A megbilincselt Tisza

A Rádiójáték wikiből

A megbilincselt Tisza


Magyar Országos Levéltár (transzkript)


Dr. Gál Zoltán

Szántáscsíkok tarka foltjai közt alig felismerhető kis folyómeder ballag a Tisza felé: a Tere. Kanyargó futását hűségesen kíséri egy kis gyalogösvény. Ott születtek mind a ketten Hódmezővásárhely délnyugati határának valamelyik eldugott szögletében. Elhaladnak egy-két gémeskút és néhány tanyai gazdasági épület előtt, azután beleütköznek a tiszai védőgát hatalmas építményébe. A töltés túlsó oldalán ismét egymásra találnak és együtt lépkednek tovább útjuk végcélja, a Tisza felé.
Itt, a töltésen belül új, eddig soha nem látott kép fogadja őket. Eltűnnek a szántóföldek, helyüket zsombékos, vizenyős rétek foglalják el az apró, fehér tanyai házak helyett pedig mindenfelől árnyas ligetek sötét foltjai integetnek.
Mintha idegen világba tévedtek volna! Feltevésükben nem is csalódtak. Mert valóban két ellentétes világot választ el egymástól a tiszai töltés. A túlsó oldalon már az ember az úr, a töltésen belül lévő területeknek ellenben még most is egyedüli ura és parancsolója: a Tisza. A kis folyómeder és az ösvény ugyanis a töltés óta már a tiszai árterületen folytatja útját. Ez a körülmény nagy változást jelent mindkettőjük életében, mégpedig homlokegyenest ellenkezőt. Mert a Tere itt a töltésnél lépett idegen földről hazaira, az Örmény ellenben megfordítva. Ott, ahol az ember volt az úr, a legmostohább körülmények között tengette életét a kis folyómeder. Tudomást sem vettek róla az emberek, medrét évenkint felszántották, ennek következtében egyre elmosódottabb lett, felismerhetetlenné tették. Nem kímélik ma sem, talán haragszanak rá, talán a mult idők visszajáró kísértetének tartják, és ezért akarják elpusztítani a föld színéről. Ez rövidesen sikerülni is fog nekik, mert néhány évtized alatt a kis medernek utólsó nyomait is el fogja tüntetni az ekevas.
A töltés túlsó oldalán azonban egyszerre megváltozik a helyzet. Füzesek díszkisérete csatlakozik hozzá, sőt megjelenik, legalább is esős évszakban, az árok fenekén az annyira nélkülözött, sóvárgott éltető elem: a víz is!
Ezzel egy időben azonban a kis ösvény élete itt az ártéren észrevehetően megnehezül. Talaja csúszóssá, tapadóssá válik; nem kellemes rajta közlekedni. Nyáron még elviselhető az élete, azonban amikor beköszönt az ősz, nyomben megváltozik az élt az ártéren. A Tisza vízállása hirtelen emelkedni kezd, a felesleges vízmennyiséget pedig birtokába veszi csatlósa: a Tere. Az imént még száraz mederben megindul a víz, de jút messzire, csupán a töltésig. Közben újabb és újabb viztömegek érkeznek a Tisza felől, azonban a töltéssel szemben ezek is tehetetlennek bizonyulnak. Az első kudarc felbőszíti a Tiszát, vízállása fenyegetően emelkedik, kilép medréből és csatlósa támogatására siet. Hirtelen elborítja az egész árteret, és a következő pillanatban dühödt erővel döngetni kezdi az árvízgátakat. Támadása félelmes erejű. Az ember azonban résen áll, és ha azt látja, hogy a víz már a gátak koronáját is át akarja lépni, villámgyorsan „nyulgátakat” épít a töltés tetejére és ezeknek segítségével megállást parancsol a megvadult haboknak. A folyó ilyenkor rendszerint kénytelen belátni kudarcát. Mivel nagyobb erőt már úgysem tud kifejteni, beszünteti a támadást és hónapok óta tartó viaskodás után megszégyenülten ballag vissza elhagyott medrébe. Visszarendeli fegyvertársait is, ilyenkor a Tere szép csendesen összegyűjtő a Barci-réten szétszórtan csillogó tócsák vizeit és visszavezeti őket a Tiszába. Azután gyűlölettel tekint az ismét felszabadult ösvény felé, melynek vizenyős, süppedő talaján éppen most jelenik meg minden baj okozója: az ember.
