ferenc József.

Gépelte Herczeg Lynda