A magyar dal diadala forrásának megtekintése

'''A MAGYAR DAL DIADALA'''

(Gy. d.) A ''Rádióélet'' első tapspályázata lejárt s eredménye immár a nyilvánosság előtt is ismeretes. Nagy hiba volna ezt az egész, szavazásszerű tömegnyilatkozatot olyanformán értelmezni, hogy annak eredménye művészi nagyság értékmérője. Hiszen, ha van olyan terü’ete az emberi életmegnyilvánulásoknak, amely nem lehet döntő a tömeg értékelésére, akkor ez valóban az a terület, amelyet az esztétika fogalomköre határol. Tömegmegnyilatkozások mindig csak átlageredményeket adnak. Viszont a művészeti értékelés célja éppen a magasabb esztétikai mérőléc alkalmazása, művészi produktumok igazi értékének meghatározása végett.

Ezért hangsúlyozta a Rádióélet szerkesztősége is a verseny megindulásakor, hogy ez ''nem művészek versenyfutása, ''hiszen a művészek nem is indulhatnának – sportnyelven szólva, – ''„egy startvonalról”''. Az egyik ugyanis többször, a másik kevesebbszer szerepel és szerepelt a pályázat ideje alatt, előbbi tehát több, utóbbi kevesebb alkalmat adott a tetszésnyilvánításra. Ilyenformán az egyenlőtlen körülmények miatt teljesen eltorzított véleményben jelentkeznék a döntés.

Nem is erről volt szó. Nem ''művészek versenyfutásáról'', hanem inkább – mondjuk ''népszerűségi versenyről''.

Ám, ha így is fogjuk fel a kérdést, az eredményt akkor sem tarthatjuk ridegen reálisnak éppen az előbb elmondott oknál fogva, hiszen a legfontosabb körülmény: az egyenlő versenyviszonyok hiányoztak. Még pedig nemcsak a szereplések számában van különbség, hanem a képviselt műfajok között is, sőt az egyes szereplők szereplésének napja és órája sem közömbös.

Egy pillanatig sem kételkedünk a legtöbb tapsot kapott művészek óriási és pompásan megérdemelt népszerűségében, de nekik is és az igazságnak is tartozunk a tárgyilagos mérték megtartásának kötelezettségével.

De azért mégis óriási jelentőségű az a tapsverseny, mert a tapsversenynek mégis csak jelentkezett olyan eredménye, amely minden körülmények között teljesen ''reális''.

Ha ez a pá’yázat csakugyan nem adhatott igazságos és hajszálig hű választ arra, hogy ''ki a legnépszerűbb művész''; de igenis teljesen reális igazságú választ adott arra a kérdésre: melyik ''a legnépszerűbb, legkedveltebb műsorszám?''

Erre, az eredmény láttára önként fakadó kérdésre, lelkes hitvallásként zengi a választ a tapslapok sok-sok ezre:

* ''A magyar dal, a magyar nóta!''
A három legtöbb tapsot kapott művész ugyanis hangsúlyozottan a magyar dal szolgálatában

aratta a pályázat során elért nagyszerű sikerét. Ez a tény olyan szembetűnő, hogy egy pillanatig sem maradhatott észrevétlen.

Első sorban nem az ember, nem az egyes művész győzött a tapslapok szavazása során, hanem az a műsorszám, amelyet képviseltek. A magyar nóta győzött a népszerűség versenyében.

Egyetemes szempontból nézve e győzelmet, van a diadalban valami könnyekig megható vigasztalás.

Hiszen alig néhány éve, hogy a néger-zene s az internacionalizmus és világpolgárság jegyében olyan zenei tatárjárás zúdult – ezúttal nyugatról – Európára, hogy minden finoman és igazi ízléssel érző lélek belejajdult. De talán legtöbb kínnal az amúgy is száz korbáccsal vert magyar lélek jajdult fel, hiszen korbáccsal vert magyar lélek jajdult fel, hiszen töméntelen egyéb vesztesége után, ez a zenei dúlás, immár utolsó kincsei egyikét: a magyar muzsikát fenyegette.

Hát hogyne ti’takozott volna ez a lélek a kétségbeesés kiáltásával is a magyar nóta pusztulása ellen! Tiltakozott a hagyomány, a régi erkölcs, a nemzeti önvédelem s nem utolsó sorban az izlés nevében is.

Nem tudom: talán nem is tudatos védelmi harc vitte-e diadalra a szinte halálraítélt magyar nótát. De bárhogy történt is: a magyar dal pompás diada’a tagadhatatlan. Hiszen talán soha nem énekeltek annyi magyar dalt s annyira szívből, mint mostanában. Hiába rohant rá az ideges zene a maga motorbiciklis és rekordkultúrás lelkületével a magyarságra, a szenvedésekben elalélt magyar lélek föléledt, magához szorította a fojtogatott magyar nótát s azt mondotta: ez az enyém s ezt én nem hagyom!

Régóta látjuk e gyönyörű győzelem kifejlődését, de soha még oly fölényes erővel még nem nyilatkozott, mint a ''Rádióélet'' legutóbbi plebiscituma során. A külföldön már évek óta tart páratlanul győzelmes előrenyomulása – amit a rádióhoz érkező külföldi levelek sokasága igazol. Idehaza pedig megmutatja teljes diadalát vigasztalásul s erőtsugárzó bátorításként.

S ezért a vigasztalásért erőért és bátorításért illeti köszönet és hála ''mindazokat, ''akik a legutolsó évek óta, ajkukon a magyar dallal síkraszállottak a nyugati veszedelem ellenében s a diada’mas magyar nóta nevében mondunk köszönetet a kitűnő Cselényi Józsefnek, Bodán Margitnak és Laurisin Lajosnak, akiknek személyében a rádiózó közönség megkoszoruzta a megölhetetlen magyar dalt!