Mert (az ismét szárazzá változott vízmeder, jól tudja, hogy) más világ járta ezen a vidéken, mielőtt az ember átlépte volna a vizek birodalmának határait. Akkor a Tere még világkorát élte. Abban az időben még erős volt, akkor még használni tudott urának, a Tiszának is. Annak idején sohasem volt száraz a medre. Ősszel kelet felé, a végtelenbe nyúló tiszai ártérre vitte gazdája felesleges víztömegeit, nyár elején pedig az ártér magasabb részeinek vizét visszaszállította a Tiszába. Akkor még az ő gazdája volt az úr az egész határban. Neki engedelmeskedett a végtelen rónaságon széjjel hintett tavak, mocsarak, zsombékok és nádasok megszámlálhatatlan sokasága.
A szerencsétlenség akkor kezdődött, amik megjelent ezen a tájon az ember. Félénken, óvatosan lépte át a Tisza birodalmának határait és szerényen meghúzódott az árvízmentes magaslatokon. A Tisza nagylelkűen gondoskodott róla. Talán azért, mert azt hitte, hogy alattvalóinak számát növeli, hogy a vízimadarak milliói és a mocsárvilág többi lakója mellett az ember is alázatos szolgálójává szegődik. Nyilván ezért kínálta fel neki a felmérhetetlen mennyiségű hallal, vízimadarak izletes húsával, tengernyi tojásával és más alkalmas táplálékkal megrakott élelemraktárait is. Az ember még háziállatokat is hozott magával. Ezekről is gondoskodott a folyó. Vízjárta, kövér legelőit rendelkezésükre bocsátotta. Bár ne tette volna! Ma más tudja, hogy helytelenül cselekedett. Akkor azonban még nem sejtette, hogy az ember halálos veszedelmet zúdíthat nyakába. Hiszen ebben az időben még rabszolgájának tekintette az embert. Kénye-kedve szerint rendelkezett vele, néha pedig, csapadékosabb esztendőben – hogy hatalmát is éreztesse – az árvízmentesnek hitt magaslatok némelyikét elborította a hullámaival. Ilyenkor az ember nem ellenkezett, tovább ment némán, szótlanul. Jól tudta, hogy ebben a viziországban egyetlen parancsoló akarat van – a Tiszáé.
Lassankint az ember megváltozott. Sokasodni kezdett, ezzel arányosan pedig nőtt a bátorsága. Állandó házakat épített a magaslatokra és kezdetleges földhányásokat hordott össze falvai védelmére.
Ekkor húzott először ujjat a folyóval! Nem akarta többé a víz korlátlan uralmát elismerni. Az erejében elbizakodott folyó azonban tudomást sem vett az ember első próbálkozásairól. Néha haragos kedvében nekirontott ugyan az embernek, ilyenkor a kis földhányások, valamint az ember házikói kártyavárként omlottak össze a mindent elsöprő erejű támadó hullámok hatása alatt.
Ezektől ugyan nincs mit tartani, - gondolhatta ilyenkor magában és megint nem törődött hosszu ideig az emberekkel.
Ma már belátja, hogy ez volt a legnagyobb könnyelműség! Mert az ember közben egyre szaporodott és évről-évre otthonosabban éreztem magát a vizek birodalmában. Különösen az árvizjárta földek határvidékét lepte el. A Tere útján értesült a folyó arról, hogy a vízibirodalom határán örtálló Hód-tó partjain újabb- és újabb embercsoportok ütöttek tanyát. Azt is megtudta, hogy településüket Hódmezővásárhelynek nevezték el. A folyó ezzel sem törődött, sőt azt is elnézte, hogy a Terén keresztül hajókat járassanak a Hód-tó partjára épített kikötőikhez.
Mikor észbekapott, már késő volt! Egyszerre azt vette észre, hogy a megsokasodott embertömeg már olyan gátakat tud építeni, melyek eredményesen veszik fel a harcot támadásra küldött hullámseregeivel szemben.
Kellemetlen meglepetés volt, de a folyó szempontjából veszélytelen. Legyen a falu az övék, de a végtelen határ mégis az enyém marad. Néhány jelentéktelen pont elvesztéséről lehet szó csupán – gondolhatta nyilván a folyó.
Pedig ebben az esetben is tévedett! Mert a sikerektől nekibátorodott ember mostmár nem elégedett meg házai védelmével. Meg akarta földjeit is szabadítani az évenkint megújuló pusztító árvizektől. Nagy feladat volt. Szinte keresztülvihetetlennek látszott, de az ember megkísérelte!
A folyó (sohasem fogja elfelejteni, hogy) ezelőtt mintegy száz esztendővel két névvel is megismerkedett egyszerre; Széchenyi István grófé volt az egyik, Vásárhelyi Pál mérnöké a másik. Azt is meghallotta, hogy ez a két vakmerő magyar megüzente neki a háborút. Nem hitte. Nem tudta elhinni, hogy az ő mindent elsöprő erejével szembe merne szálni az ember.
Természetesen ma már belátja tévedését. Akkor még nem tudta, hogy két szellemóriással került szembe. Nem tudta, hogy Vásárhelyi Pál, Széchenyi István gróf kezdeményezésére, előzőleg a legapróbb részletekig kikémlelte a folyó természetét, nem tudta, hogy ez a lángeszű magyar mérnök a folyószabályozásnak olyan megdönthetetlen törvényeit állapította meg, melyek előtt az egész világ szakemberei hódolattal hajoltak meg. Nem tudta azt sem, hogy a folyó mentén letelepedett magyarság izmaiban olyan erő feszül, mely ezt a hihetetlennek látszó munkát végre is tudja hajtani.
Megkezdődött a harc: ezer és ezer munkáskéz dolgozott, ezer és ezer talicska nyikorgott a folyópartján. Az ember lankadatlan buzgalommal kovácsolta a bilincseket a folyó számára: építeni kezdte az árvízgátakat. Először a folyó csatlósai, a Tere és társai jelezték a fenyegető veszedelmet. Többezer km hosszú töltésről beszéltek. A folyó nyugodtan szemlélte a munkát. Rendületlenül bízott a maga erejében. Csak akkor döbbent meg, amikor egy bánatos őszi hajnalon a Tere azt jelentette, hogy nem képes többé feladatát teljesíteni, nem tudja a gondjaira bízott víztömeget továbbszállítani a Hód-tó felé. Hatalmas töltés állta el útját!
Megdöbbenése azonban rövid ideig tartott, mert a kedvezőtlen hírek után csakhamar újabbak érkeztek: Az emberek a folyószabályozás kérdésében nem tudtak megegyezni! Vásárhelyi Pál tervei helyett egy idegen, Palaeocapa Péter nevezetü mérnök terveit fogadták el; egy olyan mérnökét, aki nem tudta kilesni a folyó titkai! Vásárhelyi, mikor terveinek összeomlását látta, kétségbeesetten felkiáltott: tönkreteszitek a Tiszát! Azután lefordult a székéről, vége volt örökre.
A folyó e hírek hatása alatt bizonyosodott meg arról, hogy a partjain nyüzsgő embercsoport munkája nem lesz eredményes. Nyugodtan végigtekintett a helytelenül vezetett hatalmas töltések fölött, azután ő is munkához látott. Évenkint megújuló áradásai által hozott iszapmennyiségét ugyanis gondosan széjjelteregette a az árvízgátak közötti térségen! Tudta jól, hogy évszázadok lankadatlan munkájával sikerülni fog alaposan feltölteni szűkre szabott birodalmának területeit! Azután pedig az egyre vastagodó iszaptakaró teteléről könnyű lesz adandó alkalommal áttörni a gátakat; ha pedig ez sikerül, akkor irgalmatlan bosszút fog állni a megfékezésért fáradozó embereken.
A Tisza menti lakosság figyelmét azonban nem kerülték el a fenyegető veszedelem első jelei. Tudták, hogy ez az alattomosan gyarapodó iszapréteg halálos veszedelmet jelent a folyó mentén letelepedett magyarság számára. Hiszen néhány évtized múlva az lesz a helyzet, hogy az áradó folyó hullámai magasabb szinten fognak hömpölyögni az ármentesített területnél. Kétségbe estek! A Tisza alattomos tervével szemben tehetetleneknek érezték magukat! Mi lesz, ha a folyó egyszer áttöri a gátat? Órák alatt el fogja pusztítani mindazt, amiért ők évszázadokon át annyit fáradoztak. Jól tudták, hogy a folyót ha egyszer feliszapolt medréből el fog szabadulni, emberi erő oda a magasba visszaterelni sohasem tudja.
Ebben a pillanatban az emberek lelkét valami marcangoló önvád ragadta meg és fülükbe csengtek a Tisza legnagyobb ismerőjének, Vásárhelyi Pálnak utolsó szavai: Tönkreteszitek a Tiszát!
Vásárhelyinek pedig igaza volt. Belátták végre, hogy ha tengernyi áldozatok árán is, de mindenképen szabadulni kell a halálos veszedelemtől. Elővették tehát a nagy halott terveit és azoknak bölcs útmutatása szerint ismét nekigyűrkőztek a kemény munkának. Mostmár teljesen tisztában voltak teendőikkel, tudták, hogy az átvágások számát szaporítani kell és közelebb kell hozni egymáshoz a tiszamenti árvízgátakat, hogy a folyó esését növelve, ne adjanak többé alkalmat a feliszapolódásra.
Mindenkelőtt a hatalmas kanyarulatokat vagdosták le a folyó testéről. Eddig a Tisza mosolyogva nézte, hogy az emberek Hódmezővásárhely felé igyekvő hajói mennyi időt vesztegetnek el, amíg a Tere torkolata közelében lévő hatalmas Atkai-kanyarulaton keresztülvergődnek. Most egyszerre átvágták a kanyart, rendkívüli módon megrövidítve ezzel a hajók útvonalát.
Végeredményben a folyó 1214 km-es hosszát 761 km-re rövidítették meg! A folyó eredeti hosszúságának tehát több mint egy harmadát leoperálták a folyó testéről.
Ott hevernek ezek a levagdalt testrészek a kiegyenesített folyó partjain. Nem szünt meg bennük nyomban az élet, évek kellettek hozzá, míg a folyó végleg lemondott természetes kanyarulatairól és kénytelen-kelletlen átballagott a mesterséges átvágásokon. Azóta megszégyenülten sompolyog lefelé és hosszasan nézi az átvágások két oldalán őrködő új börtönőreit, a Vásárhelyi tervei szerint közelebb helyezett árvízgátakat.
Megszünt a feliszapolódás; ezzel együtt szétfoszlottak a folyó délibábos reményei is. Kénytelen volt tehát beletörődni a megváltoztathatatlanba. Ma már biztos abban, hogy soha többé nem lehet szabadon kalandozni az alföldi rónán, nem lehet többé viz alá boritani az egész tiszamenti síkságot.
Egyébként a börtön falain kívül történő eseményekről a szabályozás óta alig tud valamit. Csupán régi fegyvertársai, a kiszáradt medrű Tere és a többiek hoznak hírt egykori birodalmáról. Elmesélik, hogy a hajdani mocsarak, nádasok, tavak és vízben gazdag rónaságok helyén a győztes ember kaszáinak éles villanása alatt omlik az acélos búza. Elmondják, hogy az alattomos nádifarkas helyét közönséges mezei nyulak foglalták el, hogy a szerteröppent vízimadarak elhagyott tanyái felett a pacsirta zengi győztes énekét. Elmesélik, hogy ott, a töltés túlsó oldalán minden megváltozott és a letűnt világ boldog napjaira mamár csupán az ő szárazon maradt, összezsugorodott, alig-alig felismerhető, szeszélyesen kanyargó medrük emlékeztet….